Heti Válasz www.hetivalasz.hu

**

Az újvidéki bíróság rehabilitálta a délvidéki Teleki Júliát és családját. Az asszony egyike azon magyar tízezreknek, akik hozzátartozójukat veszítették el az 1944 végén, 1945 elején lefolytatott bosszúhadjáratban.

Ön és családja "politikai és ideológiai okokból elkövetett üldözés áldozata". Hogyan fogadta a rehabilitálásról szóló ítéletet? **

Nagy örömmel és megkönnyebbüléssel. Ötéves procedúra után jutottunk el idáig, halottá kellett például nyilvánítani 1944-ben magyarsága miatt ártatlanul meggyilkolt édesapámat. Örömömet beárnyékolja, hogy a Szabó családból (én a férjem után vagyok Teleki) senki nem érhette meg a kollektív bűnösség alól felmentő ítéletet. Az igazi rehabilitáció persze az lenne, ha a szerb kormányok elismernék a tömeggyilkosságokat. De még mindig minket tartanak kollektív bűnösnek. A napokban öntötték le vörös festékkel azt a keresztet, amelyet az édesapámat is rejtő tömegsír fölött található szeméttelepen állítottunk. Megdöbbentő látvány volt, mintha vér csorgott volna végig a fán...

**Az ön példáján felbuzdulva mások is az igazságszolgáltatáshoz fordulnak majd? **

Hosszú eljárásról van szó, melyet sokan nem vállalnak. Nekik, nekünk nincs időnk kivárni, hogy a szerb-magyar történészbizottság az egyeztetések, levéltári dokumentumok böngészése után, évek múlva tudományos igénnyel leírja az eseményeket. Nem a szerbség érzékenységét, hanem az áldozatok emlékének tiszteletét kellene szem előtt tartani, és a legmagasabb szinten elítélni az akkori történéseket.

**Mennyire van tisztában a szerb közvélemény az 1944- 1945-ben magyarok és németek ellen elkövetett népirtással?

**

Keveset tudnak az akkori eseményekről. A magyarok évtizedek óta elismerik az újvidéki hideg napokat; szeretném, ha hasonló folyamat a szerb közvéleményben is lejátszódna. De nem csak idehaza nagy az ismerethiány. Sok előadást tartok Magyarországon, és még az is előfordult, hogy egy fiatal lány megkérdezte: hol tanultam meg ilyen szépen magyarul.

**Az imént a kollektív bűnösséget említette. Nemrég a belgrádi parlament úgy döntött, nem vehetnek részt a kárpótlásban azok, akiknek felmenői "megszálló csapatokban" teljesítettek szolgálatot. Márpedig mivel a délvidéki területek 1941 és 1944 között Magyarországhoz tartoztak, a férfiak a honvédségben szolgáltak. **

A döntés felháborított. Nem teljesen helytálló a hasonlat, de képzeljük el: miként reagálnának a többségi nemzethez tartozók, ha a szerb katonák és milicisták által a kilencvenes években elkövetett bűnök miatt az egész szerb nemzetet kollektíven bűnösnek nyilvánítanák. Remélem, a Vajdasági Magyar Szövetségnek és Magyarországnak is lesz elég ereje ahhoz, hogy az eljárás ellen minden lehetséges eszközzel tiltakozzon.

**Gondolom, a mostani bírósági határozattal nem zárult le az emlékeztetésért vívott küzdelme. Mi a következő lépés? **

A folytatáshoz nagy erőt ad, hogy szeptember óta jogi értelemben befogadott a nemzet, melyhez mindig is tartoztam. Nem szégyellem, elsírtam magam a szekszárdi állampolgári eskütételkor. Édesapámat megölték, családunkat deportálták, falunkba soha nem térhettünk vissza, csak azért, mert magyarok vagyunk. Addig nem nyugszom, amíg a csurogi szemét alól nem ássuk ki az áldozatokat, és nem tehetek le egy szál virágot édesapám sírjára. De hogy ez nem lesz egyszerű, jól mutatja a tény: bár fizettem volna érte, nem vehettünk meg egy csurogi földdarabot. Pusztán azért, mert az áldozatok emlékének szentelt kis emlékparkot terveztünk oda.

Galéria

Hivatkozás: https://hetivalasz.hu/vilag/ver-a-fakereszten-42175/