Mi van Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő kölcsönös gesztusa mögött?

A Vajdasági Magyar Szövetség és a Szerb Haladó Párt közös nyilatkozattervezetét az 1944-45-ös délvidéki vérengzés elítéléséről a szerb parlament június 21-én fogadta el, június 26-án pedig Áder János bocsánatot kért az újvidéki hideg napokért. A nyilatkozat azonban érdemben semmit nem javít a délvidéki magyarság helyzetén: semmilyen kötelezettséget nem ír elő a szerb kormány számára, mint ahogyan a kárpótlásról vagy a hóhérok felelősségre vonásáról sem szól. Magyarország ezzel szemben már akkor, 1943-ban bocsánatot kért, felelősségre vonta a tetteseket és kárpótolta az áldozatokat.

Dél felé!

1941. április 11-én, a horvát függetlenség deklarálását követően a magyar csapatok átlépték a bomlóban lévő Jugoszlávia határát és visszacsatolták Bácskát. Nem, nem lettünk világháborús hadviselő fél, nem üzent hadat nekünk Anglia, nem váltunk Németország csatlósává, csak visszavettük azt, ami a miénk volt. Pont.

Persze ez nem tetszett mindenkinek. A magyarok által kevésbé lakott területeken élénk partizántevékenység kezdődött, vasútvonalakat rongáltak, hidak, raktárak repültek a levegőbe és folyamatosak voltak a merényletek is. A hadviselésben íratlan szabály, hogy partizánnak lebukás esetén nincs kegyelem, azonnali kivégzés vár rá. És hogy miért e szigor? Azért, mert nem lehet kockáztatni: a partizán nem katona, nincsenek megkülönböztető jelzései és ruhadarabjai, hadviselő félként így tulajdonképpen azonosíthatatlan, váratlanul támadhat, és bármikor újból elvegyülhet, főleg ha a helyi lakosság is támogatja. Partizántevékenység esetén (amellyel a magyar honvédek 1942 elején legerősebben Újvidék környékén szembesültek) pedig a megszálló csapatok razziákat tartanak, kiszűrik azokat, akik potenciális fenyegetést jelentenek. Persze ritkán történik mindez vegytisztán: a katonák- egyébként érthető- félelme miatti túlkapások sajnos szinte mindig előfordulnak.

Mi is történt pontosan a Délvidéken?

1942 januárjában a korábban visszafoglalt területeken állomásozó honvéd- és csendőralakulatok razziát tartottak, hogy felkutassák a partizánokat és végezzenek velük, amely azonban hangsúlyozottan Feketehalmy-Czeidner Ferenc altábornagy saját utasítására- tehát nem felsőbb parancsra- etnikai és politikai alapú gyilkosságsorozattá terebélyesedett. Így annak nemcsak fegyveres ellenállók és partizánok, hanem magyar kommunisták és főként szerb valamint zsidó származású ártatlan, polgári személyek is áldozatul estek, akiknek számát a kutatás 3300 és 3800 között valószínűsíti.

Kétségkívül szégyenteljes foltja ez a XX. századi magyar történelemnek. Ezzel szemben a jugoszláv partizánhadsereg 1944 októberétől tervszerűen, állami irányítással a becslések szerint több tízezer (a leginkább közismert adat szerint 40 000) magyar és szintén több tízezer fő más, főként német nemzetiségű áldozattal járó etnikai tisztogatást hajtott végre azért, hogy- egy korabeli parancs szerint- "szavatolja a vidék délszláv jellegét". A véres bosszúhadjárat keretében 1945 elején a teljes délvidéki magyarságot háborús bűnösnek nyilvánították, majd pedig e kollektív büntetés jegyében legyilkolták vagy deportálták három falu, Csurog, Mozsor és Zsablya magyarságát.

A tények makacs dolgok

A két esemény között tehát lényeges különbségek vannak, vegyük sorra ezeket!

Egyrészt 1942-ben Újvidék környékén erős partizántevékenységről beszélhetünk, 1944-ben azonban ilyesmiről szó sincs, még papíron sem létezett semmilyen ellenfél.

