A délvidéki vérengzés eddigi kutatása és javaslat az ügy további kezelésére

Kevés híján huszonhárom évvel ezelőtt történt, hogy a történelmi VMDK Tanácsa, nyomban a politikai szervezet megalakulása után- nagy szavakkal, de túlzás nélkül mondjuk- az egész világon visszhangzó közleménnyel fordult a nyilvánossághoz. Azt kérte ugyanis a Szerb, valamint a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiától, tárja fel, mi történt a háború utolsó hónapjaiban a Délvidéken élő magyarokkal és németekkel. Maga a közlemény is utal arra, hogy a tanács tagjai tisztában voltak az ügy nyilvános felvetésének veszélyeivel, hiszen közel fél évszázados síri csönd után először esett szó arról, hogy tájunkon véres leszámolást csaptak a "felszabadító, hős" partizánok. Ugyanis hosszú vita előzte meg a végül egyhangú döntést.

Hátha valaki nem tudná: A VMDK akkori, alapító elnöke a most távozó Ágoston András volt. Az ő ideje alatt fogalmaztuk meg a délvidéki magyarság négy kruciális követelését. Első volt maga az, hogy alakíthassunk politikai szervezetet, második ez a fent említett, harmadik a magyar autonómia és negyedik a kettős állampolgárság. Szögezzük le azt is, a négy közül kettő maradéktalanul megvalósult: 1) lett politikai szervezetünk; 2) kaptunk magyar állampolgárságot. A feltárásra vonatkozó eddig csak részben. A magyar autonómiára vonatkozó követelésről elmondható, hogy valami csakugyan van már, éppen itt a Délvidéken, amit Magyar Nemzeti Tanácsnak neveznek, valójában azonban magyar autonómia nincsen az egész Kárpát-medencében. S ha már itt tartunk, hadd említsük meg, hogy nekünk voltak először olyan parlamenti képviselőink, akiket magunk választottunk az alulról építkező szervezetünk tagságának köszönhetően.

A vérengzés feltárására vonatkozó hír a Magyar Szóban jelent meg 1990. április 20-án. Nyomban utána a szerkesztő bizottságban hosszú vita folyt arról, hogy a lap foglalkozzon-e az üggyel. Az is történelmi tény, hogy Sebestyén Imre főszerkesztő helyettes vállalta föl elsőként. Emlékezete szerint könnyen meggyőzte Csorba Zoltán főszerkesztőt is. A szerkesztő bizottság négy-öt ülésen mérlegelte, merje–e a lap vállalni a téma feszegetését, végül szintén egyhangú döntéssel vállalta. Sem a Szerb, sem pedig a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia soha sem válaszolt a nyílt felszólításra. A napilap azonban majdnem pontosan fél évi adatgyűjtést követően, 1990. október 14.-étől 1991. február 27.-éig újabbnál újabb adatokat közölt 130 folytatásban a katasztrofális eseményekről. Végül Kubát János- aki akkorra átvette a főszerkesztői posztot- közölte a szerzővel, hogy Radoman Bozsovity, a Tartományi Végrehajtó Tanács elnöke- Vajdaság főszerkesztőjének csúfolta Léphaft Pál karikaturistánk- követeli, fejezzük be a sorozatot. Mire a sorozat szerzőjének válasza az volt, hogy azt legfeljebb megszakítani lehet, befejezni soha. Amint az elmúlt közel két és fél évtized tapasztalata mutatja, ez csakugyan így van.

A cikksorozatnak óriási visszhangja támadt széles e világban, természetesen elsősorban a magyarok, de a szerbek között is. Persze eltérő értékeléssel.

Magyarország elsősorban azzal támogatta a munkát, hogy segített a feltárt tények ismertetésében, mindenek előtt Magyarországon, majd Európa szerte, de az amerikai és az ausztrál kontinensen is. Másodsorban azáltal, hogy személyre szóló ösztöndíjat folyósított a kutatás folytatására. Legnagyobb nehézséget e tekintetben még mindig az okozza, ami kezdetben is, ugyanis hogy a munka nem intézményesített. Példának említhető, hogy majdnem minden erről készült könyvünket más kiadó jelentette meg. Hasonló körülmények között születtek a dokumentumfilmjeink is.

