AZ ÚJVIDÉKI RAZZIA HETVENEDIK ÉVFORDULÓJA
2012. január 23.

Bizony a múltban megtörtént események tényszerű megísmerése, valamint hiteles megjelenítése szempontjából elengedhetetlenül szükséges a forrásanyagok alapos ismeretének akarata és az aktuálpolitikai szélirányoktól, ideológiáktól független megközelítése. Szükséges lenne végre felhagyni a győztesek abszolút igazságának, és a vesztesek abszolút negatív szerepének elvével. Így kellene tennie a szerbiai többségi társadalomnak is, főleg a közéleti személyeknek, történészeknek és a felelős politikusoknak is, amikor a második világháború vajdasági/bácskai eseményeiről beszélnek. Ugyanis az igazság csupán egyik oldalról való keresésének következtében az elmúlt hét évtizedben a közbeszédben mi, magyarok megszállóknak, kolaboránsoknak, egyszerűen fasisztáknak voltunk/ vagyunk feltüntetve, míg a másik oldal kizárólag áldozatoknak, az igazságért és a szabadságért küzdő hősöknek. Ezt tanították, s még mindig ezt tanítják, s egyáltalán nem mellékes, hogy milyen sztereotípiák légkörében élünk egymás mellett. Persze balgaság volna azt állítani, hogy a többségi nemzet soraiban ne lennének józanul gondolkodó közéleti személyek, akik egészében próbálják látni az akkori eseményeket, csak sajnos a hangjuk még nem jutott el odáig, hogy a berögzült előítéletek ledőljenek és a dolgok végre a helyükre kerüljenek, vagyis: a második világháború folyamán mindkét nemzet tagjai között voltak gazemberek és háborús bűnösök, s bizony mindkét félnek vannak ártatlan áldozatai.

A hetven évvel ezelőtt megtörtént, a köztudatban "Újvidéki razzia"-ként élő eseménysort magyar szemmel talán a következőképpen lehetne összegezni. Az 1941 áprilisában Magyarországhoz visszakerült Bácskában, a következő év elejére elszaporodtak a szabotázsakciók. Az itt élő szerb nemzetiségű lakosságot a magyar katonai vezetés részéről egyszerűen kommunista elemeknek tekintették, akiknek célja nemcsak a visszacsatolás elleni harc volt, hanem az ország társadalmi rendjének megdöntése is. Közben a Sajkás-vidéken megalakult egy körülbelül 50 tagú partizánosztag, amely sorozatosan hajtott végre harci és politikai akciókat. Több fegyveres konfliktus robbant ki, ezeknek csendőr áldozatai is voltak. A sajkási partizánosztag és a zsablyai csendőrőrs között kirobbant véres összecsapás- 2 csendőr és 4 határvadász esett el, 11-en megsebesültek, a partizánok 8 halottat és 3 foglyot veszítettek- volt a közvetlen kiváltó oka az 1942. januári "hideg napok"-nak. A magyar katonai vezetés Zsablya–Sajkás–Titel háromszögben megkezdte a "tisztogatási hadműveleteket", amely az újvidéki razziával folytatódott, majd a szenttamási és óbecsei vérengzéssel ért véget. A hadművelet a magyar kormány és a bácskai hatóságok tudtával történt, de az ellenőrzés már az akció kezdetén kicsúszott a vezetés kezéből. A magyar közvéleményt azonban hivatalosan senki sem tájékoztatta a délvidéki vérengzésekről. A magyar katonai ügyészség Feketehalmy-Czeydner Ferenc, az egységes karhatalmi erők parancsnoka és társai ellen 1943 őszén készült vádirat szerint a razziának 3309 áldozata volt. A. Sajti Enikő történész Délvidék 1941–1944 című könyvében erről így ír: "Az V. hadtest parancsnoksága által 1944-ben összeállított statisztika szerint a razziák alkalmával 3340 személy tűnt el. Eszerint 2550 szerb, 743 zsidó, 11 magyar, 13 orosz, 7 német, 2 horvát, 1 szlovák és 13 ruszin esett áldozatul a megtorlásnak. Ezek közül 2102 volt férfi, 792 nő, 299 öreg és 147 gyermek. Legtöbbet Csúrog, Újvidék és Zsablya lakossága szenvedett, elsősorban szerbek és zsidók."

A razzia titokban tartott eseményeiről Bajcsy-Zsilinszki Endre magyarországi ellenzéki képviselő egy Újvidékről Budapestre utazó ügyvéd révén szerzett tudomást, és a képviselőház január 29-ei külügyi bizottsági ülésén már követelte a vérengzés azonnali kivizsgálását és a tettesek felelősségre vonását. A Honvéd Vezérkar Főnökének Bírósága negyvenhárom decemberében kezdte meg a főbűnösök perének tárgyalását. A vádlottak Feketahalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérőrnagy, Deák László ezredes, Zöldy Márton csendőrszázados német katonai segítséggel azonban Németországba szöktek, így a bíróság nem hozott ítéletet. A háború után Jugoszlávia kérésére kiadták, majd halálbüntetéssel sújtották őket.

A titói időszakban tudatosan és szándékosan hallgatták el a helybéli magyarok többségének a razziával kapcsolatos hozzáállását. Az egypártrendszer történetírása elsősorban a negatív példák felsorolásával foglalkozott, s azt a tényt, hogy néhány bácskai magyar is részt vett különböző akciókban arra használták fel, hogy az egész vajdasági magyarságot bűnösként bélyegezzék meg. Többek között ennek volt a következménye a negyvennégy végi és negyvenöt eleji több ezer, több tízezer, túlnyomó többségében ártatlan délvidéki magyar likvidálása. Nos, ez a tény nincs tudatosítva a szerb közvéleményben. Kíváncsian várom, hogy az "újvidéki razzia" kapcsán a napokban sorra kerülő megemlékezésekkor, az eddigiekkel ellentétben, lesznek-e olyan szerb politikusok, közéleti személyek, akik majd a magyar részről elkövetett rémtettek felsorolása mellett megemlítik a szerb/jugoszláv partizánok által elkövetett bűnöket is... Mert áldozat és áldozat között nincs különbség. Nagy lépés lenne ez a sztereotípiáktól mentes magyar–szerb, vagy szerb–magyar- kinek hogyan tetszik- együttélés felé.

Galéria