Délvidéki iszonyok

Pilhál Tamás riportja Zagyva Mérey Emmával
Halállal fizetett kétszáz szerb megmentéséért a zombori szíjgyártómester

 – A szülei mivel foglalkoztak?

– A családunkban nagy hagyománya volt a szíjgyártásnak, már dédnagyapámnak is ez volt a hivatása. Természetesen apám, sőt anyám is szíjgyártó-, bőrdíszműves- és nyergesmester lett, zombori műhelyünkben szerb, horvát és sváb segédeket foglalkoztattunk. A harmincas években még olyan világ volt, hogy a szerb segéd velünk örült az ünnepeinknek, és mi is megemlékeztünk a pravoszlávok jeles napjairól. Zombor harmincnégyezres, többnemzetiségű kisváros volt a háború előtt. Magyarok, szerbek, horvátok, svábok, bunyevácok, zsidók a legnagyobb békében, barátságban éltek együtt. Már kisgyerekkorunkban megtanultuk egymás nyelvét, hiszen együtt játszottunk naphosszat. Máig folyékonyan beszélek szerbül és németül.

– Hogyan kezdődött az ön számára a második világháború?

– Hétéves voltam, amikor a Délvidék visszakerült Magyarországhoz. Emlékszem, milyen szívrepesve vártuk a magyar honvédség bejövetelét. Édesanyám már korábban megvarrta a piros-fehér-zöld zászlót, édesapám pedig a szerb szabóval készíttetett bocskait a nagy napra. Ott álltam a főutcán apám kezét fogva, amikor 1941. április 15-én virágeső közepette bevonultak a magyar honvédek. Zombor szerb polgármestere, Petrovics Milivoj mondott köszöntőbeszédet a katonáknak tökéletes magyarsággal, majd átadta a város kulcsát. Sok szerb és horvát is örült a magyarok bejövetelének. Azután késő délután fegyverropogást hallottunk az ortodox templom felől. Később tudtuk meg, hogy a pópát és két szerb fiatalt lelőttek, miután – állítólag – a templomtoronyból lőtték a magyar katonákat.

– Ez igaz volt?

– Nem lehetett tudni. Mindenesetre tény, hogy 26 magyar katona is megsebesült a lövöldözésben. Majd két nappal a bevonulás után sírva jött apámhoz egy szerb asszony, és kérte, segítsen, mert a fiát ki akarják végezni. Magának tekintélye van, mentse meg őt – zokogta a nő. Apám elment, és csak este tért vissza. Aztán a következő napokban is állandóan hívták, és ment, és az életével kezeskedett azért, hogy szerb barátai, ismerősei nem rejtegetnek fegyvert otthon. Nagy bátorság kellett ehhez, hiszen majd mindegyik szerb családnak volt pisztolya, puskája. Apám mégis vállalta a kockázatot, és olyasmiért kezeskedett, amiben maga sem lehetett biztos. De szerencsére senkinél nem találtak fegyvert. Viszont volt olyan magyar, aki ezután azt mondta apámnak: Mérey úr, ha a szerbeket védi, akkor maga bolsevik. 1944 októberében édesapám kapott egy iratot, amelyet tizenhárom szerb írt alá. Az állt rajta, hogy Mérey Istvánnak köszönhetik az életüket. Ma már tudom, apám közel kétszáz embert mentett meg 1941-ben.

– Később voltak-e harcok a városban?

– Ha volt is, hírből sem hallottunk róla. A következő dráma az volt, amikor 1944-ben elhurcolták a zsidókat. A házunkkal szemben lakott a Lővy néni, egy idős, egyedül élő asszony. Láttam, amint SS-katonák kiráncigálták a házából, és földobták a teherautóra. Elvitték a nagyszerű gyermekorvosunkat is a kislányával és a feleségével együtt. Néhány tekintélyes magyar ember megpróbálta megmenteni a családot, és szereztek valamilyen mentességi okiratot, de későn, addigra már bevagonírozták szegényeket. Soha többé nem láttuk őket. Aztán 1944 őszén kivonultak a magyar csapatok. Velük együtt rengeteg sváb és magyar menekült el Zomborból.