Sorra jelentek meg helyi monográfiák, majdnem kizárólag amatőr kutatóknak köszönhetően. Napjainkig Bajmok, Magyarkanizsa, Adorján, Martonos, Csurog, Zenta, Szivác, Temerin, Szabadka, Bezdán, Zsablya, Kabol, Szabadka és Gombos véres története van feldolgozva, de e helységeink közül némelyiknek az eseményei csak méltatlanul kicsi arányban. Szabadkát kivéve minden helység feldolgozott történetében megtalálható a likvidáltak többé-kevésbé megbízható névsora, a Szabadkán elveszejtettek neve azonban többször, egyre teljesebb névsorban megjelent a Memento című füzet újabbnál újabb kiadásában. Komoly eredményként könyvelhetjük el, hogy Csorba Béla- egyéb, a témához kötődő munkája mellett- behatóan foglalkozott és tovább foglalkozik a Járeken létrehozott halltábor történetével.

Történészeink közül elsőként Dr. Mészáros Sándor kapcsolódott be a kutatásba elsősorban az által, hogy a Jugoszláv Szövetségi Hivatalos Lap minden számát átnézte és kikereste a holttá nyilvánítási közleményeket. A törvénytelenül likvidáltak hozzátartozóinak ugyanis csak kerülő úton állt módjukban hivatalos okmánnyal igazolniuk családtagjuk halálát: holttá nyilvánítási bírósági eljárást kellett lefolytatniuk, s annak tartozéka volt a bírósági döntésről szóló hír megjelentetése a Hivatalos Lapban. Amikor Dr. Mészáros ezt a kutatást elkezdte, legfeljebb csak remélni lehetett, hogy valaha előkerülnek majd a hétpecsétes titokként őrzött halállisták.

A kutatásban kezdettől fogva szép számban részt vettek közéleti személyek, de bekapcsolódtak magyarországi történészek is: Botlik József, A. Sajti Enikő, Stark Tamás és mások.

Az atrocitások intézményes és hivatalos kezelésére azonban a magyar állam részéről a 2004. esztendőig nem került sor. A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság Ribár Béla elnök személyes közreműködésével 2003 október 23.-án és 24.-én nemzetközi tanácskozást tartott annak taglalására, meddig jutottunk a vérengzés feltárásával. A résztvevők Zárónyilatkozatot fogadtak el, amelyben rögzítik többek között azt a tényt, hogy nemzetközi kapcsolataiban Magyarország hivatalosan soha sem foglalkozott az üggyel, és hogy a Magyar Tudományos Akadémia szervezetileg nem kapcsolódott be a kutatásba. A Zárónyilatkozatot a szervezők elküldték a Kárpát-medencében létező magyar politikai pártoknak, a Magyar Országgyűlésnek, az MTA-nak, a történelmi egyházak vezetőinek. Visszajelzés érkezett Vízi E. Szilveszter MTA elnöktől, Erdő Péter bíborostól, az Országgyűlés pedig 2004 december 14. keltezéssel meghozta 132. számú Határozatát, amelyben elítéli a történteket, szolidaritást vállal az áldozatokkal, és sürgeti a feltárást. Ez volt az első alkalom, hogy a kérdésben Magyarország hivatalosan foglalkozott az üggyel a nyilvánosság előtt. Közel egy évtized elteltével- jellemző, hogy ki kellett várni, amíg a Fidesz ismét kormányzási pozícióba jutott- a Magyar Országházban 2011. folyamán két alkalommal ismét foglalkoztak a témával. Február 25-én, a kommunizmus áldozatinak emléknapján tanácskozást, november 25-én pedig Délvidéki Magyar Golgota 1944-45 címmel megemlékezést tartottak Kövér László házelnök szervezésében és személyes részvételével. Ő maga is foglalkozott felszólalásában a kérdéssel. A 2011 novemberi országos megemlékezés keretében a Magyar Tudományos Akadémián tartottak tudományos konferenciát amelyet Pálinkás József elnök nyitott meg, s bevezető beszédében értékelést adott ez eseményekről és a kutatásokról. Az ezen a konferencián elhangzott előadások válogatásából született a Délvidéki Magyar Golgota 1944-45 című tanulmánykötetet, amelyet a 2013. február 15-én tartott Kárpát-medencei Képviselők fórumának minden résztvevője megkapott, a Házelnök úr személyes ajánlását követően.

