2011. október 30. Újvidék

Újvidék magyarsága az idén 22. alkalommal tartott megemlékezést az 1944–1945 folyamán a város területén likvidált ártatlan magyarokról. Ezúttal a szokásosnál is nagyobb tömeg vett rajta részt, s képviseltette magát mind az öt politikai pártunk. Branislav Mitrovićnak, Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza alelnökének jelenléte azt igazolja, hogy a tartomány irányítói számára sem mindegy, milyen körülmények között zajlik le a gyászszertartás. Becsey Zsolt magyar miniszterelnöki tanácsadó jelenléte azt tanúsítja, hogy a magyar kormányfő is számon tartja, hogyan ápoljuk a tartományi székvárosban az áldozatok emlékét. Sajnos, még mindig méltatlan körülmények között: a nemrég elhunyt Makovecz Imre által tervezett megfelelő emléktorony megépítése még várat magára. A megemlékezők népes táborából két fontos személy hiányzott: Újvidék város és Szerbia fővárosának küldötte. A méltó megemlékezésről, a megbékélést jelzőről pedig ők nem maradhatnak el.

Már több, mint két éve, hogy Sólyom László magyar, valamint Boris Tadić szerb államfő bejelentették a közös akadémiai feltáró bizottság megalakítását, ennek azonban ezidáig vajmi kevés eredményét látjuk. A szerb parlamentben hozott, a háborús bűnösök meghatározására vonatkozó törvények miatt napjainkban felfokozódott a nyilvánosság érdeklődése a 67 évvel ezelőtt lezajlott tragikus események értékelése iránt. Reális veszélye van annak, hogy a lemészárolt ártatlanokon továbbra is megmarad a korábbi minősítés, hogy mindannyian vétkesek, megérdemelték kegyetlen sorsukat. A két nemzet megbékélését egy ilyen értékelés el fogja odázni, annak ellenére, hogy nagy szükség van rá. Itt Újvidéken még meg kell érnünk, hogy fölépüljön az emlékmű, s hogy felavatásán a két állam elnöke kezet fogjon a tövében, megtörténjen a bocsánatkérés.

Van azonban még egy nagy adósságunk, ami szintén feltétele a megbékélésnek. Mai napig sem tudjuk, hány áldozat esett Újvidéken. Az már néhány ezres határon belül megbecsülhető, hány áldozatot gyászolunk az egész Délvidéken: mértéktartó értékelés szerint 15 000-20 000-ret. Jóval bizonytalanabbak vagyunk, ha az újvidéki áldozatokról beszélünk, mert- szilárd támpont híján- azt szoktuk csupán mondani, hogy több száz bizonyosan van, de esetleg több ezer is lehet. Össze kell állítanunk a névsorukat, s meg kell írni a mészárlás történetét. Eléggé jellemző, hogy egyetlen nagyobb városunkról sem készült még ilyen összegező tanulmány. A hasonló monográfiák között nincsen meg Szabadkáé, Zomboré, Nagybecskereké... A két akadémia szakértőitől pedig azt várjuk, hogy halogatás nélkül végezze a munkáját, tárja a világ elé a teljes névsort, írják meg az események teljes történetét. Természetesen a tömegsírok feltárása, jegyzéküknek összeállítása, helyüknek meghatározása is az ő feladatuk, a mi dolgunk pedig az lesz, hogy méltó módon megjelölje e helyeket, s amikor eljön a megfelelő nap, ott emlékezzünk meg az áldozatokról, a szerb nemzettársaink részvétével.

Hosszú a feladatok listája, s ha nem is csupán ránk tartozik a kivitelezés, a nagyja azonban mégis.