Megjelent!

Fontos kordokumentumnak számít Domonkos László délvidéki élményeit, tapasztalatait helyszíni tudósításokban, tárcákban, interjúkban, írásos változatban tető alá hozó könyve, hiszen nincsen még a Kárpát-medencének egyetlen olyan térsége, ahol annyi mellébeszélés, köntörfalazás, csalárdság jött volna létre, halmozódott volna föl, mint a Délvidéken. A bő fél évszázadot átfogó személyes érintettség, a lassan de biztosan háborúba csúszó, betájolt ifjonti lelkesedés mindenkori karácsonyesti bősége ámulatából a rettegés alakváltozataiig eljutó, azokat fölmutató, dokumentáló magatartás a déli végeken összeomló hamisság valóságába vezet el bennünket, a szülőföld kisugárzásával, a szűkebb haza szeretetével, a forrásvidék bácskaivá, délvidékivé táguló képeivel.

Az sem a véletlen műve, hogy elárvult vidékünknek- ahol a világ legjobb termőföldjei vannak, ahol a Kárpát-medence legjelentősebb folyói találkoznak, ahol az életet adó vizek összefolynak- miért nincs egy közmegegyezéses neve? Miért kelthet annyira heves indulatokat a Délvidék elnevezés használata még ma is a helyi magyarság körében? Hogy az anyaországi szekértáborokat már ne is emlegessem! Mert ahogyan az egykori Délvidék határai nem azonosak a mai Délvidék határaival, úgy az egykori szakadár Szerb Vajdaság határai sem azonosak a mai, Vajdaságnak nevezett terület határaival.

A nagyhatalmak gaztetteinek következményeire gondolva, elődeink, apáink, nagyapáink szétvert, sokszínű, multikulturális világára gondolva, melyben az emberek még beszéltek azoknak a nyelvén, akikkel egy utcában laktak: nos, ezt a roppant gazdag és megcsonkolt, fölforgatott világot- immár bő száz éve!- a szabad rablás és etnikai tisztogatás legrafináltabb rögtönzései, változatai vezetik. A szabad rablás lehetőségeinek kiaknázása, a hatalmassá duzzadt hadizsákmány szétosztásának bizalmas munkává váló- és hosszan elhúzódó, ötletelő változatai alapozták meg, alapozzák meg az etnikai tisztogatásokat.

Hosszú ideig az sem látszott jól, hogy a második világháború után, az etnikai tisztogatás következtében vidékünkön nem maradtak, nincsenek magyarul tudó értelmiségiek, tanárok, stb.; hogy a leggazdagabb és legértelmesebb magyarok eltervelt kiirtása, nagyon is tudatos elüldözése után gyorstalpaló tanfolyamokon kivitelezett tanítóképzéssel alapozták meg a formát nem ismerők formabontó nekibuzdulásait, a nagyvonalúan jutalmazott önfelszámolást, a sajátos útnak nevezett, háborús bűnöket évtizedeken át eltitkoló mellébeszélést! A múltat, a folytonosságot, a nyelvünket, a nyomainkat eltörlő, a korszerűség álarcában tetszelgő- hirtelenjében nem is tudom, minek nevezzem: ...izmust?- moderniznust(?), melynek rejtett politikai céljairól a legutóbbi balkáni háborúk rántották le a leplet. Nem véletlenül jellemzi a délvidéki magyarság többségét, még a szakembereinknek számítók többségét is, az a torokszorító nyelvehagyottság, melyről- szerzőnk jóvoltából is- egyre több szó esik. Jugoszlávia ugyanis a második világháború után alaposan megtévesztette a világot, Magyarországot nemkülönben!

Úgy érzem, a jugó-nosztalgiát művelő, Magyarországra menekült délvidékiek sem szívesem szembesülnek mindazzal, ami velünk, és itt, a déli végeken, pontosabb nevén: a Tiszai Délvidéken történt ... Sokan és elérzékenyülten még mindig a régi nótákat fújják ...

A megtévesztettek, a másokat megtévesztők, a bűnrészesek összetartó cinkosságát erősítő nótákat, a jugó-nosztalgia aszimmetrikus ritmusaival.

Mintha a háborúk nem a fejekben kezdődnének!

Nincs háború szellemi megalapozás nélkül!

Mintha nem írók verték volna le Újvidéken a Vajdasági Írószövetség ötnyelvű névtábláját! Ha csak messziről vennénk szemügyre a legutóbbi balkáni háborúk megalapozóit, az igazi gyűlölet-beszédeket, az igazi uszításokat kialakító értelmiségieket, írókat, művészeket, már akkor is hosszasan értekezhetnénk arról, hogy a művészeket, művészetet, művészi lázadást, hogyan lehetett- hogyan lehet ma is!- a napi politikai propaganda céljaira fölhasználni; hogy mi maradt még életben az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek oly korszerűnek látszó művészetéből mára, hogy szellemileg mi is és hogyan volt felénk megalapozva?- Ezekre a kérdésekre, a részletek alapos föltárásával, igazi válaszokat kellene adni, hiszen a szóban forgó háborúk hosszú időn át érlelődtek, formálódtak kirobbanásukig!

Domonkos összegyűjtött, a kevesek által megélt és megírt délvidéki tapasztalatait részletező, egymást időrendben követő írásaiból ezekre a kérdésekre adott válaszai is, Léphaft Pál rajzaival együtt, gazdagon körvonalazzák, dokumentálják délvidéki valóságunkat. A bő fél évszázadot átfogó időszak változatos, rafináltan ellentmondásos megnyilatkozásait helyben átélve, 1970-ben, 17 évesen megkezdve verseim megjelentetését irodalmi folyóiratainkban, arról számolhatok be visszafogottan: ez alatt az 51 év alatt egyetlenegy alkalommal sem tapasztalhattam környezetünkben a szakmai szolidaritás megnyilvánulását. Inkább az ellenkezőjéről számolhatok be: a délvidéki magyar írók közül egyesek olyan helyzetbe kerültek, hogy kirakatperekhez ötleteket adva, a pártállami önkényuralom kegyeltjeiként, koncepciós perekre ösztönözve, bebörtönözhették saját sorstársukat, írótársukat.

A magyarirtást követő új elnémítottság korának nincs vége. A fenntartott szellemi nyomorúság villanásai még mindig a piperkőc tömeggyilkost, Közép-Európa legnagyobb népirtóját, istenítik. Időnként a kilencvenes évek háborús bűnöseinek éltetése is új erőre kap közterületeink falain megjelenő nevük, arcképük alatt. Úgy látszik, nem könnyű a hosszú időn át és könnyen megszerezhető anyagi javakról lemondani.

A délvidéki magyarság nem csak a legújabb balkáni háborúknak, hanem a legújabb népvándorlásnak, a legújabb európai határnak is a legnagyobb vesztese. A nyugdíjassá és életképtelenné váló, teljesen elöregedő közösség útjára lépve, már csak a csodákban bízhat. Mert csodák mindig vannak. Szerzőnket idézve: "*Minden közösség életében vannak kivételes, nagy pillanatok: ünnepi, csodálatos alkalmak, amikor fölszikrázik ami a legszebb, ami legtöbbet érő, amire az adott közösség tagjai azt mondhatják, ezért a pillanatért érdemes volt megszületni, élni, tömérdek nehézséget elviselni.*ˮ

Galéria