Délvidéki főhajtás

Népszabadság 2013. február 24.

Úgy tűnik, lesz idén tavasszal közös magyar–szerb elnöki főhajtás a második világháború délvidéki áldozatainak emlékére. Valószínűleg áprilisban, és minden bizonnyal Csúrogon kerül sor arra a kegyeletes aktusra, amelynek bekövetkezésében kevesen hittek, még azok közül is, akik sokat dolgoztak érte.

Borisz Tadics szerb államfő 2009. október 12-én járt Budapesten, Sólyom László akkori köztársasági elnök vendégeként. Megállapodtak, hogy felkérik a két ország tudományos akadémiáját, hozzanak létre vegyes bizottságot a közös múlt tisztázására, különös tekintettel a második világháború végén történt tragikus eseményekre. Ez köztudottan a „partizán megtorlás” időszakát jelenti, amelynek a legsúlyosabb eseményei 1944. október 17-től 1945. január végéig történtek meg.

A vegyes bizottság 2010. december 15-én, Budapesten alakult meg. A magyar tagozat elnöke Glatz Ferenc, a szerb tagozat elnöke pedig Vojiszlav Sztanovcsics akadémikus lett. A magyar tagozatba magyarországi és vajdasági hivatásos történészek mellett a témával régóta foglalkozó, esetenként személyesen is érintett értelmiségiek kerültek.

A magyar tagozat egy rövidebb és egy hosszabb programot tűzött maga elé: 2012 közepéig áttekintik a korábbi kutatások eredményeit, professzionális kutatógárdát alakítanak ki, megteremtik az eredmények publikálásának lehetőségét. Mivel Szerbia európai uniós csatlakozásának időpontját 2014-re prognosztizálták, a hosszú távú programot is ebben az évben, kereken 70 évvel a történtek után kívánják lezárni. A források döntő többsége szerbiai levéltárakban érhető el.

A tudományos módszerekkel végzett kutatástól azt várják, hogy minél pontosabban határozza meg a tömeggyilkosságok helyszínét, az áldozatok számát és kilétét. Még hosszabb távon a célok közé tartozik mind a magyar, mind a szerb közgondolkodás formálása is. A szerb közvélemény valaha elég sokat tudott az újvidéki razziáról, de a balkáni háborúk emléke elhalványította ezeket az ismereteket. Sohasem szembesültek viszont a kommunista hatalom megszilárdítása idején történt szörnyűségekkel – a győztes oldalon álló, hős, antifasiszta partizánok mítoszával nem fért össze az ártatlan emberek életét követelő tömeges bosszúállás.

Glatz Ferenc akadémikus nagy ívű elméletet és hosszú távú cselekvési programot épített a Kárpát-medencei népek kiegyezésére. 2007-ben, az EU kibővítése idején kezdték. Glatznak az Európai Unió szakértőjeként alkalma volt megismerni a német–francia megbékélés állomásait, és úgy vélte: azok a tapasztalatok a Kárpát-medencében is hasznosíthatók. Úgy ítélte meg, hogy az 1910-es évektől kezdve a Kárpát-medence országai kátyúba kerültek, mert egymástól elszigetelten, pusztán nemzetállami keretek között számottevő modernizációt, a gazdaságaikat versenyképessé tevő természetátalakító és ipari programokat nem voltak képesek megvalósítani.

Az évszázados nemzeti ellentétek és a jelenbéli kisebbségi konfliktusok feloldatlansága gátolja a közös érdekek felismerését a jövőben is. Az 1990-es évek második felében, amikor Glatz a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, stratégiai kutatásokat kezdeményezett különböző szakterületeken, hogy kész programok álljanak rendelkezésre, mire az Európai Unió keleti kibővítése napirendre kerül.

A történész-politikus a kárpát-medencei rendszerváltásokban csalódni kényszerült: a régió országai mindent nemzetállami keretben akartak megoldani. Hiányolta a politikából a stratégiai elméket, akik számára a valódi nemzetpolitikát a működő gazdaságpolitika, a sikeres terület- és vidékfejlesztés, a távlatos vízgazdálkodás jelenti. Glatz Ferenc úgy vélte: a Kárpát-medence vezető értelmisége szakított, vagy hajlandó szakítani az 1990 előtti, kizárólagos államnemzeti felfogással. Nem így a politikusok, akik a szavazatszerzés érdekében továbbra is manipulálják az évszázados nemzeti sérelmeket. A magyar, a román, a szlovák, a szerb politika nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy erőből próbálja megoldani a kisebbségek ügyeit. Be kellene látni, hogy ez nem sikerült, és nem is fog.

