Forrás: VajdaságMa

2011. február 22-én Budapesten a Terror Háza Múzeumban megnyílt a délvidéki magyarság 1944/45-ös vértanúságát bemutató kiállítás. A bevezető és megnyitó beszédek egy része protokollárisként hatott, nem igazán akarta nevén nevezni a kegyetlen bosszút, ez előre részleteiben megtervezett és végrehajtott népirtást. Pedig sokan vannak élők, akik emlékeznek a vérvörös napokra, és azt soha felejteni nem tudják, nem is akarják, mert a felejtés önmegtagadásunk volna.

Én majd két évvel a nagy zentai kivégzések után születtem. Noha a fölnőttek nem igazán szólottak egymás közt sem a kegyetlen novemberi napokról, a gyerekek előtt meg végképp nem nyilatkoztak, azért csak megtudtunk mi sok mindent, a részleteket is, a ruhátlanul, összedrótozott kézzel a híd romja fölé elhajtott embercsoportról, a géppisztolyok éjszakai fölugatásáról, a halálsikolyokról, amelyek dermedten még mindig ott vannak az égen és a szelíd víz színén...

Két osztálytársam volt, aki nem ismerte az apját, mert a híd fölött a Tiszába lőtték. Egyik Jenő volt, rokon, mert apja anyám első unokatestvére volt. A Másik Erzsike volt, eleven feketeszemű kislány, az osztály egyik kedvence. Ám voltak más barátaim, ismerőseim, akiknek nem volt apjuk, akik apjuk halála után néhány hónappal látták meg a napvilágot.

1961 májusában befejeztük az általános iskolát, ennek éppen ötven éve az idén. Akkor nagy szabadságot kaptunk, és járhattunk a Tiszára fürdeni, mert nyár köszöntött ránk május közepén, s a híd maradványai fölé jártunk, mert a magas partról nagyokat ugorhattunk a mély vízbe. Pompás játék volt, de csak egy-két napig, mert a víz szintje hirtelen leszaladt és a part leszakadt. Mi kora délelőtt megjelentünk, hiszen a bácskai part ekkor napsütötte, s döbbenetünkre, emberi csontok lógtak ki a partból, koponya is, nem is egy. Először féltünk, aztán nekibátorodtunk, halálfejet celebráltunk és kalózost játszottunk nagy lármával. Valakik észrevették viháncolásunkat, mert kisvártatva rendőrök ugráltak le a meredek partról a víz mellé, kézen ragadtak bennünket és elvonszoltak a helyszínről. Fölirkálták neveinket, csúf szemekkel néztek ránk, tekintetük tán keresztül is döfte soványka testünket. Hazavezettek mindannyiunkat, anyám ijedtében elfehéredett, mit csináltál?, szaladt ki a száján. Semmit. A rendőr fölírta anyám és apám nevét is, aztán elment. Mi történt?- kérdezte az én rémült anyám. Elmondtam a fürdésünket, a partszakadást, a partból kilátszó embercsontokat, a halálfejes kalózkodást... Anyám csak lecsüccsent a hokedlira, két tenyerébe fogta arcomat, és szomorúan nézett a szemembe.

• A negyvennégyes kivégzett magyarok csontjai...

• Jenő apja?

• Megvan a sír... Nem úsztak el. Itt maradtak.

• Anyuka, nem mi szakítottuk le a partot. A víz mosta alá és leszaladt...

• Van Isten, kisfiam! Van Isten.

Másnap már őrizték a helyet, a bárkások meg szinte éjjel-nappal hordták a homokot, újra betemették az életre kelőket.

Aztán egyszer verset írtam mártírjainkról. Közzéteszem most, itt az ideje, hogy fölidézzem a zentai magyarságuk miatt kivégzett magyarok egy csoportját. Hallassa hangját a lélek-lármafám, tanúskodjon, mert a bűnösök bűnhődése még nem következett be! Íme:

November

Barnuló, rothadó sóhaj fák alatt,

S csöndesek a gesztenyék, ők látták

Fényes sok-szemükkel az ijedt arcokat.

Vizet néztek, elfolyót, s a halott híd lábát.

Meg a göcsörtös füzeket, feketében.

Ártéren guggoltak a bokrok, és megrettentek.

Egyetlen hosszú sorozat és sok kiáltás.

Halálsikoly, gödörbe bebukó éjszaka.

Fölöttük azonnal gyeptégla paplan

Zizegett. Csak őrizünk titeket, fiúk,

Suttogta a halálra ítélt fűszálak kórusa.

Valami óriásgriff rézmezőről ideszállt,

S alvilági ürüléke fényesen aranylott

A reggelizőasztal közepén. Elillant

Étvágya a felkelő napnak, árva

Szél sírdogált egyedül.

Mert ember nem léphet e helyre!

Csontjuk még lélegzik.

Szívük taktusra ver.

Kezük szárán szorít nagyon a drót.

Ujjaik imára háton kulcsolódnak.

Gesztenyék oszlopa vonul a parton:

Nyomukban. Sorsukban osztozva.

Valakik befűzik a hosszú hevedert.

Parancs születik nyomban. És ott

A gödör! Abba bebukik minden.

Ami számít. Ami él. Aki te vagy.

S aki én.