*A délvidéki vérengzés feltárásának politikai összefüggései*

Valami oka csak van annak, hogy ilyen döcögve halad az 1944–1945 során lezajlott délvidéki vérengzés kutatására alakult magyar–szerb akadémiai közös bizottság munkája. Sokan emlegetik, amiatt van ez így, mert sem a magyar sem a szerb akadémia nem ad rá pénzt. Nem azt firtatjuk ad-e, vagy hogy az akadémia rendelkezik-e erre szánt pénzzel, hanem magával a téblábolás tényével, mert annak is megvan az oka. Írásunkban azt taglaljuk, mikor kellett államhatalmi, tudományos, egyházi vagy egyéb szerveknek dönteniük a vérengzésről valamilyen formában, s végül azzal, hogy most ismét dönteni kell-e, hogy végre érdemi munka folyjon. Az elemzést a vérengzés kezdetétől a napjainkig terjedő teljes időszakra terjedően végezzük, természetesen csak a legsúlyosabb döntésekre korlátozva.

Ismert és háttéri politikai döntések sorozata

Folyik az 1944 végén, 1945 elején, a Délvidéken lezajlott magyarellenes atrocitások tudományos feltárása.

Félek kérdőjelet tenni a mondat után, pedig azt kellene. Vagy még inkább azt, hogy kijelentő mondattá alakítani, a végén fölkiáltójellel: Nem megy!

Nem megy! Nem úgy megy!

Honnan veszem a bátorságot, hogy ilyet állítsak? Hiszen a két állam legfőbb képviselője- nevezzük meg őket: Sólyom László és Borisz Tadics- fogott össze, hogy a két állam tudományos akadémiája vegye kézbe az ügyet. Kiálltak a nyilvánosság elé 2009. október 12-én és bejelentették, hogy megindítják a munkát.

Valami történt is, hiszen- kínos halogatások után, mintegy másfél évvel a kettős államfői bejelentés után- 2011 elejére csakugyan fölállt a magyar és a szerb részből álló testület. Majdnem esztendei újabb vajúdás. Reményteli hónapok teltek el, majd újabb vívódás következett. A föntebb jelzett kétségeimet eddig nem mertem megfogalmazni, majd jött a Magyar Tudományos Akadémiáról egy írásbeli igazolás: sokakkal együtt jól látjuk: Most sem megy. De e biztatásról alább majd részletesebben.

Magyarország eddig három esetben hozott messzeható politikai döntést a kérdésben.

Az elsőt még a párizsi békekonferencia kezdete előtt. Eldöntötte ugyanis, hogy az 1946 július 29-ével kezdődő és augusztus 15-e között lezajlott konferencián, majd a békeszerződés 1947. február 10-én megejtett aláírásáig folyó egyezkedések során nem veti föl a Tito által levezényelt magyarirtást. Talán Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés c. könyvének anyaga gyűjtése közben ráakadt olyan okmányra, amelyből megtudhatnánk, hogy a magyar kormány vagy a külügyminisztérium mikor döntötte el, hogy az ügyet miért nem vetik fől, hiszen kétségtelenül voltak használható értesüléseik róla. Mint Dr. Balla Ferenc és Dr. Balla István kutatásai alapján tudhatjuk, a bezdáni születésű Abonyi (Ruff) András, valószínűleg magyar megbízásból adatokat gyűjtött a vérengzésről és az eseményekkel szinte azonos időben tájékoztatta már az ideiglenes magyar kormányt. Gyöngyösi azonban kezdettől fogva tagadta, hogy Titónak bármi köze lenne hozzájuk[1]. Valahol kellett szülessen döntés arról, hogy a békekötés előkészítése során nem kell a kérdést feszegetni, hiszen nem sokkal a békekonferencia megkezdése előtt, július 17-én Gyöngyösi János külügyminiszter egy személyesen neki címzett levélből meglehetősen pontos értesüléseket kapott. A levél szerzője Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Kizárt, hogy a főpap véletlenül írta volna éppen ekkor a levelet, és éppen a külügyminiszternek. A levél többek között ezt is tartalmazza:

"1944 őszétől kezdve, amikor a partizánhadsereg bevonult a Délvidékre, állandóan és szüntelenül üldözik az ottani magyarságot.

