Arcok a tömegsírból
Gubcsi Lajos méltató üzenete a könyvbemutatóra
Bányai Lajos levele a szabadkai bemutatóra
Nézem az árva követ a fotón, amelyet Rencsényi Elvira újságírói kötelességből azonnal elküldött nekem is – s gondolom, sok magyarországi kollegájának – azokban a percekben, amikor Szabadkát, a Vajdaság magyarságát bejárta a hír egy hideg, zúzmarás, esős hétvégén: ledöntötték és ellopták a Vergődő madarat a szabadkai temetőből. Szerkesztősége megbízásából éppen Rencsényi Elvira kísért el bennünket a temetőbe a sírok és a vergődés megtekintésére és fotózására, amikor 2005-ben teljes erővel dolgoztunk a magyar végekről szóló sorozatunk következő díszalbumán, az Üzenet a Délvidékről könyvünkön. Úgy, ahogyan az albumban megörökítettük a vergődő, árva madarat, amely más esetekben büszke, győztes sólyom, mi több: turul, a szent madarunk; s úgy, ahogyan vele vergődtek a méltatlanul árva sírok a temetőben, úgy, azon látványként is megesett a szívem. Vergődnek dicső halottaink, micsoda ítélet, micsoda idők. Eltelt 8 év, és ellopták tőlünk még a vergődés szimbólumát is. Kik lehetnek ezek az istentelen barbárok?
S lapozzunk bele Rencsényi Elvira könyvébe, a most megjelent műbe, melynek címe: „Arcok a tömegsírból”.Benne van-e a válasz a könyvben? Igen? Költői a kérdés? Vagy legyünk inkább tárgyilagosak, s várjuk meg a rendőrségi nyomozás végeredményét?
S míg várunk, emésszük magunkban az arcokat a tömegsírokból, s azok arcát, akikben, amely szemekben visszatükröződnek a borzalmas halálok, kivégzések, mészárlások, családtagjaik, gyerekeik, férjük, apjuk immáron világtalanná vált arcai. A „Vergődő madár” lábánál-szárnyánál 852 név van feltüntetve, ezt legalább meg tudjuk számolni. Azt is, hogy Rencsényi Elvira emlékei Balázs Mártontól Tóth Mátyásig terjedően 26 embertelen sorsot idéznek. Ők 26-an azonban egyszerre jelenítik meg a több tízezer hasonló tragédiát. Legtöbben sokáig kell, hogy várjanak még arra túlvilági küzdelmükben, hogy egyszer itt a földön névről névre, halálról halálra megemlékezzünk mindenkiről.
Régóta foglalkoztat a gondolat, többször meg is írtam már, hogy egy hatalmas nemzeti emlékművel kellene megemlékezni azokról, akiknek azért és csak azért kellett szörnyű kínok között meghalni, mert magyarok voltak. Csecsemőtől aggastyánig elkövették azt a hibát, hogy magyarnak születtek és azok is maradtak. Halál rátok! – ordította száz véres torok az erdélyi Nagyenyeden 1849-ben, vagy Szárazajtán 1944-ben, a délvidéki Szabadkán, Csurogon 1944-ben, vagy Kórogyon 1991-ben, a Partiumban Kőröstárkányban 1919-ben. Szeretném, ha oda állhatnánk egy ilyen nemzeti síremlékhez, s ökölbe szorulna a kezünk – persze megbocsátást rebegve. Én azonban mindig hozzáfűzöm: ez megbocsáthatatlan. Most, hogy elolvastam és megértettem 26 tragédiát, még pontosabban tudom, hogy erre nincs megbocsátás. Nem fogunk visszaütni sok okból, de el se felejtjük soha. Mert ha felejteni akarnám, hogyan néznék a tömegsírok arcaiba, Barta Ferenc vagy Sebestyén Menyhért, Kakas Ernő vagy Suhajda István könnyes szemébe – s hogyan nézhetnék a kivégzett Kalmár József rokonainak a szemébe, akik rémülten nézték, hogy a pizsamát és a papucsot ruhára váltsa, úgy vonszolták végig az utcán. Sötétben, sötét, gyáva gengszterek, aljas gyilkosok, önkéntes, vigyorgó hóhérok.
Ők huszonhatan. Ők ezerszer huszonhatan. S ők sok-sok tízezren a Kárpát-medencében. Ne feledjük: csak azért, mert magyarok voltak. Rencsényi Elvira megőrizte nekünk az utolsó pillanatukat, azt a percet, amikor az embert elemésztette az embertelenség. Nyomasztó percek, de tisztán átérezzük azt, amit csak sejtettünk e könyv nélkül: megbecstelenítették Isten teremtményét, mert magyarnak született. Hiszem, hogy a hóhérok már régóta elpusztultak…
Gubcsi Lajos, Budapest, 2013. október 23. – éppen ekkor, mert ez, 1956. is a magyarok napja!!!
Kapcsolódó cikkek:
