Matuska Márton és Illésfalvi Péter, történész, a Honvédelmi Minisztérium főtanácsosa mondott beszédet

Huszonhárom éves terv vált valóra november 3-án azzal, hogy a hagyományos isterbáci megemlékezés keretében leleplezték a 103 bezdáni 1944-es mártír nevét tartalmazó emléktáblát, amelyen a nevek mellett az áldozatok életkora is szerepel.

Méltóságteljes főhajtással idézték fel a 69 évvel ezelőtti november 3-a, a település története leggyászosabb napjának emlékét, amikor száznál több bezdáninak amiatt kellett kínhalált halnia, mert magyarnak született.

A hagyományosan a Vajdasági Magyar Demokrata Párt és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége helyi tagozatának szervezésében tartott emlékezés az Alsótemető kápolnájánál kegyeleti szentmisével kezdődött, amit ft. Sztrikovits János és ft.Zélity Mihály mutatott be.

A kegyeleti szertartást követően az emlékezők az Isterbáci Áldozatok Emlékkeresztjéhez vonultak, ahol Cseresnyés Kiss Magdolna, a budapesti Keskenyúton Alapítvány kuratóriumi elnöke és Hordósi István kőfaragó mester leleplezte a nyitott könyv alakú emléktáblát, majd azt a falu plébánosa, ft. Zélity Mihály megáldotta.

Neveda Ferenc, a bezdáni megemlékezések fáradhatatlan főszervezője elmondta, 1990-ben nyolcan vettek részt a temetői megemlékezésen, s most, 23 év után sikerült végre méltó emléket állítani az áldozatoknak, akik között nem kevés a tizenéves, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Az 1944-45-ös véres események első és legállhatatosabb kutatója, Matuska Márton, a VMDP igazgatóbizottságának tagja egyebek közt elmondta, számos emléktábla létezik már és sok névsor állt össze, de nem elég, hiszen még sok hiányzik.

• Vannak tömegsírok, amelyeket számba sem vehettünk, egyetlen egyet sem tárhattunk még föl, sőt, a hivatalos kutatók azzal "biztatgatnak" bennünket, hogy ne is reménykedjünk ilyesmiben. Ebbe nem tudunk beletörődni. Mondják, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. A bezdáni névsor teljes, amit annak köszönhetünk, hogy a gyilkosok nemcsak gonoszok, hanem trehányak is voltak, lelövöldözték az embereket és nem voltak képesek még dögtemetőkbe sem elföldelni őket, hanem ott hagyták a tetemeket. Tavasszal, amikor felengedett a fagy, bomló testek szaga árasztotta el a falut. Zombor hatósága kénytelen volt intézkedni, amit Herceg János egyik leveléből tudunk. Ő itt járt akkor, amikor azonosították a halottakat, egy bolgár katonaorvos azonosította a tetemeket, számba vették őket, a helybéli káplán pedig szabályosan anyakönyvezte mindannyiukat. Ennek köszönhetjük, hogy megvan ez a névsor. Amikor erről először hallottam egykori Kecskés plébános úrtól, nem hittem neki, de elővette a halotti anyakönyvet. A bezdáni vérengzésről igen pontos könyv jelent meg a Balla fivéreknek köszönhetően. Ez egy olyan dokumentum, amit már nem vehetnek el tőlünk, amit nem tehetnek semmissé. Nekünk, utódoknak az a dolgunk, hogy minden tömegsír mellé tegyünk emlékjelet az áldozatok névsorával. Nincs erőnk mindezt egyedül megtenni, szükségünk van tudósokra és két ország támogatására. Szerbiának és Magyarországnak meg kell békülnie, az nem lehet, hogy évtizedeken át rontsa, romlassza a két nemzet, a két állam sorsát a múlt, de addig nem léphetünk előre, amíg legalább a tömegsírok mellé oda nem teszünk egy ilyen emléktáblát. Emellett hallani szeretnénk a bocsánatkérés szavait. Azért kell ezt megtenni, hogy barátok lehessünk és végre ne ilyen gonoszságok történetének a föltárásával foglalkozzunk, hanem azzal, hogy miként maradunk meg, szerbek és magyarok egyaránt.

