Botlik József Eltitkolt népirtás a Délvidéken című kötete összefoglaló jelleggel mutatja be az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás történetét a korábbi és a szerző által végzett igen alapos kutató, feltáró, összegző munka eredményeként. A kötet részletesen, a Délvidék korabeli tájegységeire lebontva veszi számba az áldozatokat, világosan bebizonyítja a kommunista és internacionalista történetírás által eltitkolni remélt tényeket, miszerint:
1944–45 telén Tito partizánjai a legszerényebb becslések szerint is kivégeztek több tízezer ártatlan, többségében élete teljében lévő magyar férfit, de nőt és gyermeket is. A Mindszenty bíboroshoz eljuttatott korabeli egyházi jelentések szerint az áldozatok száma a 40 ezer főt is elérte. Az áldozatok között egyházi személyek, országgyűlési képviselők, a magyar kulturális és szellemi élet akkori vezetői is megtalálhatóak.
A több napon keresztül, különös kegyetlenséggel megkínzott, saját sírjukat megásó áldozatokat tömegsírokba ölték. A megmaradt lakosságot, gyerekeket és öregeket koncentrációs táborokba hajtották. A munka és haláltáborok száma elérte a 80-at, és még 1948-ban is léteztek.
Az 1944–45- telén elkövetett partizánakció nem az 1942-es újvidéki razzia, a Hideg napok megtorlása, hanem előre megtervezett népirtás volt a magyar és a német lakosság ellen, és választ kapunk arra is, hogy az 1942-es, háborús körülmények között végrehajtott katonai túlkapásnak mik voltak az előzményei.
Az 1944–45 telén kivégzetteket utólag, mindenféle bírósági tárgyalás nélkül háborús bűnössé nyilvánították, és minden ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztották. A leszármazottaknak kell(ett) hosszadalmas és megalázó pereskedés során bizonyítaniuk felmenőik ártatlanságát.
Három falu (Csurog, Zsablya, Mozsor) teljes magyar lakosságát (az újszülöttektől az aggastyánokig) kollektív háborús bűnössé nyilvánították. A kollektív bűnösség elvét kimondó határozatot a szerb törvényhozás példaértékű módon eltörölte (2011), de az érintetteknek továbbra is egyénileg kell lefolytatniuk a rehabilitációs eljárást.
A kárpótlási kérelmek beadásának határideje lejárt, a folyamatban lévő ügyeket pedig a törvényes lehetőségek határain túl is akadályozzák.
A megfélemlítés olyan mértékű volt, hogy sokan máig sem mernek beszélni a borzalmakról.
A hivatalos történetírás és a politika is igyekezett elhallgatni az 1944–45-ös délvidéki magyarirtás történetét, és még a 2009-ben létrehozott Szerb-Magyar Akadémiai Vegyes Bizottság, Glatz Ferenc vezetésével sem igyekezett elmélyült kutatások folytatására.
A néhány példaértékű emlékhelyet (Csurog, Szabadka, Temerin, Martonos) leszámítva, nincsenek a tömegsírok megjelölve, és egyetlen tömegsír feltárás sem történt.
A Makovecz Imre által tervezett (2001) a 40 ezer magyar férfi emlékhelye helyett, Újvidék egy eldugott helyére létesítendő minimalista emlékhely is komoly ellenállást vált ki a szerb radikalista (pl. Antifa) körökben.
Az 1942-es újvidéki razzia áldozatait megnevezték, több lépcsőben kárpótolták. A magyar állam akkori és mindenkori vezetői bocsánatot kértek az áldozatok hozzátartozóitól (legutoljára 2013-ban Áder János köztársasági elnök), hasonló gesztus ez idáig nem történt meg a szerb állam vezetőinek részéről.
Az 1944–45-ös délvidéki mártírok tömegsírjai nagyrészt jeltelenek, és vértanúságuk mementó nélküli.
Az áldozatok emlékének ajánlott kötet kiadójaként és szerkesztőjeként remélem, hogy azok is elolvassák, akik megoldást tudnak adni a továbbra is a napi/aktuál politika fogságában vergődő népirtás ártatlan áldozatai emlékének méltó ápolására, és a történet elfoglalhatja helyét a magyar és az európai történelemben, része lesz a tananyagnak Szerbiában és Magyarországon is.
Budapest, 2023. augusztus 20.
 
Cseresnyésné Kiss Magdolna