Két évtized elmúltával is megoldatlan az újvidéki magyar áldozatok tisztességes emlékhelyének kérdése.
Csorba Béla újvidéki beszéde 2013. november 2.
Csorba Béla újvidéki beszéde, 2013. november 2.
Ma, amikor meghajtom fejem az 1944/45-ös partizánterror ártatlan áldozatainak emléke előtt, ambivalens érzések és gondolatok tolulnak szívembe és tudatomba.
Emlékszünk rá, hosszú évtizedekig tilos volt emlegetni mártírjainkat, voltak olyan évek is, amikor börtön és munkanélküliség várt már azért is, ha valaki fennhangon meg merte kockáztatni, hogy talán mégsem volt minden megkínzott, agyonvert vagy tömegsírba lőtt magyar férfi és nő fasiszta, a gyűjtőtáborokban éhen halt csecsemőkről és kisgyerekekről nem is szólva.
- októbere után a koszorúzások, keresztállítások, majd itt-ott az emlékművek időszaka következett. Az állam bizalmatlanul figyelte a nemzeti mozgalommá terebélyesedett folyamatot, de hatósági eszközökkel mindezt- egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen kivétenek Újvidék is számított- nem gátolta. Részben, mert a kiszabadult szellemet a palackba már úgysem lehetett volna visszagyömöszölni, de főként azért, mert a balkáni háborúk légkörében a vajdasági magyarok felé nem kívántak újabb frontot nyitni- elég gondot okozott a kényszermozgósítások elleni egyre szélesedő ellenállás.
A harmadik szakasz- hosszú, átmeneti csend után, amit csak olykor-olykor zavart meg egy-egy összetört emlékmű vagy meggyújtott emlékkereszt hangjának ropogása-, a harmadik szakasz Nikolić és Áder elnök urak csurogi főhajtásával vette kezdetét.
Talán...
Anélkül, hogy kétségbe vonnám gesztusuk akár történelmi távlatokat is nyitható jelentőségét, azt mégsem hallgathatom el, hogy a szerb kormány (amely, ne felejtsük el, az országban élő magyar állampolgárok iránt is felelősséggel tartozik) mindmáig adósa Csurog, Zsablya és Mozsor egykori magyar lakosainak az őket ért atrocitásokért, kitelepítésükért, gyűjtőtáborba hurcolásukért, s mindmáig nem történt meg a magyarok kollektív bűnösségéről született döntések hatályon kívül helyezése. Tartozása egy részét a legújabb ígéretek szerint Szerbia kormánya a mai napon, vagyis november másodikán kellett volna kimondania. Mint látjuk, ez ma sem történt meg, s mi okosabbak lettünk egy újabb csalódással.
De azt sem hallgathatjuk el, hogy két évtized elmúltával is megoldatlan az újvidéki magyar áldozatok tisztességes emlékhelyének kérdése. Az elmúlt több mint húsz év során ezen a helyen, ahol most állunk, gyakoriak voltak a kegyeletsértő cselekmények, többnyire hatósági részvétellel, politikai háttértámogatással. Ennek a rossz emlékezetű időszaknak egyszer és mindenkorra véget kell vetni, s elengedhetetlen az is, hogy a vajdasági magyar pártok mindegyike által támogatott, Makovecz Imre által megálmodott, több mint egy évtizede asztalfiókban heverő emlékmű-terv végre testet öltsön!
Ez, jelentőségében, az újvidéki magyarság véráldozatának tükrében van olyan horderejű ügy, mint volt a csurogi emlékmű. Hiszem azt, hogy az EU ajtajánál várakozó Szerbiában ennek megvalósítása nem üközhet semmilyen- sem állampolitikai, sem közigazgatási, sem más, mondvacsinált- akadályba.
Ennek reményében hajtom meg fejem az ártatlan áldozatok emléke előtt.