Magyarország Honvédelmi Minisztériuma nevében Illésfalvi Péter főtanácsos, a Keskenyút Alapítvány nevében Cseresnyés Kiss Magdolna és MatuskaMárton, a VMDP és a VMDK képviseletében Szabó Lajos és Beslity János, a Vajdasági Magyar Szövetség nevében Pelt Ilona tartományi népképviselő és Mátyus Erzsébet, a Magyar Nemzeti Tanács képviseletében Mészáros László, a Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért Civil Szervezet nevében Éhn József, a Demokrata Párt nevében Magyar Csilla és Aleksandar Nikolin, a bezdáni Helyi Közösség nevében Horváth János, a tanács elnöke és Varga Ferenc elnökhelyettes helyezett el koszorút az emléktáblánál.

Az ismeretlen honvédek emlékhelyénél Illésfalvi Péter történész mondott beszédet.

• Hatvankilenc évvel ezelőtt rémület költözött a szívekbe ezen a tájon, bűn volt magyarnak lenni. Ezeket az embereket, akik nem vétettek semmit, minden ok nélkül hajtották mészárszékre. Sokáig elfeledettek voltak, évtizedeken keresztül nem jutott virág a sírjukra, aztán az 1990-es évek elejétől kutatni kezdték ezt a szörnyű genocídiumot, és megpróbálták nemcsak a magunk, hanem ország-világ számára ismertté tenni- mondta Illésfalvi, majd így folytatta:

• Magyarország a történelmi szembenézést saját részéről már az 1950-es években megkezdte, az újvidéki 1942-es razziát, illetve a környező térségben történt szörnyűséges eseményeket a magyar történészek feltárták, azonban az 1944-45-ben történt itteni rémségekről nem lehetett szót hallani, aztán történészek,újságírók, filmesek elkezdték körbejárni a tanúkat, akiknek megnyílt az ajkuk, elindult egy föltárási, tisztulási folyamat, megteremtődött a szabad emlékezésnek a lehetősége. Ha vannak még elárvultabbak az 1944-es áldozatoknál, azok a honvédek, akik számos sírban, tömegsírban nyugszanak ismeretlenül és jeltelenül.

A hadtörténész elmondta, ez volt az a terület, ahol 1941 áprilisától 1944-ig nem honolt béke, folyamatosan megerősített járőrözéssel kellett a honvédeknek ellátni a szolgálatot. A szerbség nem fogadta el azt, hogy Magyarország 1941-ben visszakapta, visszaszerezte ezt a területet, és ezért szinte folyamatos harcban állt az itteni honvédekkel, határvédőkkel, csendőrökkel. Az újvidéki 16. Határvadász Zászlóalj őrsei sorakoztak fel a Duna mentén Palánkától Gombosig, ennek az őrsnek a katonái nap mint nap megtapasztalták annak a lehetőségét, hogy meghalhatnak, többnyire orvtámadások következtében, aztán eljött 1944, amikor elért ide a front. A szovjet hadsereg megérkezett a vidékre és a magyar hadvezetés úgy döntött, hogy ezt a térséget kiüríti, nagyobb hadműveletekre nem került sor, az előre törő csapatok keletről nyugat felé haladtak és a magyar csapatok is megpróbálták átlépni a Duna vonalát.