– Önökben nem vetődött fel, hogy menni kéne?

– Dehogynem. Apám azonban azt mondta: mindig magyarok voltunk, soha senkinek nem vétettünk, ha kell, itt a házam küszöbén halok meg, itt lőjenek le, de sehová nem megyek. Amikor elvonult a menekültáradat, nagy csend borult a városra. Volt, aki a szerb király fényképét tette ki az ablakba, őt várták vissza. Apám szólt is egyiküknek, vegye be a képet, mert a partizánok a helyszínen agyonlövik. (A szerb királypártiakat ugyanúgy irtották a kommunista partizánok, mint a magyarokat vagy a németeket – a szerk.) Ezután megérkeztek a partizánok. Nem mondanám seregnek, inkább csürhének. A társadalom legalja: munkakerülők, züllött kocsmatöltelékek. Csak sajnos fegyver volt a kezükben. Egy éjszakára hozzánk is bekvártélyoztak közülük nyolcat. Nagyon féltünk, de ekkor még nem bántottak senkit. Három nappal később bevonultak az oroszok, nálunk egy sebészorvost szállásoltak el; ennek annyi előnye volt, hogy kitűzték a házunkra a vöröskeresztes zászlót, ezért bár a partizánok ott ólálkodtak, nem mertek bejönni. Egészen 1944 decemberéig. Akkor ugyanis a szovjetek továbbálltak. A partizánok pedig embertelen öldöklésbe kezdtek.

– Hogyan hurcolták el az édesapját?

– Mintha ma történt volna, úgy emlékszem mindenre. 1944. december 11-én ebéd után társasjátékoztunk apámmal, amikor két fiatal partizán jött be az udvarunkba. Azzal csalták ki apámat, hogy a szomszéd utcában elakadt egy kocsi, és segíteni kéne. Bement volna még átöltözni, de mondták neki, hogy nem kell. Amikor megkérdezte, mikor ér vissza, azt felelték neki: estére. Ekkor már erővel taszigálták ki az utcára, és föltették a szekérre. Még egyszer visszanézett rám. Akkor láttam utoljára. Olyan gyorsan történt mindez, hogy édesanyám, aki a konyhában dolgozott, észre sem vette az egészet, el sem tudott búcsúzni apámtól.

– Mi lett a sorsa?

– Akkor már hallani lehetett, hogy sok magyart elhurcoltak, és őket a Kronics-palotában tartják fogva. Az épület Kronics bárónéé volt, az idős asszonyt a partizánok utcára tették, mehetett isten hírével – de az ő életét legalább meghagyták. Ennek a palotának a pincesorában alakítottak ki börtönt és kínzóhelyiségeket. Ide zárták apámat is. Borzalmas tortúrának vetették alá, majd karácsony előtt kivégezték.

– Mindezt kitől tudja?

– Egy labdarúgótól, Kovács Istvántól, akit ugyancsak itt kínoztak, de öt szerb sportoló – köztük egy kommunista, tehát a partizánok számára politikailag megbízható – bement érte a Kronicsba, és kihozták. Ez a focista mondta el később anyámnak, hogy valószínűleg ő látta utoljára apámat élve. A partizánok eltörték a bal karját, rettenetesen megkínozták, majd egy éjszaka meztelenül, véresen kiterelték a disznólegelőre, ahol többekkel együtt agyonlőtték. Nem velük ásatták meg a saját sírjukat, mert nekik arra már nem volt erejük, hanem három szerencsétlen magyar embert kényszerítettek erre. Egyikük a nagybátyám, Mérey Antal volt. Képzelje csak el: a saját testvérének kellett megásnia a sírját! A partizánok kegyetlenségére jellemző, hogy külön fölhívták a nagybátyám figyelmét arra, hogy a testvérét fogják kivégezni. Azonban apám már úgy össze volt verve, hogy az Antal nem ismerte föl. Ezért a brigantik külön rámutattak: ez ő. Majd belelőtték a gödörbe.

– A sírásókat is meggyilkolták?

– Nem, őket életben hagyták. Minden éjszaka velük ásatták a gödröket, és végig kellett nézniük a sortüzeket is. Nem volt jutalom számukra az élet ilyen borzalmas emlékekkel. Nagybátyám pár nap alatt megőszült.

– Föltárták-e azt a tömegsírt, ahol az édesapja nyugszik?

– Nem, mivel időközben autóbusz-pályaudvart építettek a disznólegelő helyén. Pedig eredetileg máshova tervezték a pályaudvart, de valami magas rangú kommunista káder szavára, aki tudta, mit rejt a föld, mégis ide tették.

– Az apja közel kétszáz szerbet megmentett, mégis agyonlőtték. Miért?

– Tudja, ezen egy életen át gondolkodtam. Amikor elhurcolták, nem volt ideje előszedni azt a papírt, amelyet a megmentett szerb barátai írtak alá. De ha nála van az irat, akkor is megölték volna.

– Miért?

– Mert Tito Jugoszláviájában a magyar nem lehetett hős, csak bitang féreg. Ugyanezért gyilkolták meg Kabolban azokat a magyarokat, akik 1941-ben szerbeket mentettek. Mert ha életben hagyják, hőssé kellett volna nyilvánítani őket, utcát kellett volna elnevezni róluk.

– Volt még olyan, aki élve elhagyhatta a Kronicsot?

– A focista Kovácson kívül még egy ilyen embert ismerek: őt Erős Istvánnak hívták – mi csak Erős Pistának neveztük. Ő nemcsak a kronicsbeli kínzásokat, hanem a kivégzését is túlélte. Vendéglője volt Zomborban. Nagy, derék, erős ember volt.

– Hogyan lehetett túlélni egy kivégzést?

– Egyik éjszaka – a szokásos partizánmenetrend szerint – három másik szerencsétlenhez hozzákötözték dróttal, és meztelenül, véresen vitték őket a disznólegelőre. Menet közben valahogy sikerült kiszabadítania a kezeit a drótból. Odaértek a megásott sírokhoz. Ott Tito pribékjei, hogy fokozzák a halál kapujában álló emberek lelki gyötrelmeit, harmonikázni kezdtek nekik, rájuk olvasták valamennyi bűnüket, még utoljára gyalázták őket. A sortűz előtti pillanatban Pista hátravetette magát a gödörbe, így őt nem érték a lövések, viszont néhány halott társa rázuhant. Ez volt a szerencséje, mert a partizánok még egy sorozatot beleeresztettek a sírokba, amit a rajta lévő holttestek felfogtak. Később, amikor minden elcsendesedett, kimászott a sírból, és ahogyan volt, meztelenül hazament. Majd másnap elindult, és átszökött a zöldhatáron Bajára a rokonaihoz. Itt húzta meg magát, de a család és a honvágy miatt három év múlva visszatért, és föladta magát az OZNA-nak (Odelenje za zastitu naroda, magyarul Népvédelmi Osztály, gyakorlatilag a magyar ÁVH ottani megfelelője – a szerk.). Több órán át vallatták, majd elengedték. Már egy megtört ember volt. Azoktól a borzalmas emlékektől sohasem szabadulhatott. A fiával együtt jártam elemibe, ő ma is él még, ha jól tudom, Szabadkán.

Az Erős Pista mesélte el, mit tettek az egyik iskolástársam, Hajnal Rózsa édesanyjával. Őt először valamennyi partizán megerőszakolta. Azután mindennap egyenként vágták le bizonyos testrészeit. Fölfoghatatlan, borzalmas, sátáni tett, amely egyáltalán nem számított egyedinek. Tito gyülevész partizánjai ugyanolyan kegyetlenek voltak, mint a délszláv háborúban Milosevics brigádjai. És ugyanúgy felsőbb utasításra cselekedtek. Állítólag Mosa Pijade, Tito egyik bizalmasa adta ki az utasítást, hogy tízszer annyi magyart kell lemészárolni, mint ahány szerbet az 1942-es újvidéki razziában kivégeztek. A feladatot „sikeresen” végrehajtották. Egyedül Zomborban ötezer magyart gyilkoltak le, ami önmagában is több, mint ahány szerbet a razzia idején kivégeztek.

– Édesapján kívül kit veszített még el?

– Későbbi férjem apját is meggyilkolták. Kis híján nagyapám is odaveszett, aki Bezdánban élt. Ott 480 magyar férfit tereltek ki a falu szélére és lőttek halomra. Nagyapám is a halálmenetben volt, de sikerült észrevétlenül kiugrania a sorból, és elmenekülnie. Édesanyámat 1946-ban másfél évre börtönbe zárták. Ugyanis valaki följelentett minket, hogy bőröket rejtegetünk. Az OZNA-sok föltúrták a házat, és tényleg találtak pár darab bőrt, amikről mi sem tudtunk. Ez akkoriban szabotázsnak számított, mivel mindent be kellett volna szolgáltatni.

– Ön volt az első, akinek az édesapját rehabilitálta a szerb legfelsőbb bíróság 2007-ben, és kimondták, hogy teljesen ártatlan volt. Azután – eddig egyedüliként – kártérítési pert indított a szerb állam ellen, amely a végéhez közeledik. Milyen ítéletre számít?

– Nincsenek illúzióim. Arra számítok, hogy elzavarnak. De kötelességemnek éreztem megindítani ezt a pert a többi áldozat hozzátartozója miatt is. Az átélt lelki traumák miatt nem vagyoni kártérítést követelek Szerbiától, vagyoniként pedig vissza akarom kapni apám bőrüzemét, ami ma is ott van a városközpontban, jelenleg egy kávézó működik benne.

Szerbiában a mai napig hamisított történelmet tanítanak a gyerekeknek. Az elképzelhetetlen szörnyűségeket elkövető, tömeggyilkos partizánok máig Szerbia hősei, szobraik állnak úton-útfélen. Nem hajlandók szembenézni a múltjukkal. Elég csak a mostani kárpótlási törvényüket megnézni, amiből először kizárták volna azokat, akik tagjai voltak az úgymond „megszálló” erőknek. Hát kérdem én: mit tehetett az a magyar, aki megkapta a SAS-behívóját? Ha nem vonul be, kijönnek érte, és agyonlövik.

– De miután hazánk kilátásba helyezte, hogy megvétózza Szerbia uniós csatlakozását, megígérték, hogy változtatnak a jogszabályon.

– Hiszem, ha látom. Egyébként a csatlakozás után is csűrhetik-csavarhatják majd úgy a törvényeiket, hogy kirekesszék a magyarokat. És akkor már az unión belül lesznek. Az uniót pedig éppen annyira zavarja majd a délvidéki magyarok jogfosztása, mint a felvidéki magyarok esetében, akiknek épp most kezdik elvenni a szlovák állampolgárságát. Eddig az édesapámmal együtt hat délvidéki magyart rehabilitáltak. Én továbbra is azt követelem, hogy kollektíven rehabilitálják a meggyilkolt, háborús bűnösnek bélyegzett délvidéki magyarokat. Ez a legkevesebb, ami jár. Én nem várom, hogy bocsánatot kérjenek tőlem, pedig 67 éve adósok vele. Májusban Zomborban jártam, és az utcán találkoztam egy volt osztálytársnőmmel, akit negyven éve nem láttam. Sírva üdvözöltük egymást, mire odajött egy szerb fiatal, és a szülővárosomban közölte velem, hogy szétveri a fejemet, ha továbbra is magyarul beszélek. Ilyen arrafelé a hangulat, ez lett Zomborból, ahol a második világháború előtt a legnagyobb békében éltek együtt a nemzetiségek. Most hetente megvernek egy magyart, mert az anyanyelvén mer beszélni. És ez a Szerbia szeretne csatlakozni Európához?

– Lehet találni bármilyen tanulságot abban a sok szörnyűségben, amelyet ön és az egész délvidéki magyarság átélt?

– Hogy az ember egy szörnyeteg. Minél butább, annál veszélyesebb. Az állat jóval különb nálunk, mert csak végszükségben, a létfenntartásáért öl, és nem önként, kéjjel.