Másrészt előbbi esetben egy helyi altábornagy parancsára alakult ki lokális, ám kétségtelenül etnikai alapú tisztogatás (itt jegyezzük meg gyorsan mielőtt egyesek tudatosan "félreértenék": ez természetesen nem kisebbíti a tragédiát), utóbbi esetben azonban előre eltervezett, állami szervezésben levezényelt magyar- és németirtásról beszélünk, amelynek kizárólagos célja az volt, hogy elüldözze a nem délszláv népességet.

Harmadrészt a razziát a felsőbb hadvezetés három napon belül leállíttatta, irányítói ellen pedig- a magyar parlament határozott követelésére is- azonnali vizsgálatot indított. 1943-ban a főkolomposokat halálra ítélték, ezt pedig csak Németországba szökésük miatt nem sikerült végrehajtani. Itt jegyezzük meg, hogy saját hadseregének tagjaival szemben lakosság elleni atrocitások miatt egyedül a magyar Honvéd Vezérkar, személyesen is az 1946-ban Jugoszláviában különös kegyetlenséggel, a hideg napok okán ártatlanul kivégzett Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök rendelt el vizsgálatot. Ennyit a horthyfasizmusról! Ezzel szemben az 1944-45-ös vérengzés, a magyar és német polgári lakosság középkori módon történt, bestiális legyilkolása, koncentrációs és haláltáborokba hurcolása, kifosztása, megalázása és elüldözése hónapokon át folyt, irányítóit pedig sem akkor, sem azóta nem vonta senki felelősségre.

Negyedrészt az 1942-es áldozatokhoz képest becslések szerint vagy tízszerese azoknak a magyaroknak a száma, akiket 1944-45-ben brutális, állati kegyetlenséggel gyilkoltak le a bevonuló szerb csapatok, arról nem is beszélve, hogy a titói vérbosszú elől közel százezer honfitársunk menekült el a Délvidékről (a körülbelül 200 ezer elüldözött és majdnem ugyanennyi "eltűnt" németről már nem is beszélve).

Ötödrészt a helyben maradó magyarokat- elsősorban a gazdagabbakat- a kollektív bűnösség elvének jegyében született bírósági ítéletek segítségével tömegesen fosztották meg vagyonuktól és zárták koncentrációs, valamint haláltáborokba. Ezek miatt az egyébként tehát törvénytelen, koholt vádak alapján zajló ítéletek miatt kell a ma élő leszármazottaknak saját zsebből fizetett és szerb bíróság előtt zajló peres eljárás (az úgynevezett rehabilitáció) keretében bizonyítaniuk: felmenőiket koncepciós perben ítélték el és fosztották ki annak idején. (Ha még emlékszünk, a rehabilitációról szóló törvény megszületése volt a Fidesz nagy nemzetpolitikai sikere 2011 decemberében...) Ráadásul e törvénynek még mindig nincs se végrehajtási utasítása, se pénzügyi fedezete. Ezzel szemben a magyar kormány még 1943-ban anyagi kártérítést nyújtott az újvidéki razzia során meggyilkolt áldozatok hozzátartozóinak.

Hatodrészt a magyar történészek széleskörűen feltárták és dokumentálták az 1942-ben történteket, miközben szerb kollégák napjainkban is olyan műveket jelentettek meg, amelyek igyekeznek az 1944-45-ben és azután történteket lekicsinyíteni, relativizálni, elmismásolni. Egyébként még 2009-ben állt össze egy szerb-magyar történész vegyesbizottság az 1941-48 között Délvidéken történt atrocitások kivizsgálása érdekében, amely azonban pénz híján és a szerb fél vonakodása miatt eddig szinte semmit sem tudott felmutatni, eddig még a tömegsírok pontos helyét sem sikerült meghatározniuk. E bizottság magyar társelnöke az a Glatz Ferenc, aki még egy 2011-es konferencián is szegény szerbekről beszélt és annak örült, hogy "hál’ Istennek" az ő apja nem vett részt annak idején a Délvidék visszafoglalásában, tagja pedig az az A. Sajti Enikő, aki a szerb történelemhamisító kórusba beállva beszél folyamatosan néhány ezer magyar áldozatról a ’44-45-ös népirtás kapcsán. Nem véletlenül kritizáltam a Jobbik képviselőjeként magam, de több fideszes képviselőtársam is többször Glatz Ferenc munkásságát a Nemzeti Összetartozás Bizottságában, sőt a Parlament ülésein is.