Amíg nem tudnak megegyezni a közös történelem vitás kérdéseiről, és ameddig a kisebbségi kérdéseket nem rendezik, addig nincs bizalom és nincs megegyezés például a Duna ügyében sem, de a közös infrastrukturális fejlesztésekről sem. A környező országok közül jelenleg Szerbiában a legkedvezőbb számukra a törvényi környezet. Lehetőség van a kulturális autonómiára, az egyéni kárpótlásra, az egyéni rehabilitációra, és úgy tűnik, van politikai akarat a közös történelem tisztázására is. Felejteni nem lehet, de bocsánatot kérni, erkölcsileg és anyagilag kárpótolni igen. A magyarok jóval előbbre tartanak a Délvidéken a történelmi bűnök bevallásában. A mostani kutatás azonban egyensúlyt hozhat. Egyszer meg kell követni a délvidéki magyarokat is, egyben véget kell vetni a számháborúnak: hogy akkor is 40-50 vagy 100 ezren voltak az áldozatok, ha alig tízezren szerepelnek azok névsorában, akik bizonyíthatóan áldozatai voltak a megtorlásnak. Mindkét fél hajlik saját bűnei kicsinyítésére és másoké felnagyítására.

Átmeneti elbizonytalanodást okozott, hogy 2012-ben a demokrata párti Borisz Tadicsot Tomiszlav Nikolics váltotta a szerb államelnöki székben, a koalíciós kormányt pedig a Milosevics-utód Szerb Szocialista Párt, valamint a hágai Nemzetközi Bíróság által elítélt Vojiszlav Seselj Szerb Radikális Pártjából kivált Haladó Párt alkotja. Ez utóbbinak a vezetője, Nikolics szerb elnök tavaly november 13-án Budapesten megállapodott Áder Jánossal, hogy 2013 folyamán együtt emlékeznek meg mind az 1942 januárjában a magyar csendőrség által végrehajtott újvidéki razzia, mind az 1944–45-ben végrehajtott partizán megtorlás áldozatairól. A partizánmegtorlást is úgy lehet megérteni, ha megismerjük az előzményeit A Vörös Hadsereg 1944. szeptember elején lépte át a román–szerb határt.

Akkorra a partizánok Szerbia jelentős részét önállóan felszabadították. A magyar honvédség kivonult és ellenállás nélkül kiürítette az 1941-ben elfoglalt területeket. A lakosságnak az a része, amely úgy gondolta, oka van tartani a megtorlástól, a magyar katonasággal együtt távozott. A szovjet csapatok tovább vonultak Budapest és Bécs irányába, a partizánok pedig megkezdték hatalmuk megszilárdítását. Ivan Rukavina tábornok, a katonai közigazgatás parancsnoka kijelentette: a nemzeti jövő és a terület délszláv jellegének a megőrzése miatt szükség van rendkívüli intézkedésekre.

A hazai köztudatban úgy él, hogy a Délvidék magyar fennhatóság alatti időszakának egyetlen nagyobb emberveszteséggel járó konfliktusa az 1942. januári újvidéki razzia volt. Kevésbé ismert, hogy már a magyar közigazgatás is úgy rendezkedett be a visszafoglalt területeken, hogy ott, amennyire lehet, visszaállítsa a terület „magyar jellegét”. A. Sajti Enikő, szegedi történészprofesszor által rendelkezésemre bocsátott adatok szerint körülbelül 50 ezer olyan szerb menekült el a visszacsatolás után a Délvidékről, akiket 1918 után telepítettek be oda.

Egy részük egykori katona, úgynevezett dobrovoljác volt, aki jutalomként kapta a letelepedés lehetőségét. Más részük tisztviselő, pedagógus, akik a jugoszláv állam törvényeit, kultúráját juttatták érvényre a helyi társadalomban. A magyarok magyarokat telepítettek a helyükbe: bukovinai székelyeket, csángókat, vitézi címet szerzett családokat – összesen 25-30 ezer személyt. A délvidéki bevonulással a Jugoszláviához került terület 55 százaléka tért vissza – a Tiszától keletre lévő Bánátot például a németek egészen a háború végéig a saját megszállásuk alatt tartották, közigazgatásilag pedig a szintén általuk megszállt Szerbiához csatolták.

