Magyar Nemzet Hétvégi Magazin 2013. február 23. Áprilisban megtörténhet a második világháború során elkövetett bűncselekmények magyar-szerb kölcsönös megbocsátása?

Hivatalos hírek szerint majdnem hét évtizede várt változás fog bekövetkezni a szerb és a magyar viszonyokban. A magyar és a szerb államfő találkozni fog, és bocsánatot kér egymástól a XX. század negyvenes éveiben kölcsönösen elkövetett gonosztettekért, majd békejobbot nyújtanak. A nyilvánosság a napokban már arról is értesülhetett, hogy a találkozó színhelye Csurog lesz.

Magyarország és Szerbia- illetve a porba hullott Jugoszlávia- 1947-ben megkötötte ugyan a kötelező békeszerződést, ám abban szó sem esik arról az eseménysorról, amely azóta is mérgezi a két ország, illetve a két

nemzet viszonyát. Az 1944 végén és 1945 elején lezajlott délvidéki magyarellenes vérengzésről van szó természetesen. Várjuk már, várjuk ezt az új, szerb-magyar csodát!

Januári napokon tájunkon kötelezően emlékezni szoktunk a magyar fegyveres erők által 1942-ben elkövetett vérengzésre. Az idén is megtörtént. Itt volt a megemlékezésen a magyar kormány alelnöke. Hál'''''''''''''''' Istennek a Magyar Országgyűlés és egyéb szervei, mi, magyarok általában foglalkozunk azzal a vérengzéssel 1942 óta. Nem ez az a hely, ahol fel kellene sorolni, milyen formákban. Össze lehet azonban hasonlítani, hogyan foglalkozott Szerbia a saját adósságával.

Azok az újvidéki magyarok, akik a huszadik század utolsó évtizedétől kezdődően a Futaki úti temetőben szervezték a megemlékezést a magyar áldozatokról, kitartóan kérték, vehessenek részt az első újvidéki razzia áldozatainak emlékünnepségén is. Soha sem adatott meg, amit mi csendben, keserű szájízzel tudomásul vettünk. A 2013 januári gyászszertartáson ugyancsak elutasításban részesült egy kiemelkedő magyar politikus,

Pásztor István, a Vajdasági Parlament elnöke. Nem mellékes, hogy ő egyben a legnagyobb délvidéki magyar pártnak is az elnöke. Az újvidéki szervezők sérelme fölött elsiklott a vajdasági közvélemény. Pásztor elnök miatt már kirobbant egy kisebb botrány. Ez is el fog ülni. Januárban Csurogon is volt szerb megemlékezés az 1942-es eseményekről: "Magyar katonai források szerint, amelyekhez Bajcsy-Zsilinszky Endre akkori kisgazdapárti magyar országgyűlési képviselő hozzájutott, a januári genocídiumnak legkevesebb 12763 áldozata volt."

Az 1942 januári délvidéki vérengzéssel- amely a magyarországi közvélemény számára Cseres Tibor regénye, illetve az abból készült film óta leginkább "hideg napok" néven ismeretes- Bajcsy-Zsilinszky behatóan és lelkiismeretesen foglalkozott. Nyilván ez is egyik oka lehetett korai halálának. Ő már 1942. február 4-én memorandummal fordult Horthy Miklós kormányzóhoz a razzia ügyében. Az 1986-ban kiadott Horthy- Magyarország részvétele Jugoszlávia megtámadásában és megszállásában 1941–19451 című, Budapesten kiadott dokumentumgyűjtemény közli ennek szövegét azzal a megjegyzéssel, hogy az eredetije elveszett, ám még abban az időben szerbre lefordították, s ezt fordították vissza magyarra. A közölt szövegrész nem tartalmazza azokat a sorokat, amelyekben a magyar képviselő az áldozatok számával foglalkozik, erről lábjegyzetben a szerkesztők ezt írják: "Bajcsy-Zsilinszky Endre szerint a terrornak a Bácskában 1941 áprilisától 1942. január végéig 16 000 ember esett áldozatul." Furcsa, hogy éppen ez a rész nincsen meg az idézett dokumentumban. Jó lenne tudni, honnan származik a Csurogon 2013 januárjában említett szám, mert nagy licitálás folyik Szerbiában e tekintetben. S mindenki azt idézi, ami neki jobban megfelel. Esetleg olyan számot talál ki...

Az 1943. december 14-én megkezdett bűnper vádirata szerint a magyar rendvédelmi erők által végrehajtott razziának 1942. január 4-e és 8-a között Zsablyán 643, Csurogon 869, Óbecsén 168, Temerinben 47 áldozata volt. Január 9-e és 14-e között Mozsoron 195, Tündéresen 32, Dunagárdonyban 74. Január 21-e és 23-a között [nyilván Újvidéken- M. M.] 879. Az ügyészi összegezés szerit az összes áldozat száma 3309 főt tett ki, s a jelentés még azt is részletezi, hogy közöttük 147 gyermek, 299 elaggott férfi és nő volt.

Két évvel a háború vége után, 1946-ban Újvidéken megjelent a magyarok által elkövetett vérengzésekről egy összegző könyv: Zlocsinyi okupatora...Злочини окупатора и њихових помагача. A kiadványon nincs föltüntetve szerző és kiadó, csupán a fedőlap készítője és a nyomda: a "Vajdaság Autonóm Tartomány Végrehajtó Bizottsága által használt újvidéki Napredak". A második kiadás áll rendelkezésünkre, benne az első kiadás előszavának szerzője, amely maga a szerkesztőbizottság: A Háborús Bűnösök és Segítőik Azonosításának Vajdasági Tartományi Bizottsága. Bevezető tanulmányt Petar Mijacsevity, a tartományi bizottság elnöke írt. A szerzőknek az állam minden támogatást megadott, hogy a lehető legsúlyosabb változatában mutassák be az általunk felszabadulásként megélt 1941-es visszacsatolást. A királyi Jugoszláviában, mint köztudott, a kisebbségek elnyomatásban éltek, ezt a tényt még a kommunisták is kihasználták propagandájukban. Az is igaz azonban, hogy a titói Jugoszláviában életveszélyes bűncselekményt követett el, aki nem megszállásként emlegette az 1941-es honvéd bevonulást, és aki a partizánok általi ismételt birtokbavételt nem felszabadulásként kezelte.

A könyvre mai napig hivatkoznak mint autentikus forrásra, noha több, az alább idézetthez hasonló feloldatlan ellentmondásokat tartalmaz. A kötet a 32. oldalon foglalkozik a bevonulás szerb áldozataival, s közli, hogy Topolyán április 13-án, a bevonulás másnapján a magyar honvédek 129 civil lakost lelőttek. A kötet végén név szerint fel vannak sorolva helységenként, kik estek áldozatul. A 267. oldalon vannak megemlítve a Topolyán áldozatul esettek. Hetven nevet találunk, de semmi magyarázat nincs arra, miből adódik a két adat közötti majdnem kétszeres különbség.

A negyvenkettes razzia áldozatainak névsorát is a kötet végén találjuk meg. A Csuroggal foglalkozó általános részben olvasható, hogy a begyűjtött helybeliek nagy részét két raktárban kínozták és ölték meg, s megemlítik mind a kettőnek a nevét: Novakov, illetve Lampel. A 2013-as megemlékezés alkalmával egy harmadik raktárat emlegettek, amelyben a szörnyű esemény múzeumát szándékoznak majd berendezni, s ezt a helyet

Topalov néven említik. Lehet, hogy erre könnyen magyarázatot tudnak adni a kutatók vagy maguk a csurogiak, de mivel magyarázható az ismét tapasztalható számbéli eltérés? Az általános leírás ugyanis ezzel a mondattal zárul: "Ily módon Csurogon 1000 ártatlan áldozatot öltek meg."

A csurogon lezajlott razzia áldozatainak a névsorában viszont 758 név olvasható.

A veszteségtlistában az alábbi helységek, mellettük az áldozatok száma olvasható: Dunagárdony (Gardinovci) (37), Tündéres (Vilovo) (63), Boldogasszonyfalva (Gospođinci) (75), Sajkásszentgyörgy (Đurđevo) (210),

Zsablya (Žabalj) (570), Sajkáslak (Lok) (46), Mozsor (Mošorin) (179), Újvidék (Novi Sad) (991), Szenttamás (Srbobran) (3), Óbecse (Bećej) (206), Titel (Titel) (52) Temerin (Temerin) (39), Csurog (Čurug) (758),

Sajkásszentiván (Šajkaš) (23). A 15 helységből összesen 2651 áldozat neve szerepel. Tavaly jelent meg az újvidéki Beszeda kiadásában, Jovan Radiszavlyevity archimandrita tollából, Irinej bácskai püspök szerkesztésében és véglegesített szövegszerkesztésében a Racija i logori u Bacskoj za vreme

Drugog szvetszkog rata című kiadvány. Mit írnak benne a szerbek sorsáról és a razzia áldozatainak számáról?