2009 októberében Sólyom László magyar és Borisz Tadics szerb államfő bejelentették, hogy kezdeményezik a Magyar Tudományos Akadémia és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia közös bizottságának megalakítását a vérengzés feltárására. A bizottság igen késedelmesen állt föl, még vontatottabban kezdett munkához. Azóta, hogy a két államfő bejelentette a közös akadémiai kutatóbizottság felállítását több tanácskozás szerveződött, áttörő jelentőségű tudományos hozadéka azonban a bizottság munkájának eddig nem lett.

2012-ben Tomislav Nikolić szerb államfő Budapesten Áder János magyar államfővel megállapodott, hogy a két ország kölcsönösen elnézést fog kérni egymástól azon cselekedetek miatt, amelyeket a két állam a XX. század folyamán egymás ellen elkövetett, s erre előreláthatólag 2013. áprilisában fog sor kerülni, minden valószínűség szerint Csurogon. Aggasztó, hogy hetekkel az esemény előtt Szerbiában nem hogy csökkentek volna a magyarok iránti közgyűlölet megnyilvánulásai, hanem még meg is szaporodtak. Ebben az a legaggasztóbb, hogy az állami intézmények intézkedéseiben nem tapasztalható a megbékéléshez nélkülözhetetlen kedvező változás.

Az írott történelmi anyagok mellett készült néhány dokumentum- és rövidfilm, az első még 1991-ben.

2008-ban Síposhegyi Péter drámát írt a vérengzésről Magyar pieta címen, amelyet több helyen is bemutatott a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház. Nagy hiánya érezhető azonban egy olyan drámánknak, filmünknek, amely a vérengzést a teljesség igényével, művészetileg is és történelmi hűség tekintetben is hitelesen ábrázolja.

Regényíróink közül elsőként kell említeni Burány Nándort, aki Összeroppanás címen már 1968–ban írt egy kisregényt a Zentán lezajlott tömegmészárlásról. Szólni kell Gion Nándorról, aki a szenttamási vérengzést szinte történeti hűséggel ábrázolta több irodalmi alkotásában, drámai erővel, szintén még az átkos időben. Élete vége felé egy interjúban el is mondta, hogy a tanúktól hallott hiteles történeteken nem kellett sokat módosítania. Ugyanezt tette Illés Sándor, a temerini születésű budapesti újságíró a szülőfalujában történtekkel az 1977-ben megjelent Sirató című, regénynek minősített, de inkább tényregények mondható könyvében.

A feltárás kezdetétől fogva születtek versek erre a témára, a szerzők közül példának megemlíthető Bogdán József és Tari István.

2011. február 22-én, Budapesten, a Terror Háza Múzeumban kiállítás nyílt Schmidt Mária főigazgató szervezésében az emberirtásról, ugyanabban az évben Várpalotán, a Trianoni Múzeumban Szabó Pál Csaba igazgató szervezésében szintén.

Ugyancsak Budapesten, a Szent István Bazilikában 2002. óta minden november utolsó vasárnapján, déli egy órakor engesztelő szentmisét mondanak az áldozatok lelki üdvéért. Az ötletet és a megvalósítást Cseresnyés Gézáné Kiss Magdolna verbászi származású budapesti lakosnak köszönhetjük. Ő egyébként 2011-ben alapítványt hozott létre Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 néven a vérengzés feltárására, emlékének ápolására és az erről szóló írások publikálására.

A kutatásnak különös jelentősége lett azáltal, hogy Erdő Péter magyar katolikus egyházfő 2011. november 27.-én elrendelte hét magyar ferences mártír szerzetes boldoggá avatási folyamatának elindítását, s közöttük van az a két barát, akiket Újvidéken likvidáltak 1944 őszén. Sokat várhatunk a szabadkai püspökség 2013-ban elkezdett vállalkozásától, amelynek célja az egyházmegye területén számon papi áldozatok életrajzi adatainak módszeres feltárása, nyilván azzal a végső szándékkal, hogy a közülük arra érdemesítettek boldoggá avatását is kezdeményezni fogja.

Mi az, ami még nagyon hiányzik a vérengzés tisztázásához, feltárásához, sőt, az igazi megbékéléshez?

Sajnos sok a feladat.

Elejétől fogva tisztában voltunk azzal, hogy Magyarország határozott támogatása nélkül legfeljebb csak félmunkát végezhetünk. Ezért szeretnénk, ha az eddigieknél hatékonyabban tudnánk befolyásolni az anyaországot a tekintetben, hogyan kezelje a kérdést.