• Ami itt, Bezdánban zajlott, arról keveset tudunk, mint általában az itteni veszteségek sorsáról. Az emlékezet szerint itt elsősorban műszaki katonákból kisebb alakulat maradt hátra, akiknek az lett volna a dolguk, hogy a csatorna hídját aláaknázzák és felrobbantsák. Ők úgy döntöttek, hogy nem folytatják tovább a háborút és értelmetlennek tartották azt is, hogy a hatalmas szovjet hadsereget talán az által kellene megállítani, hogy felrobbantják a hidat, hiszen ha kétezer kilométeren keresztül ez nem sikerült a világ egyik legerősebb hadseregének, akkor mi lehet az esélye a maroknyi magyar csapatnak, a 35-40 katonának, akik itt állnának ellent. A szájhagyomány szerint ígéretet kaptak, hogy hazatérhetnek, mert ne felejtsük el, hogy az itt szolgáló katonák zöme innen is verbuválódott. Ide készülve megnéztem, hogy Bezdán környékén milyen veszteségeket jegyeznek a mi adatbázisaink. 224 főt jegyez az adatbázis, akik 1944 október 20-a és 22-e között valamilyen módon eltűntek itt, Bezdán térségében, egy-két személyt találtam, akiket meghaltként tartottak nyilván és csak egynél volt bejegyezve, hogy később hadifogságba esett. Tudjuk, hogy ezek az adatok nem pontosak, hiszen nem tudhatták, mi történt ezekkel az eltűnt katonákkal, voltak olyanok, akik elestek, vagy valamely hadikórházban tűntek el, vagy partizánok lőttek agyon és akik az egyenruhát levetve valahogyan haza tudtak térni szeretteikhez. A Honvédelmi Minisztérium képviseletében jelenlévőként azt kell mondanom, hogy ők a mi halottaink is, nem csak az önöké. Ha megkeményíteném magamat, azt is mondhatnám, hogy ugyan miért, hiszen ők végül megszegték az esküjüket, arra gondoltak, hogy innen nem mennek tovább, de ki mer követ vetni ezekre a fiatal életekre, ezekre a 18-20-22 éves fiatalokra, akik egyszerűen csak élni szerettek volna, hiszen még nem láttak semmit sem a világból? Talán én is így cselekedtem volna, talán önök is ezt tették volna, hiszen az embernek nem természetes állapota a háború. Kötelességünk emléküket őrizni, imádkozni értük, sőt, a gyilkosaikért is. Kötelessége a történészeknek, hogy minél alaposabban feltárják az eseményeket, és én merem mondani, még hogy ha felemás eredményeket értek is el kollégáim ebben a kérdésben, de előrébb járunk, mint szerb testvéreink. Innen is, noha lehet, hogy nem hallják, de biztatom őket, hogy a történelmi szembenézés érdekében, nekik is meg kell tenniük a szükséges lépéseket, fel kell tárniuk levéltáraikat, és bizony választ kell adni a nyitott kérdésekre, és talán ezáltal megnyugszik azoknak a szíve, akiknek a szerettei itt nyugszanak, e hantok alatt. Ezeknek a gondolatoknak a jegyében hajtom meg a fejemet és bizakodó vagyok abban, hogy a kioltott ártatlan életek nyomán egy új élet fakad a Délvidéken- hallottuk a Honvédelmi Minisztérium tanácsosától.

Az ismeretlen honvédek síremlékeinél Illésfalvi Péter, valamint Csátalja önkormányzatának nevében Kovács Antal polgármester koszorúzott.

A kegyeletadás a Szózat közös eléneklésével ért véget.

Az emlékezést a Szalai Mihály kántor vezette egyházi énekkar, valamint a Horváth Pécsi Mária, Kanizsai Ilona és Mátájsz Sarolta összetételű Trió kisénekkar éneke, továbbá a Neveda Orsolya előadásában hallott Wass Albert-idézet és a saját maga írta, témába vágó, a Rákóczi Alapítvány pályázatán díjat nyert dolgozatának felolvasása tette emlékezetesebbé.

Az idei isterbáci megemlékezésnek Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke volt a fővédnöke.

Magyar Szó

Hivatkozás: https://www.vajma.info/cikk/vajdasag/16255/Emlektabla-avatas-az-isterbaci-megemlekezes-kereteben.html