"A Horthy-féle magyar hadseregnek parancsba volt adva, hogy a teljes szerb lakosságot ki kell irtani." (27. oldal)

Jó lenne valahol idézni ezt a rendeletet.

"Példának említjük az 1215 lakosú Szőreget (Sirig) 243 lakóházával, amely a földdel lett egyenlővé téve, és teljesen le lett tarolva." (34. oldal) Vajon hogyan telepítették le a "földdel egyenlővé tett" Szőregen a hamarosan oda irányított több száz székely családot? Méghozzá üresen álló házakba.

"Úgyszintén szinte minden mozsori és dunagárdonyi magyar kollektíven részt vett a szerbek kiüldözésében a faluból, s a háború után ezért nem vonták felelősségre őket." (35. oldal) Nehéz is lett volna például a ozsoriakat felelősségre vonni, hiszen nagy részük a dögtemetőben lett elásva fölszabadulásuk napjaiban, a többit meg 1945 nagyhetében a járeki haláltáborba kergették. "Miközben 1941. április 17-én Magyarkanizsáról a magyarok elüldözték a szerbeket, egy sor vad kegyetlenséget és zsarnoki cselekményt követtek el, megöltek hétszáz békés ártatlan szerb polgárt." (38. oldal) Érthetetlen, hogy erről nem szerzett tudomást az említett Zlocsini... című könyvet készítő bizottság. A kiadványuk 32. oldalán ugyanis azt írják, hogy az áldozatok száma az említett alkalommal 112 volt.

"Nincsen toll, amely le tudná írni, milyen kegyetlenségeket és rablásokat követtek a szerbek ellen lakóhelyükön a második világháború idején, a razzia során a magyarok nem csupán Csurogon, ahol kínhalált szenvedett mintegy ezer ember, hanem az egész Sajkás-vidéken. Így (...) Újvidéken 4635 (...), Titelben 2000" áldozat esett. Majd: "Úgy tudjuk, hogy Zsablyán és Csurogon megöltek mintegy háromezer férfit, nőt, csecsemőt." A folytatásban olvasható, hogy "Zsablyán összeszedtek mintegy 1000-1600 és még több szerbet s bizonyos számú zsidót, akiket megöltek, majd a Tisza jege alá küldték tetemüket." (59-60. oldal)

Egy másik helyen, ahol szintén az újvidéki áldozatokról tesz említést a szerző, 1246 áldozatról szól. (198. oldal)

Nem csupán a könyvben említett számok zűrzavarában nem lehet eligazodni, a nevek között sem. A magyarok 1943-ban- írja a szerző- összehívtak egy tanácskozást a razziáról, amelyen kiemelkedő magyar személyiségeken kívül jelen voltak szerb főpapok is: "Irinej és Georgije, valamint Hercog Primasz [magyar] miniszterelnök képviselői." Ilyen nevű miniszterelnöke természetesen nem lehetett az országnak, hiszen nincs

ilyen név. Magyarország hercegprímásáról lehet szó, akkoriban éppen Serédi Jusztinián töltötte be ezt a tisztséget, a magyarországi katolikus főpásztori tisztet, aki persze nem képviselhette a rangban tőle jóval alacsonyabban számon tartott Kállai Miklós akkori miniszterelnököt.