Körülbelül 50-60 ezer embert végeztek ki csak azért, mert magyarok voltak. (...)

*Ezreket utasítottak ki a jugoszlávok az országból és vagy minden nélkül, egy szál ruhában, vagy 20 kg-os csomaggal dobták át magyar területre. Az ottmaradt ingó és ingatlan vagyont elkobozták. *

*A közelmúltban hosszú szünet után csak Szeged-Rókus állomásra 900 kiutasított család érkezett családonként 100 kg-os csomaggal. (...) *

A magyarokat 1944. év végén és 1945. év elején internálótáborokba zárták, ahol olyan silány élelmet kaptak, hogy sokan éhenhaltak.

(...)

Ilyen állapotok mellett hallgatják a jugoszláviai magyarok a Magyarországot képviselő politikusok nyilatkozatait, a rádióból lesnek egy kis biztatás után. (...) És mit hallanak, mint azt, hogy Magyarország nagyon meg van elégedve a sorsukkal (....)"

Nincsen új a nap alatt, mondhatnánk erre, de bővebben ne foglalkozzunk ezzel itt.

Hatvan évvel annak megtörténte után került sor Magyarországnak a vérengzéssel kapcsolatos második politikai döntésére. A Magyar Országgyűlés 2004. december 14-én határozatot fogadott el.

"132/2004. (XII. 14.) OGY határozat

a délvidéki magyarokkal szemben a kollektív bűnösség elve alapján elkövetett véres cselekmények 60. évfordulóján[2]***** *

Az Országgyűlés

– megerősítve a Magyar Köztársaság elkötelezettségét az Alkotmányban lefektetett demokratikus alapjogok, a demokrácia és a humanizmus eszméi iránt;

– határozottan elítélve mindenfajta diktatórikus rendszert, illetve diktatúrára való törekvést, amely megfosztja állampolgárait az emberi méltóságtól és elidegeníthetetlen szabadságjogaitól;

a következő határozatot hozza:

1. Az Országgyűlés elítéli a II. világháború során és azt követően a kollektív bűnösség elvére alapozott politikai döntéseket és erőszakos cselekedeteket, amelyekkel egyéneket, egyes népcsoportokat, közösségeket megsemmisítettek, lakóhelyük elhagyására kényszerítettek, emberi és politikai jogaikat korlátozták. Ezek sorába tartoznak a délvidéki magyarok elleni 60 évvel ezelőtt, a jugoszláv katonai közigazgatás alatt elkövetett véres cselekmények.

2. Az Országgyűlés megrendülten emlékezve szolidáris az 1944 októbere és 1945 nyara között megkínzott, kivégzett, szülőföldjéről elűzött és koncentrációs, valamint kényszermunka-táborokban fogva tartott ártatlan áldozatokkal: a több tízezer magyar halottal, hozzátartozóikkal és leszármazottaikkal, valamint valamennyi túlélővel.

3. Az Országgyűlés sürgeti, hogy a térség országainak szakértői együttes munkával tárják fel az itt élő népek közös történelmének összefüggéseit, dolgozzák fel és mutassák be eseményeit. Kiemelkedően fontos a közelmúlt történéseivel való foglalkozás, mert az jelentős mértékben segítené a szembenézést a múlttal és megnyithatja az utat a történelmi traumák feldolgozása felé.

1. 4. **Az Országgyűlés kifejezi azt a reményét, hogy a totalitárius rendszerek térségbeli bukását követően mintegy másfél évtizeddel szűkebb és tágabb régiónk háborúktól és társadalmi kataklizmáktól annyit szenvedett népei számára megnyílik az út, hogy az egységesülő Európában újra megtalálják méltó helyüket, és nyelvükkel, kultúrájukkal újból részt vehessenek sokszínű kontinensünk fejlődését szolgáló együttműködésében."

Valójában ez volt az első politikai természetű határozat, amely leszögezi, hogy itt nálunk tömegirtás történt kollektív büntetés keretében, s ártatlan magyarok tízezrei estek áldozatául, valamint, hogy a történéseket ki kell kutatni, illetve helyükre kell tenni.

Mi is bele szóltunk

Nem tudhatni, mi minden vezérelte a fenti országgyűlési határozat kezdeményezőit, tény azonban, hogy egy esztendővel előtte, 2003. október 23-án és 24-én, Újvidéken a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság tanácskozást tartott a vérengzés hatvanadik évfordulójának közeledtére való tekintettel. A cél: összegezni a tényfeltárás addigi hozadékát. A résztvevők elfogadtak egy Zárónyilatkozatot, amelyet megküldtek többek között a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, a szabadkai főkonzulátusnak, a magyar egyházfőknek, magyar pártjainknak, egyházaink vezetőinek.

"Zárónyilatkozat

A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság szervezésében 2003. október 24-én és 25-én nemzetközi tanácskozást tartottunk Újvidéken, az 1944 végén, 1945 elején, a Délvidéken lezajlott magyarellenes atrocitások feltárásának eredményeiről. A rendkívül nagy érdeklődést kiváltó tanácskozás résztvevői megvitatták a beterjesztett Zárónyilatkozat tervezetét, amelyre több kiegészítő javaslat hangzott el. A szöveg véglegesítésével megbízott Csorba Béla, Matuska Márton és Dr. Ribár Béla akadémikus az alábbiakban összegezzük munkánkat.

1. A beterjesztett tanulmányok és a korábbi ismeretek alapján leszögezzük, hogy a jelzett időben a konstituálódó második Jugoszlávia hatalmi és pártszervei irányításával és közreműködésével, a helyi lakosság egy részének cselekvő részvételével tömegesen végeztek ki magyarokat, kollektív bűnösséggel vádolva kollektív büntetéssel sújtották őket. A felelőtlen kivégzések sok helységben tömeges lincseléssé fajultak. A cselekményt a hivatalos szervek akkor is, és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha erre csak a legritkább esetben került sor. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly honvédeket. Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk, de mindenképpen több tízezerre tehető. A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, a kivégzés körülményeit, a nyughelyüket soha sem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiáltották ki valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog. Zsablya és Mozsor teljes maradék magyar lakosságát - akik túlélték a vérengzést - mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről. Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat még nem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket, ügyükkel az illetékes hivatalos szervek nem foglalkoztak. Bízunk abban, hogy Crna Gora és Szerbia államközösség hamarosan elfogadja az UNESCO 2000. évi jelentésének ajánlásait (Összefoglaló a volt elnyomó rendszerek biztonsági archívumairól), beleértve a jogsértések áldozatainak jogát az okozott károk megtérítéséhez és jóvátételéhez, valamint az elkobzott javak visszaszolgáltatásához való jogot éppúgy, mint az emberi jogok ellen elkövetett bűnök felelőseinek azonosításához való jogot.

2. A magyar állam a tömegmészárlás legkezdetén értesült az eseményekről, ennek ellenére a nemzetközi nyilvánosság előtt nem foglalkozott velük. A párizsi béketárgyalásokon nem tette szóvá, ezzel megszűnt annak lehetősége, hogy kedvező tárgyalási pozícióból vethesse fel.

*A második Jugoszlávia felbomlásának folyamatában, valamint a Szerbia és Montenegró államszövetség létrejötte után a magyar állam szintén nem tette szóvá a kérdést. A délvidéki vérengzés kérdésében tehát az anyaország, mint szuverén állam nem nyilatkozott hivatalosan. *

Szükségesnek tartjuk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezze és serkentse és támogassa ebben a tárgyban a kutatásokat, valamint a tanulmányok publikálását. Ugyanezt elvárjuk a Szerb Tudományos Akadémiától és a jelenleg alakulóban levő Vajdasági Tudományos Akadémiától. A további munka sikere érdekében fiatal kutatók ösztöndíjazásával lendíteni kell a munkán.

Az anyaországra és a tudományos intézményekre háruló felelősség annál is inkább fontos, mert a szóban forgó események előtt, a magyar hatósági szervek által elkövetett hasonló cselekmények egyoldalú hangoztatása az egész magyar nemzetre, de különösen a Délvidéken élő magyarokra káros következményekkel jár.

