2013. június 26.

Azt gondolom, hogy a magyar közösség- különösen Csúrog és a környező, korábban magyar lakta településeknek a közössége- nagyon-nagyon régóta várta ezt a napot, régóta várta ezt a pillanatot. Vannak itt a körünkben olyanok, akik sokat tettek azért, hogy ez a mai nap megtörténhessen. Biztos, hogy minden kiemelés önkényes, de hadd emeljek ki három személyt azok közül, akik fontos szerepet játszottak abban, hogy idáig eljutottunk, és hadd fejezzem ki a köszönetemet nekik. Matuska Márton az egyikük, aki elkezdte ezt a kérdést feltárni, és nagyon sokat tett azért, hogy ez a kérdés ne a múlt homályába merüljön. Teleki Júlia- aki ahogy látom, itt van a közönség soraiban, itt van közöttünk-, aki szintén évtizedes, állhatatos munkával dolgozott azért, hogy ne csak megemlékezzenek arról, ami 1944–45-ben történt, hanem hogy emléket is állítsanak. Ha látták a fényképeket, hogy hányszor próbálkozott és milyen- talán nem bántom meg, ha ezt mondom- kérészéletűek voltak ezek az emlékművek- hiszen volt, amelyik csak néhány napig állt, és aztán tönkretették; volt, amelyik kicsit hosszabb ideig tudott fennmaradni, de azt is szétzúzták-, úgy azt gondolom, hogy Önnek is talán elégtétel, hogy ez a nap megtörténhetett. És a harmadik személy, akinek azt gondolom, hogy köszönettel tartozom, az előttem szóló Pásztor István, akivel, amikor a legelső elnöki találkozóra készültünk tavaly novemberben, akkor már beszéltünk erről a kérdésről, és szerepelt ennek a kérdésnek a felvetése a tárgyalási anyagok között. Őszintén szólva, ahogy néztem a kollégáknak az arckifejezését és a reakcióját akkor, amikor a tárgyaláson e kérdést felvetettük és aztán a végén elhangzott a szerb elnök, Nikolič elnök úr részéről az "igen", nem volt ilyen egyszerű, de azért a végén ez elhangzott, akkor én úgy láttam, hogy sokan meglepődtek. Nem tudom, hogy jól láttam-e a reakcióitokat, urak, akik ott voltatok. Többen bólogatnak. Nem számítottak rá. Vagy valamilyen más, ilyen tessék-lássék megoldásra számítottak. S aztán elindult a szervezőmunka, utána még néhányszor találkoztunk, telefonon is beszéltünk, nem titok, a magyar sajtó is megírta, hogy több alkalommal elhalasztottuk az időpontot különböző okok miatt, hol az időjárás, hol az egyik szervező családjában történt családi tragédia, haláleset miatt, hol más okból, de erre szokták azt mondani, hogy minden jó, ha a vége jó. Már amennyiben erre a helyzetre ezt el lehet mondani. Végül elkészült, ha rohammunkában is, hogyha az utolsó napok külön-külön még szerveződő, tehát önkéntesek áldozatos munkáját igényelte is, de elkészült végül is az emlékmű, azt gondolom, hogy méltóképpen állít emléket az 1944–45 telén ártatlanul elpusztított magyaroknak.

Reméljük, hogy tényleg sikerült lezárni ezt a fejezetet, a történelemnek ezt a 70 éve nyitva álló fejezetét. Reméljük, hogy a mai gesztus a szerb elnök és a magyar köztársasági elnök részéről valóban mindenki számára egy új történelmi fejezet nyitányát jelenti, és reméljük, hogy az az emlékmű, amit ma felavattunk, és ahol először koszorúztunk, az ezután háborítatlan marad, és reméljük, hogy újra és újra lehetőséget kínál arra, hogy mindazok, akik ezt fontosnak gondolják- és nyilván nem csak a családtagok lesznek ilyenek-, azok ott kegyeletüket leróhassák és megemlékezhessenek.

Köszönöm tehát még egyszer mindenkinek, aki tevékenyen szerepet játszott abban, hogy ez a mai nap megtörténhessen, köszönöm Glatz Ferenc úrnak is a munkáját, aki a történész-bizottság tagjaként- még ugyan nem fejezték be a munkát- fontos szerepet játszott abban, hogy itt lehetünk, és hogy történészi pontossággal, korrekten lehet beszélni arról is, hogy mi történt 1942-ben és arról is, hogy mi történt 1944–45 telén.

Köszönöm még egyszer, hogy itt lehettem, köszönöm ezt a mai napot Önöknek, hiszen nekem is egy nagy élmény, mondhatnám azt is, életre szóló élmény volt. Látva azokat az arcokat, amelyek ott voltak a színpad előtt, azt gondolom, hogy tényleg indokolt volt, hogy erre a mai napra végre most már sor kerüljön.

Köszönöm szépen!