Mért kell egy ilyen szinten megírt könyvvel egyáltalán foglalkoznunk? Csakis azért, mert mostanában jelent meg. A szerb-magyar megbékéléshez teremti meg a "hangulatot" Szerbiában. Nem csupán ez a könyv. Évek óta fájlaljuk, hogy öt temerini fiút több mint fél évszázad börtönbüntetéssel sújtott a szerbiai igazságszolgáltatás. No nem kábítószer-kereskedés vádjával, hanem mert egy szerb konkurenssel úgy számoltak le, ahogyan drogdílereknél szokás. Az áldozat egyébként maga is ezt vallotta az indítékról. A napokban ismét vád alá helyeztek néhány bácskai magyar fiút. Mit ád Isten? A szerb igazságszolgáltatás ugyanannak a bírónőnek a kezébe adta a vádiratot, akinek a fentebb említett ítélete ellen a szerbiai magyarok folyton tiltakoznak.

Az is e napok hozadéka, hogy Verbászon megrongálták a katolikus temetőben tavaly november 3-án állított emlékkeresztet. Alig megközelíthető bozótosban, az 1944 végén keletkezett tömegsíron áll, amelyben nem tudni, hány magyar és német ártatlan áldozatot hantoltak el. A kereszt felavatása előtt déli tizenkét órakor mintegy száz helybéli és vendég, köztük négy délvidéki magyar politikai párt képviselője, valamint a brüsszeli Hunineu (Magyar Nemzeti Kisebbségek Európai Érdekképviseleti Irodája) vezetőjének jelenlétében engesztelő szentmisét mondott a templomban a helyi katolikus pap, majd mindannyian kivonultak a keresztavatóra, ahol alkalmi beszédek hangzottak el. Több szerb lap is tudósított a rongálásról. Azt közölték a nyilvánossággal, hogy a keresztet titokban, éjjel állították magyarországi szervezetek, a verbásziak közül senki nem vett rajta részt a nyilvánosság pedig akkor szerzett tudomást az eseményről, amikor egy Magyarországon élő egykori verbászi lakos elmondta a keresztállítás fentebb leírt változatát. A szerb újságok cikkei azt sugallják, hogy "ott állítólagos tömegsír van, senki sem tudja, kik nyugszanak benne, nyilván háborús bűnösök." A keresztállítás ügyével a verbászi helyi önkormányzat is foglalkozott, igen hevesen tiltakozva a gyanús megemlékezés miatt. A verbászi önkormányzat 1944 ősze óta nem foglalkozott a tömegsírral. Nem érdekelte soha egyetlen helyi politikust sem, hogy egyáltalán létezik.

A településnek a tömegsír keletkezése előtti időben igen sok német, szerb, magyar és egyéb nemzetiségű lakója volt. A németek szinte mind eltűntek onnan, a magyarok alaposan megfogyatkoztak, ugyanebben az időben és ugyanolyan okokból: jó részüket likvidálták, sokakat elüldöztek.

Szintén a napokban történt, hogy Újvidék polgármestere- a jelenlegi belgrádi hatalmi központ koalíciójának politikusa- védelmébe vette a város azon intézkedését, mely szerint az autóbuszokon le kell cserélni a latin betűs tájékoztató szövegeket cirill betűsre, s azzal érvel, hogy hiszen a magyarok nem tiltakoztak. Azóta már a tartományi jogvédő hivatal szakértője is tiltakozott, a magyarok meg tömegestől. Újvidéken azonban a helyzet változatlan.

Szintén változatlan az egész ország a tekintetben, hogy verik a magyarokat, s rendre jelennek meg a falfirkák: Halál a magyarokra. S mintha már kezdenék osztani a halált- föltehetően a falfirkálók bátorodnak egyelőre csak újabb verbális magyarverésre. Hihetné valaki, hogy gúnyolódik az ember, ha azt mondja: Nem nemzetiségi alapon.

Csakhogy ezt nem mi mondjuk, hanem illetékes állami hivatalnokok.

Hogyan lesz ebből megbékélés?

Navracsics Tibor magyar miniszterelnök-helyettes- előkészítendő a békejobbot- itt járt nemrégiben Újvidéken. Jön-e a magyar államfő is mindezek után? Majd hetven évvel ezelőtti leplezett bűnöket kellene föltárni két akadémia tudósainak testvéri együttműködéssel, hogy hiteles és érvényes legyen a békejobb. De hiszen politikusok és egyszerű vizsgálati szervek szakértői a jelen történéseit ugyanúgy tárják föl, s tárják a világ elé, mint azokat a régieket a régiek.

Félő, hogy le kell mondanunk a várt csodáról.

A szerző újvidéki újságíró, a délvidéki magyarölések kutatója

Galéria