A magyar történetírás az 1944 őszi délvidéki megtorlásokról

Mindaz, ami a Délvidéken 1944 őszén történt, nem volt elszigetelt jelenség.

Nagyobb kép »

Kelet-Európának nem volt olyan szeglete, ahol ne fordultak volna elő hasonló megtorlások, etnikai, politikai tisztogatások, genocídiumok. A délvidéki magyarság tragédiája tehát egy fél kontinenst átfogó népességmozgató, kitelepítő, és megtorló kampánynak volt a része, akkor is, ha a jugoszláviai elkövetők más hatalmaktól függetlenül, saját döntésük szerint gyilkoltak.
A XIX. század második fele óta Közép-Kelet Európa történetének legfőbb mozgatórugója a nemzeti eszme, a nacionalizmus. Ez az idea, mely az 1918 után megszületett "nemzetállamokban" talált a legnagyobb visszhangra, idegen testet lát a nemzeti kisebbségben, amelynek felszámolása, felszívása nemzeti kötelesség. A fiatal, még a nemzetépítés stádiumában lévő, de kisebbségekkel rendelkező államok a széthullástól való aggodalmukban törekedtek a kisebbségek felszámolására, a nemzetközi helyzet adta lehetőségek és politikai berendezkedésük szerint megválasztott eszközökkel.
Ennek az elvnek a legszélsőségesebb változata a nemzeti szocializmus, amely az „egy állam egy nemzet” elvet „faji” alapra helyezte. A "faji" gondolat megvalósítása a gyakorlatban azt jelentette, hogy a német "élettérből" kiűzik a "fajilag" idegeneket, és helyettük betelepítik az élettéren kívül élő németeket. Az "egyfajú" német „élettér” megvalósítása Közép-Európa teljes etnikai átrendezését jelentette, mivel a háború folyamán összesen mintegy 600 ezer népi németet telepítettek túlnyomórészt Kelet-Európából a német területre, elsősorban a korábban Lengyelországhoz tartozó Varta vidékre. 
Közismert, hogy a Szovjetunióban is jelentős tömegmozgatásokra került sor, ezek jellege azonban különbözött a közép-kelet európai telepítésektől. Bár a szovjet vezetés elhatárolta magát a cári rendszer oroszosító politikájától. számos jel utal arra, hogy az osztály-alapon és etnikai alapon végrehajtott tisztogatások között vékony a határvonal.   A potenciális vagy valódi osztályellenség felszámolását célzó politika a nem orosz területeken nemzetiségek és etnikai csoportok elitjének megsemmisítését jelentette. Mivel az ellenséges osztályok likvidálása a nemzeti ellenállás lehetséges fészkeit semmisítette meg, közvetve és kimondatlanul, orosz nemzeti célokat is szolgált. Az "ellenséges" osztályok felszámolása után került sor a „megbízhatatlannak” tekintett nemzetiségek áttelepítésére, a „bűnös” népek megbüntetésére, ill. munkaerejük kihasználására.
De nemcsak a nagyhatalmak, Németország és a Szovjetunió törekedtek „idegen”, „ellenséges” népcsoportok kitelepítésére, megbüntetésére.
Sabin Manuila, a román Központi Statisztikai Intézet igazgatója részletes tervet készített Antonescu marsall számára arról, hogy milyen lépésekben lehetne Romániát etnikailag homogén nemzetállammá alakítani. A nemzetiségi kérdés „végleges” rendezési terve szerint mintegy 6,2 millió embert kellett volna lakóhelyéről elmozdítani.
Ennél jóval ismertebb a londoni csehszlovák emigráns kormány vezetőjének Eduard Benesnek az 1941 óta terjesztett terve a németek kitelepítéséről. Ez a terv feltehetőleg 1943-ban egészült ki a magyarok kitelepítésének követelésével. Csehszlovákia tiszta szláv állam akart lenni. 