3. A második Jugoszláviának érdeke volt a vérengzés elhallgatása, olyan kezelése, ahogyan a magyar állam eddig tette. A tudományos kutatás ezt a kérdést csak az állampolitika szemszögéből vizsgálta, hamis beállításban tálalta. A milosevityi állam nem sokat törődött azzal, hogy az eset megtörtént, és még azzal sem, hogy a délvidéki magyarság első politikai szervezete, a történelmi VMDK megnyitja a kérdést a szerb és a magyar tudományos akadémiák előtt, de - akárcsak a titói rezsim - nem segítette, inkább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában, s nem volt hajlandó meghallani a magyarság követelését, hogy a katonai közigazgatás idején, a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkességet hatálytalanítsa és elhárítsa következményeit. A vajdasági parlamentben ugyan foglalkoztak már az üggyel, tekintve azonban arra, hogy a szóban forgó események a központi hatalmi szervek - illetve az általuk bevezetett katonai közigazgatás - irányításával történtek, a mai állam központi szerveire tartozik a következmények elhárítása is.

4. A vérengzés során körülbelül harminc magyar lelkészt, köztük egy püspököt is kivégeztek, s az érintett egyházak még nem nyilatkoztak ügyükben.

5. Tekintettel arra, hogy az eddig jórészt elérhetetlen levéltári anyagok egyre inkább kutathatókká válnak, a további munkában az alábbi feladatokat tartjuk elsődlegesnek:

a) Az eddig felhalmozott anyag kezelésére nélkülözhetetlenné vált egy központi adattár létrehozása, intézményi kezelése. Az anyagok közé be kell iktatni az eddig felállított emlékhelyek dokumentált nyilvántartási listáját.

*b) Szükség van helységenként leírni az eseményeket, összegezni az áldozatok számát, s összeállítani a minél teljesebb helyi áldozati névsort. Különösen hiányosnak minősül a bánsági részek eseményeinek ismerete, az ottani áldozati névsor. Sokatmondó, hogy a tanácskozásra nem készült bánsági tanulmány. A további kutatómunkához jó alapul szolgálnak az eddig elkészült monográfiák, és az itt beterjesztett tanulmányok. *

c) Össze kell állítani és közzétenni a témával foglalkozó cikkek, publikációk és kéziratok bibliográfiáját.

d) Az eddigi kutatások eredményét - beleértve a könyv alakjában kiadott monográfiákat - hasznos lenne elektronikus módszerrel feldolgozni, és a világhálóra feltenni.

6. Szükségét látjuk, hogy az akkori események tényét beépítsük az utódok tudatába.

*7. A vajdasági magyar pártok feladata, hogy a kérdést átléphetetlen küszöbként odategyék a szerb kormány elé. *

*8. A Zárónyilatkozat szövegének véglegesítésével megbízott testület úgy ítéli meg, hogy a fentiekről levélben tájékoztassa a délvidéki magyar politikai pártokat, a Magyar Tudományos Akadémiát, a Szerb Tudományos Akadémiát és a most formálódó Vajdasági Tudományos Akadémiát. *

Újvidéken, 2003. október 27-én.

Csor**ba Béla s.k. Matuska Márton s.k. dr. Ribár Béla akadémikus s.k."

Újabb öt év telt el, amikor megszületett a harmadik magyar politikai döntés, de ez már egyben szerb is. Sólyom László magyar és Borisz Tadics szerb államfő hétfőn, 2009. október 12-én, Budapesten bejelentették, hogy kezdeményezik a vérengzés tudományos kivizsgálását. A Vajdaság Ma hírportál többek között ezt írta akkor:

Államfői döntés

*"Szerbia közeledése Európához az egész térség elemi érdeke- mondta Sólyom László köztársasági elnök hétfőn újságíróknak a Sándor-palotában, miután megbeszélést folytatott a szerb államfővel.

A magyar államfő fontosnak nevezte Szerbia mielőbbi csatlakozását az Európai Unióhoz. Szerbia integrációja a biztosíték arra, hogy Magyarországon, Szerbiában és az egész Balkánon őshonos nemzetiségek megmaradnak eredeti lakóhelyükön- hangsúlyozta.

A magyar köztársasági elnök úgy fogalmazott: Magyarország továbbra is támogatja, hogy Szerbia a jövő év elejétől kezdve a vízumhatárokon belülre kerüljön.[3]

Sólyom László közölte: továbbra is támogatja, hogy a Magyarországon élő kisebbségek parlamenti képviseletet nyerhessenek »jelentős pozitív diszkrimináció révén«.

