Délvidék 1944-45: megvan az első rehabilitált áldozat!

Noha az 1944-45-ös délvidéki vérengzések részleteinek feltárása meglehetősen döcögősen halad, az első mérföldkövet már átlépték a kutatások. Megszületett az első határozat, mely kimondja: a Martonoson kivégzett áldozat valóban politikai és ideológiai indíttatású üldözés és erőszak áldozata volt. Vajon innentől fogva zökkenőmentesen zajlanak majd a történészi vizsgálódások?

Forró Lajos Szegeden élő, vajdasági származású történész tizennyolc éve kutatja az 1944-1945 telén elkövetett délvidéki magyarellenes megtorlások részleteit. Munkája meghozta első gyümölcsét: 2009. január 15-én a magyarkanizsai városháza nyilvánosságra hozta a szabadkai Kerületi Bíróság végzését a történész nagyapjának, Forró Lajos kivégzésének ügyében. „Elfogadjuk Forró Lajos kanizsai lakos 2008. március 5-én kelt kérelmét, és megállapítjuk, hogy a már elhunyt idősebb Forró Lajos politikai és ideológiai indíttatású üldözés és erőszak áldozata volt” – áll a hivatalos iratban.

Az első rehabilitáció talán lendületet adhat annak a döcögősen induló folyamatnak, amely remélhetőleg végre tisztázza, hogy mi is történt valójában 1944-1945 fordulóján. A délvidéki magyar és német áldozatok rehabilitálását már több ízben kérelmezték hivatalos és civil szervezetek egyaránt, a folyamat azonban csak lassan halad előre.

Legutóbb január 26-án nyújtott be petíciót kilenc vajdasági magyar civil szervezet Pásztor Bálinthoz, a szerb képviselőház Kisebbségi Frakciójának elnökéhez. A szervezetek kérik, hogy a képviselő kérelmezze: a ’44-45-ös magyar áldozatok kivégzésének elítélését foglalják bele a – szerb parlament által jelenleg tárgyalt - Srebrenica határozat szövegébe.

Pásztor Bálint a Magyar Szónak adott interjújában leszögezte: dicséretesnek tartja, hogy a civil szféra ilyen aktívan részt vesz ennek a közérdekű kérdésnek az előmozdításában, azonban a magyar áldozatok ügyét nem kellene belekeverni a srebrenicai eseményekbe. „Járhatatlan az az út, hogy ebben a parlamenti határozatban egy mondat erejéig – úgy mellékesen – elítéljék a magyarellenes atrocitásokat. Ez méltatlan lenne az áldozatok emlékéhez” – mondta a magyar politikus.

Arról mindenesetre biztosított mindenkit, hogy végre pozitív irányt vett a ’44-45-ös események vizsgálatának iránya. A szerb és a magyar köztársasági elnök még tavaly februárban megállapodott egy közös történelmi bizottság létrehozásában, amely szakszerűen kutatja majd a hatvanöt évvel ezelőtt történteket, valamint ígéret érkezett Tadic államfő részéről a Szerb Történeti Levéltár iratainak megnyitására is.

Ígéretek és látszólagos együttműködési készség tehát már van szerb részről, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy egyelőre csak a magyar fél igyekszik az események feltárásával, a szerbeknek ez nem olyan sietős. Ezt bizonyítja, hogy Boris Tadic ígérete ellenére még mindig nem nyitották meg a Történeti Levéltár iratait, s a közös történészi bizottság sem kezdte meg még a munkát.

A volt EP-képviselő Becsey Zsolt és alapítványa, a Délvidéki Mártírium 1944-45 kezdeményezésében január 23-án, az atrocitások 65. évfordulójának alkalmából Szegeden tartottak konferenciát a témában, melyen számos vélemény hangzott el a történészi kutatásokkal kapcsolatban. A két vajdasági előadó, Matuska Márton és Csorba Béla azt az álláspontot képviselik, hogy nem szabad, hogy a magyarellenes cselekményeket a szerb hatóságok vizsgálják, mert a tényfeltárás célja „nem a megbékélés vagy a tisztességes történetírás, hanem a tömegsírok feltárása, az újratemetés és a gyilkosok megnevezése.”

Ugyanakkor az is elhangzott, hogy egy közelmúltbeli kutatás eredményeként jelenleg mindössze ötezer magyar áldozatról van biztos adatunk. Ennek fényében  A. Sajti Enikő szegedi történész „mítosznak” nevezte a köztudatban élő 40 ezres magyar áldozatok számát.

2008 decemberében civil kezdeményezésre egyébként az is felmerült, hogy január 23-át nyilvánítsák a magyar népirtás emléknapjának. A petíciót elküldték Sólyom László köztársasági elnöknek, a kabinetfőnök válaszából azonban az derült ki, hogy ügy nem az államfő hatásköre, erről csak a parlament dönthet.

A délvidéki vérengzések részleteinek feltárása egyelőre tehát nem megy zökkenőmentesen. Van alap azonban a bizakodásra, hiszen Szerbia uniós csatlakozása megköveteli, hogy tisztázzák a ’44-45-ös eseményeket, az áldozatokat rehabilitálják, s biztosított legyen a tisztességes megemlékezés szabad joga.