Összefoglalva tehát: van egy jól dokumentált, megbánt, kárpótolt stb. újvidéki vérengzés, amelynek elkövetőit példásan és egyedülálló módon még a világháború alatt elítélték, ezzel szemben pedig egy délvidéki magyarirtás, amellyel kapcsolatban még a kutatás is gyerekcipőben jár, a többiről- például felelősségre vonás, bocsánatkérés, kárpótlás- nem is beszélve.

Kellett-e nekünk ismét bocsánatot kérni?

Nehéz erre a kérdésre határozott igennel felelni. A belgrádi parlament nyilatkozata csupán szép szavakat tartalmaz arról, hogy elítéli a délvidéki magyar vérengzést és feloldotta a három deportált község magyar lakosainak háborús bűnössé nyilvánítását. Ez az a pont, ahol 1945-ben kellett volna tartanunk (ha a magyar analógiát vesszük alapul) és nem 2013-ban, a szerb uniós csatlakozás küszöbén. Önmagában a nyilatkozat semmilyen következménnyel nem jár a magyar közösség számára, viszont kitűnően kommunikálható az EU felé. A délvidéki magyarnak a kárpótlási ügymenet során továbbra is bizonyítania kell a szerb bíróság előtt, hogy nem követett el semmit a nagyapja vagy az apja 1941 és 1945 között. Ám továbbra sem történt bocsánatkérés szerb részről, és továbbra sincs semmi remény arra, hogy azokat, akik 1944-45-ben teljes magyar családokat gyilkoltak le, felelősségre vonják. Lényegi előrelépés tehát nem történt. A szerbeknek ugyanis eszük ágában sincs (és soha nem is volt) érdemben tenni valamit, bocsánatot kérni és tudatosítani a szerb polgárokban, hogy igen, ezt tették a ma is hősként tisztelt partizánok Tito marsall vezetésével. Ezt a kormány nem is teheti, hisz akkor megbukna. Ehelyett a szerb média azt hangsúlyozta, hogy Áder János bocsánatot kért, a szerb átlagpolgár tehát nyugodtan tapsikolhat, hogy a magyar fasiszták megint megalázkodtak az országa előtt. És így van ez még akkor is, ha Nikolić (Áderhez hasonlóan) Csurogon fejet hajtott az áldozatok előtt.

Az Unió felé ugyanakkor azt lehet kommunikálni, hogy Szerbia mennyire védi és támogatja kisebbségeit. Nekik ez így tökéletes, a délvidéki magyarságnak azonban egyáltalán nem. És ezt ők is tudják. Nem véletlen tehát, hogy a VMSZ és a haladók által a parlament elé terjesztett nyilatkozat tervezete csak június 20-án látott napvilágot és 21-én már el is fogadták azt. Mert hát azért azt már csak nem lehet, hogy a többi legitim magyar párt is beleszólhasson a játszmába! Ez ugyanis a VMSZ és a Fidesz bulija volt. Persze ettől még lehet cikkezni és beszélni a nem létező szerb-magyar megbékélésről valamint a jószomszédi viszonyról, csakhogy a délvidéki magyarság számára létező valóság (és én azt hiszem, hogy valójában azért mégiscsak ez számít) ettől sajnos még fényévekre van.

A szerző országgyűlési képviselő, a Jobbik Nemzetpolitikai Kabinet elnöke

(Megjelent a Barikád hetilap 2013. évi 30. számában)