**Magyarországgal el kell döntenünk, mit várunk el a közös akadémiai bizottság magyar részétől. A helyzet ugyanis egyáltalán nem világos. A vegyesbizottság magyar társelnöke ugyanis a Budapesten megjelenő Srpske novine 2012. március 3-án megjelent számában az alábbiakat nyilatkozta: "Magyarországon létezik egy áramlat, amely arra törekszik, hogy elsősorban azokkal a bűntettekkel foglalkozzunk, amelyeket a magyarok ellen követtek el az 1944–1945-ös időszakban. Mi mindig hangsúlyozzuk, hogy a razzia [Félreértés ne essék: az 1942 januári razzia. - M.M.] feltárása nélkül nincs szerb–magyar megbékélés. Nekünk ennek az eseménynek a feltárásával kell foglalkoznunk, az 1942-es razziával." **

Hogy mi hárul a feladatok közül Szerbiára, azt a magyar és a szerb állam közötti kapcsolatok révén lehet meghatározni. A Délvidék magyarságának joga van ebbe is beleszólni. Többek között ki kell mondanunk, hogy az Áder János és Tomislav Nikolić közötti, a közeljövőre tervezett államfői találkozás előkészületeibe sehogyan sem illik bele az, ami a délvidéki magyarokkal ezekben a hetekben történik. Természetesen a hirtelen újra fellángolt zaklatásokra, súlyos incidensekre gondolunk.

Ránk, Szerbiában élő magyarokra tartozik többek között az alábbi.

Mindenekelőtt mindentől függetlenül folytatnunk kell az általunk megkezdett, és a jórészt nekünk köszönhetően eredményeket hozó munkát. Mint már szó esett róla, elég régen szükségesnek minősült hogy ezt a munkát intézményesítsük. A Magyar Nemzeti Tanács megbízásából a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet végez ugyan a feltárással kapcsolatban bizonyos munkát, ennél azonban több kell. Például az, hogy az Intézetnek- vagy ha ez kevésnek bizonyul, akkor más szervezetünknek- ez ne ad hoc, hanem alapokmányba foglalt feladata legyen, megnevezve és szavatolva a munkához nélkülözhetetlen pénzeszközöket. Mindenképpen egy központból kell irányítani, meghatározott terv szerint a munkát: tovább gyűjteni és feldolgozni az adatokat, publikálni ami arra való, és minden anyagot biztos helyen tárolni.

Ösztöndíjazással nevelnünk kell szakértőket a munka végzésére.

Óriási kutatni való dokumentumtömegről eddig még szinte szó sem esett, nem hogy bárki is közülünk akár csak kézbe vehette volna őket. Példának hadd említsünk csak néhány forrást, amelyek mind a Jugoszlávia Levéltárban (Arhiv Jugoszlavije) találhatóak: 1. Joszip Broz Tito Köztársasági Elnök Kabinetirodája. 2. J. B. T. személyes iratainak fondja. 3. J. B. T. Marsall Kabinetirodája. 4. A Jugoszláv Külügyminisztérium Diplomáciai Levéltára; Bizalmas Archívum. 5. Emlékiratok. Stb.

Számba kell venni az eddigi eredményeinket. Nem csupán a külön kiadványokra gondolva, hanem a különböző publikációkban megjelent cikkekre, ide sorolva az irodalmi és képzőművészeti alkotásokat is, ez utóbbiak között természetesen az emlékhelyekre és máshova készült műalkotásokat.

Egyelőre még a tömegsírok egyszerű hivatalos listája sem készült el, s arról sincs összegzés, hogy hol állítottunk megfelelő emlékművet, meg, hogy hova kell még állítanunk.

A legelső feladat mégis, hogy elkészüljünk a történések dokumentumokkal alátámasztott monografikus feldolgozásával, benne a likvidáltak névsorával.

Nemeskürty István egyik könyvének címéül választotta a történelmi tények felvállalásának halogatására vonatkozó kérdését: Meddig várjunk? Ebben idézi Zrínyi szavait: csak a feltárt seb gyógyul, az elleplezett elgennyed.

A miénk közel hetven éve immár.

Elhangzott a VMDP V. kongresszusán

Óbecsén, 2013. február 23-án.