(....)*

*Sólyom László felhívta a figyelmet arra: mind a két országnak alapvető érdeke a közös múltnak az objektív, részletekbe menő, szaktörténészek által történő feltárása. Különösen vonatkozik ez a II. világháború végén, 1944-1945-ben történt eseményekre. (....)

Bejelentette: szerb kollégájával együtt elhatározták, hogy felkérik a két ország tudományos akadémiáját, hogy hozzon létre egy közös történész vegyes-bizottságot a történeti tények objektív feltárására. A tények tisztázásáról van szó, nem felelősök kereséséről. (....)

A magyar államfő elmondta azt is, hogy 2010. március 15-ét a vajdasági magyarokkal ünnepli majd, és találkozik a szerb elnökkel is (....)*

*Boris Tadić azt emelte ki: Szerbia integrációja, csatlakozása az unióhoz az egyetlen módja annak, hogy a nyugat-balkáni térségben olyan stabilitás alakuljon ki, mely alapja lehet a gazdasági fejlődésnek is.

(....)

Sólyom Lászlóval egyetértett abban, hogy a két ország történelmi múltjának »sötét időszakát« tisztázni kell, és ezért állítják fel a két ország tudományos akadémiája által létrehozott vegyes bizottságot.

Boris Tadić közölte: Szerbiában mindig kedves vendég lesz a Magyar Köztársaság elnöke. (MTI)."[4]*

Lényegében ezek voltak azok a politikai döntések, amelyek magyar részről születtek a délvidéki vérengzés kezelésére vonatkozóan. Nem soroltuk közéjük azt, amely szintén súlyos politikai döntésnek minősül, de azt nem a magyar állam vagy valamely magyarországi szerv hozott, de amely valójában megnyitotta a kérdést a nyilvánosság előtt. Ezt a döntést a szabadon, frissiben alakult délvidéki első politikai szervezet hozta meg 1990-ben, s amelyről az egyetlen délvidéki napilap, a Magyar Szó adott elsőként hírt, az április 20-i számában. Arról szólt, hogy a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége a nyilvánosság előtt kérte, a Vajdasági és a Szerb Tudományos és Művészeti akadémiák történészei tárják fel, mi történt a háború utolsó hónapjaiban a délvidéki magyarokkal és németekkel. Az akadémiáktól sosem érkezett válasz a felszólításra.

Egyházi döntés és megemlékezések a Magyar Országgyűlés Házában

Az elmúlt 2011-es esztendőben a Magyar Országgyűlésben két alkalommal is történt valami, ami nem eredményezett politikai döntést, ám kétségtelen, hogy határozott hivatalos politikai állásfoglalásnak minősül. Először a Kommunizmus áldozatainak emléknapján emlékeztek az áldozatokra, majd a felsőházi teremben, november utolsó napjaiban- jóllehet nem képviselőházi ülés keretében, hanem inkább mondható: az érintettek- a túlélőknek és az áldozatok leszármazottainak, valamint az események kutatóinak- tevőleges részvételével tanácskozást tartottak Kövér László házelnök irányításával. Ő maga is kifejtette véleményét a délvidéki eseményekkel kapcsolatban.

Különös jelentősége van annak, hogy Magyarországon egyházpolitikai állásfoglalások is születtek.

A magyar katolikusok székesfővárosi főtemplomában, a budapesti Szent István Bazilikában ugyanis 2002 óta november utolsó vasárnapján, déli egy órakor engesztelő szentmisét mondanak a délvidéki ártatlan magyarok lelki üdvéért. Az is katolikus egyházpolitikai jelzés, hogy a Bazilikában az egyik alkalommal Erdő Péter Budapest Esztergomi érsek jelenlétében zajlott le a szentmise.

2011-ben a főcelebráns Kálmán Peregrin a mátraverebélyi Szentkút őre, a ferences boldoggá avatási ügy viceposztulátora volt. A jelöltek között van az Újvidéken lemészárolt Körösztös Krizosztóm rendházalapító rendházfőnök és Kovács Kristóf szerzetes,