Magyarországon kormányzati tényező részéről hasonló „végleges” rendezési tervek nem merültek fel. A Teleki Pál miniszterelnök nevéhez kötődő nemzetiségpolitikai elv elvetette a nemzetállam elméletét és még az erőszakos asszimilációt is ellentétesnek tartotta a magyar hagyományokkal és a magyar érdekekkel. Az ország területi megnagyobbodása után a magyar kormány az 1918-as etnikai státus quo alapján állt és az utódállamok által a húszas évek elejétől folytatott intenzív betelepítési politika következményeit a kiutasítással, illetve, a románok esetében az anyaországgal kötött önkéntes népcsere megállapodással igyekezett mérsékelni. Magyarország tehát nem folytatott átfogó telepítési politikát, de a közigazgatás kiépítésére nagy számban érkeztek közalkalmazottak a visszacsatolt területekre. Az 1938 és 1941 között visszatért területeken a magyar etnikum statisztikailag is kimutatható megerősödése elsősorban az önkéntes népességmozgásnak, valamint a szlovák, román és szerb  telepesek kiutasításának, távozásának volt a következménye.
A legjelentősebb népességmozgások a Délvidéken történtek, és a visszacsatolt területek közül itt került sor a legsúlyosabb atrocitásra is. Bácskában telepítették le az egyetlen telepítési akció résztvevőit: mintegy 17 ezer bukovínai székelyt. Ugyanakkor jelentős számban utasítottak ki szerb köztisztviselőket és telepeseket (dobrovoljácokat) .  A szerb szakirodalom tág határok, 30 ezer és 150 ezer közé teszi azok számát akik a visszacsatolás miatt kényszerültek elhagyni lakóhelyüket. Az utóbbi szám forrása nyilvánvalóan a szerbiai német katonai parancsnokság egyik, közvetlenül a bácskai magyar bevonulás után készült jelentése miszerint: " …a magyar kormány kb. 150 ezer szerbet, akiket állítólag a jugoszláv kormány telepített a Magyarországnak ítélt Duna Tisza közére, ingóságaik nélkül és mindössze háromnapi hideg élelemmel ellátva Ó-Szerbiába szándékozik toloncolni." (A Wilhelmstrasse és Magyarország, Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944, szerk: Ránki György-Pamlényi Ervin-Tilkovszky Loránt-Juhász Gyula, Kossuth Könyvkiadó, 1968, 581. old.).
Bár a magyar katonai közigazgatás adott ki rendeletet az 1918 után beköltözöttek kitelepítéséről, ennek végrehajtása a szerbiai német megszálló hatóságok ellenállásába ütközött. Magyar forrás szerint 15 ezer szerbet telepítettek ki. A kiutasításoknál sokkal súlyosabb vád a magyar hatalommal szemben a hírhedt „ujvidéki vérengzés”. A szerb partizánok támadásai miatt 1942 januárjában a magyar fegyveres erők által elkövetett megtorló hadjáratot az újabb szerb szakirodalom gyakran genocídiumként említi. A mintegy ezer zsidó és 4 ezer szerb legyilkolása a partizánok és a nem magyar lakosság megfélemlítését célzó tömeggyilkosság volt, de nem genocídium, mert a zsidóság szisztematikus elpusztítása 1944-ben kezdődött, a szerbség teljes vagy részleges kiirtásának vagy kitelepítésének gondolata pedig a magyar kormányzat részéről sohasem merült fel.
A háború végén a németek által leigázott ill. a velük a háború folyamán szembefordult népek számára különleges lehetőség kínálkozott a homogén nemzetállam megteremtésére, és a kollektív felelősségre vonásra, büntetésre. A közép-kelet-európai németség sorsa az elüldözés, kitelepítés és a Szovjetunióba való deportálás volt.  Kisebb mértékben ugyan, de mindezt a magyarság is megtapasztalta.
Az első nagy csapást a szovjet hadsereg fogolyszerző hadjárata jelentette. A kollektív felelősségre vonás jegyében a jelenlegi területen a szervezett elhurcolás „hivatalosan” csak a német nemzetiségűeket érintette. A rendelkezésekre álló dokumentumokból arra következtethetünk, hogy a helyi szovjet parancsnokságoknak előre meghatározott számú személyt kellett elfogniuk. Így a németek által nem lakott területeken a német nevűeket majd a magyar nevűeket is elvitték. Magyar és német nemzetiségűeket nagy számban vittek el Kárpátaljáról, a Felvidék keleti részéből és Erdélyből is. A kiszállított, mintegy 600 ezer magyar civil és valódi hadifogoly egy olyan, a háború elején létrehozott hatalmas táborrendszerbe került, ahol 1939-ben, ill. 1944-ben elhurcolt lengyelek, románok, németek japánok, kínaiak, koreaiak és más nemzetiségűek voltak.