A visszacsatolt terület etnikailag rendkívül kevert volt: a népesség 26 százaléka volt magyar, 21 százaléka szerb, 19 százaléka horvát, 17 százaléka német – a többi szlovén, szlovák, ruszin és zsidó. A magyarok örültek a magyar bevonulásnak, de alig a negyedét adták a teljes lakosságnak. Nem örültek viszont a szerbek; gyakran fegyveresen támadtak a magyar honvédekre, akik persze visszalőttek. A különböző típusú fegyveres csetepatéknak csaknem annyi civil áldozata volt, mint a sajkásvidéki razziának.

A. Sajti Enikő megemlíti, hogy magyar adatok szerint 2870 civil áldozata volt a lövöldözéseknek (köztük az a 313 személy, akit statáriális bíráskodás keretében kivégeztek a magyar hatóságok). A bevonulás után a magyar hatóságok is azzal kezdték, hogy megbízható helyi magyarokat toboroztak, és velük vizsgáltatták felül a helyiek „nemzethűségét”. A megbízható magyarok házról házra jártak, hogy megmutassák a honvédeknek, melyikben élnek jó magyarok, és melyikben gyanús elemek. A szerb telepesek mind gyanúsak voltak, a közigazgatásban dolgozó szerbek úgyszintén. Aki tudott, elmenekült, aki nem tudott, vagy nem akart, azt táborba zárták. Megpróbálták átdobni őket Szerbia területére, de azt a németek nem engedték.

Gondolták, túl sokan lesznek már a szerbek Szerbiában, amely önmagában is puskaporos hordó volt; gyakorlatilag polgárháború dúlt a kommunista partizánok és a királypárti csetnikek között. Magyar szempontból azonban nem sok köszönet volt a szerbek belső ellentéteiben, mert mind Drazsa Mihajlovics, mind Joszip Broz Tito az 1941 előtti Jugoszlávia helyreállítását tűzte ki célul. A magyarok a bácskai horvátoktól is próbáltak megszabadulni, lakosságcserét javasoltak Horvátországnak, de hamarosan megszakadtak a tárgyalások. Így vagy 12 ezer megbízhatatlan személy zsúfolódott össze a táborokban. Egy részüket átszállították az ország belsejébe, például a Sárváron lévő internáló táborba.

Kevés volt a jó állás, és majdnem mind az államhoz kötődött. Az úgynevezett magyar hűségigazolvány nélkül tisztviselői, tanári állásról nem is álmodhatott senki. Még kocsmát nyitni vagy trafikengedélyt szerezni is csak a megbízható magyaroknak lehetett. 1941 nyarától mind több lett a szabotázsakció a visszaszerzett Délvidéken. Könnyű volt például felgyújtani az asztagba rakott gabonát – a kommunista ellenállók kedvelték is az ilyesfajta károkozást. Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök javaslatára bevezették a katonai bíráskodást. A kommunisták elleni hajsza keretében több, mint kétezer személyt tartóztattak le. A „repülő” bíróság mindig a helyszínen ítélkezett, 93 személyt kötél általi halálra ítéltek, közülük 64-et felakasztottak, a többinek a vezérkari főnök megkegyelmezett.

Ezzel sem tudták visszaszorítani a partizánok tevékenységét. A kommunista ellenállók Horvátországból kapták a fegyvereiket, de többségük a németek által megszállt Bánátból szivárgott be az úgynevezett Sajkás-vidékre, ahol Zsablya községben 1942. január 6-án megindult a razzia. Ezt terjesztették ki 12-én Újvidékre, egyrészt, mert oda menekültek a szétszórt partizáncsoportok és szimpatizánsaik, másrészt, mert a megszállók vezetői Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy vezetésével jó lehetőséget láttak arra, hogy a partizánfelkelés leverése ürügyén likvidálják azokat, akiktől nagyon szerettek volna megszabadulni. Ez a történet ismert, mert még a háború idején kivizsgálták, a bűnösök egy részét felelősségre vonták, más részüket később kiadták Jugoszláviának. A razzia során 3340 személy tűnt el, közülük 2550 szerb, 743 zsidó, 11 magyar, 13 orosz, 7 német, 2 horvát, 1 szlovák és 13 ruszin. Magyarországon ezt több nemzedék tudatába beleégette Cseres Tibor Hideg napok című regénye és a belőle készült film.

– Ha a partizánokat üldözték, miért támadtak a zsidókra? – kérdeztem A. Sajti Enikőtől. – Mert ott volt az alkalom. A szerbeket és a zsidókat a magyar állammal szemben ellenséges, kollektív tömbként jelölték meg a bevonulók napiparancsában. Pontosan úgy, ahogyan majd a tisztogató partizánbrigádok azokat gyilkolják halomra, akikről úgy látják, hogy együttműködtek az előző rezsimmel. Elég volt, ha valaki tisztviselőként szolgált, vagy akár csak cikket írt az újságba, illetve megszerezhető vagyonnal rendelkezett.

A magyar köztudatban úgy él, hogy a partizánok szerbek és kommunisták voltak. A valóság azonban jóval árnyaltabb. Ha csak a vezetőket nézzük is, Alekszandar Rankovics szerb volt, Tito horvát, Edvard Kardelj szlovén. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot is szerb centralizációval szervezték meg – a horvátoknak, szlovéneknek a szerbek úgy általában elnyomók és ellenségek voltak. Másfelől viszont a kommunista Tito sokak számára elfogadhatóbbnak tűnt, mint a royalista Drazsa Mihajlovics, mert ő legalább föderációban gondolkodott.

Ellentmondásos volt a magyarok és a németek viszonya a Délvidéken. A német megszállás alatt lévő Bánátban a magyarok nem fértek hozzá a jobb állásokhoz, mert azokat németek kaparintották meg. A bánáti németek kisebb fejadagokat adtak a magyaroknak, lecsürhézték őket –viszont a bánáti magyarok utóbb sokkal kevesebb veszteséggel úszták meg a partizánmegtorlást,mint a jobb állásokat megszerző bácskaiak. Mi, magyarok jellemzően azt hisszük, hogy a megtorlásnak kizárólagosan etnikai jellege volt és legfőképpen ellenünk irányult. Ez azonban koránt sincs így: az ismertté vált áldozatok listáján csaknem háromszor annyi a német, mint a magyar. A meggyilkolt németek között csaknem egyenlő arányban voltak férfiak és a nők – más etnikumok veszteséglistáján sokkal több a férfi, mint a nő.

Ez azt jelzi, hogy a jugoszláviai németeket valóban etnikai alapon irtották – ők ugyanis nem szerepelnek a potsdami szerződésben, ezért nem volt hová kitelepíteni őket. Németország nem fogadta be őket, mert nem volt muszáj, Jugoszláviában meg akartak szabadulni tőlük, mert ellenségnek tekintették őket, és a vagyonuk is vonzotta az új hatalom képviselőit. Az lett a jellemző megoldás, hogy koncentrációs táborokba zárták a németeket, ahol aztán az éhezés és a flekktífusz elhozta a megoldást. A járeki haláltábor, ahová a Sajkás-vidékről bosszúból kiűzött magyarokat is hajtották, német tábor volt – az oda kényszerített szerencsétlen magyarok is a németek sorsában osztoztak. Nem mindig könnyű elkülöníteni, ki volt magyar, ki volt német, mert a vajdasági németek magyarosítottak, a magyarok németesítettek, ha úgy kívánta az érdekük.

Srdjan Cvetkovics történész, a sírfeltáró bizottság titkára egy januári szegedi előadásában arról beszélt, hogy a háború végén a titói állampárt a sztálini módszereket alkalmazta: az egypártrendszer bevezetése érdekében kíméletlenül leszámolt politikai ellenfeleivel. Megszüntette a magántulajdont. Megszüntette a szólásszabadságot, a tudomány és a művészet szabadságát. A kommunista szerb partizánok a szabad gondolkodáshoz szokott szerb művészek, újságírók, tudósok sokaságát mészárolták le. Cvetkovics szerint Szerbiában több mint 210 tömegsírt tartanak nyilván. Több mint 40 ezer áldozat nevét ismerik, de az adott időszak összes veszteségét 70 ezerre becsülik. Ebből a Vajdaság területén gyilkoltak meg körülbelül 45 ezer embert. Cvetkovics januárban közzétett listáján szereplő 26 618 áldozat közül 14 432 a német és 5584 a magyar.

Az akadémiai vegyes bizottságnak mind a magyar, mind a szerb tagozata megosztott. Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyvéből származik az az adat, hogy a Bácskában 40 ezer, zömében magyar áldozata volt a partizánmegtorlásnak. A magyarországi szélsőjobboldal, illetve a személyes megemlékezéseket feldolgozó egyes vajdasági értelmiségiek nem akarják elhinni, hogy a tényleges, névvel azonosítható magyar áldozatok száma talán a 10 ezret sem éri el. Korábban közéjük tartozott Forró Lajos, a Szeged Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának oktatója is, akinek a nagyapját 1944. november 21-én megölték a partizánok. Forró az 1990-es évek elején települt át Magyarországra, elvégezte a történelem szakot, közben pedig több könyvet is kiadott a Magyarkanizsa területén elkövetett gyilkosságokról.

– Jó, hogy botcsinálta helytörténészként megtörtük a hallgatást, de át kell adni a terepet a tudománynak – állította Forró, aki első könyveit ma már kritikával szemléli. Hozzátette: feltételezések alapján nem lehet tárgyalni. Ha csak azt veszik számba, ami bizonyíthatóan megtörtént, akkor is éppen elég szörnyűség marad. Az ő nagyapját és számos más martonosi magyar embert ártatlanul öltek meg – ezt ma már a szerb bíróság rehabilitáló ítélete is elismeri. A háborús gépezet előbb ölt – de aztán meglehetős aprólékossággal utólag legyártotta az iratokat.

Forró nagyapját novemberben gyilkolták meg, ám az újvidéki levéltárból előkerült az ellene készült feljelentés, amelyet akkor írtak, amikor fél éve már halott volt. Forró Lajos számára bebizonyosodott, amit sokáig nem akart elhinni: az ő kutatási területén is öltek meg fiatal szerbeket a magyarok.

Ám e gyilkosságok elkövetői kivonultak a honvédséggel együtt, és a bosszút olyanok szenvedték el, akik ott maradtak, mert bíztak az ártatlanságukban. Szinte minden település esete más és más. Magyarkanizsán például a helyi szerbek meg sem várták az OZNA-t, a halálszázadot, maguk kínozták és gyilkolták meg a foglyul ejtett magyarokat. Be sem temették a sírgödröt, csak leöntötték mésszel az újabb és újabb tetemeket. Forró Lajos úgy véli: nem kerülhetett volna sor a boszniai rémtettekre, ha nem borítja el a jugoszláviai valóságot a hamis partizánmitológia. A háború után ezeket a bűnöket csak kivételesen büntették – például a kommunista hatóságok olykor megtorolták azt, amit királypárti szerbek követtek el.

A nagypapát hősnek tekintették, hazafinak és antifasisztának, kiemelt nyugdíjat kapott, miközben nem ritkán az volt a hőstette, hogy embereket vert agyon a pincében. Arról nincs vita, hogy számba kell venni, megnevezni és rehabilitálni az ítélet nélkül, vagy utólag, hamis iratok alapján elítélt áldozatokat, és a törvény adta keretek között kárpótolni kell őket. Arról már nincs egyetértés, hogy fel kell-e tárni minden ismert tömegsírt. Egy részük vasúti vagy buszpályaudvarok alatt található – fontos épületeket kellene lebontani a sírok feltárása érdekében.

Forró Lajos szerint a halottakat megilleti a kegyelet – az fontosabb, mint néhány épület sorsa. Mások tagadják ezt. Ugyancsak elengedhetetlen, hogy emlékhelyeket állítsanak az áldozatoknak. Az elmúlt években Vajdaság-szerte számos helyen emeltek kereszteket, síremlékeket – egy részüket a nacionalista szerbek megrongálták. Emlékezni kell, de mértéket tartva – mondta nekem a szegedi kutató, aki éppen emiatt ellenzi, hogy Újvidéken felállítsák Makovecz Imre hivalkodó méretű Csonka-kápolnáját. Forró mostanában emlékhelyeket állít a megtorlások során megölt magyar papoknak. A templomkertben, nem provokáló, de a lelkipásztorra méltó módon emlékező domborműveket helyeznek el.

Az is vita tárgya, hogy meg kell-e nevezni a gyilkosokat. A folyamatot elindító Tadics–Sólyom elnöki találkozón erről még nem volt szó, Forró Lajos azonban ezt is elengedhetetlennek tartja. Szerinte a történészek dolga a tényfeltárás, az áldozatok és a gyilkosok megnevezése – de nem a büntetés. Az a jog és a jogászok kompetenciája. A magyar Országgyűlés 2011. december 30-án – valójában Biszku Béla megbüntethetősége érdekében – elfogadott egy törvényt, amely kizárja az emberiség elleni bűncselekmények elévülését. E törvény alapján a Jobbik két országgyűlési képviselője 2012 januárjában feljelentést tett a Legfőbb Ügyészségen a partizánmegtorlások miatt, népirtás, háborús és emberiség elleni bűncselekmények miatt. Arra hivatkoznak, hogy a lex Biszku az alapját képező nemzetközi egyezmények szerint azokra a bűncselekményekre is vonatkozik, amelyeket nem magyar állampolgárok, nem Magyarország területén követtek el.

Kapcsolódó cikkek:

• Konferencia Szegeden
• A „Szerb-Magyar" Akadémiai Bizottság magyar tagozatának tevékenysége (Bizottsági tagok névsora, stb.)

Galéria