Az erdélyi magyarságot nemcsak a fogolyszedés sújtotta. Észak-erdélyi településeken 1944 szeptember közepén a szovjet csapatok nyomában megjelentek a Juliu Maniu parasztpárti politikus után "Maniu-gárdáknak" nevezett alakulatok. A magyarellenes hadjárat során tömeggyilkosságokat hajtottak végre többek között Szárazajtán, Csikszeredán és Csikszentdomonkoson. Bár 1944 november 14-én szovjet közigazgatást vezettek be Észak- Erdélyben és november 16-án a Sanatescu-kormány feloszlatta a Maniu gárdákat, de a Fekete- Kőrös mentén a reguláris román hadsereg folytatta a tisztogatásokat.  Bár Sabin Manuila terve az etnikailag homogén nagy-Románia megvalósítására a háború után elvesztette jelentőségét, román részről 1945-ben is többször felmerült a magyarok kitelepítésének gondolata. A béketárgyalások árnyékában azonban a Groza-kormány a magyarsággal való megbékélés látszatát igyekezett fenntartani.   
A háború végén – a környező országok közül – egyedül Csehszlovákia volt abban a helyzetben, hogy komolyan hozzákezdhessen az „idegen” nemzetiségek felszámolásához annak érdekében, hogy az ország etnikailag homogén nemzetállammá váljon.  1944 nyarán  mind Benes a londoni kormány vezetője, mind Klement Gottwald a moszkvai kommunista csoport feje, arra számított, hogy a Duklai hágó irányába előrenyomuló  szovjet hadsereg „kinyomja”, vagyis menekülésre készteti, esetleg deportálja a magyarokat. A szovjet haderő valójában dél-keletről észak-nyugat felé tartva foglalta el az országot, így a felvidéki magyarok a helyükön maradtak. Ugyanakkor tény, hogy a szovjet haderő a Kárpátalján nagyobb, míg a háború alatt Magyarországhoz tartozó dél-szlovákiai területeken kisebb méretű deportálásokat hajtott végre. Miután a magyarság túlnyomó része szülőföldjén maradt, az újjáalakuló csahszlovák állam teljes jogfosztással, elüldözéssel, majd „lakosságcserével” azután csehországi kitelepítéssel, végül pedig „reszlovakizációs” kampánnyal kísérelte meg a magyarság felszámolását, eltüntetését.
Sokkal rövidebb, de annál véresebb volt a megtorlás Jugoszláviában.
Meg kell azonban említeni, hogy a Tito-féle partizán sereg megtorlóhadjárata nemcsak a magyarság ellen irányult. Mintegy 400 ezer németet telepítettek ki ill. űztek el, Jugoszláviából, köztük 290 ezret a Vajdaság területéről. Nem tudni pontosan, hogy hányan vesztették életüket a megtorló kampány következtében. Legalább 40 ezerre tehető a kollektív büntetés horvát áldozatainak száma. (Vladimir Zerjavic: Population Losses in Yugoslavia 1941-1945, Dom i Svijet, Zagreb, 1997, 146, 96. old.)
Matuska Márton, Cseres Tibor, Mészáros Sándor és mások, legújabban A. Sajti Enikő kutatásaiból ma már tudjuk, hogy a magyar közigazgatás, és a haderő kivonulása után, október közepén (október 17-én) a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács (AVNOJ), ill. a Legfelsőbb Parancsnokság döntésére Bácskában, Bánátban és Baranyában katonai közigazgatást vezettek be, és kezdetét vette a német és magyar lakosságot egyaránt sújtó megtorlás időszaka. Az 1945 januárjáig tartó öldöklésnek Mészáros Sándor visszafogott becslése szerint 15-20 ezer áldozata volt. A magyarság sorsa a közvetlen terror befejezése után is bizonytalan volt. Jugoszláv részről is felmerült a németek mellett a magyarok részleges kitelepítésének a terve. A Tito-Subasic kormány agrárügyi minisztere, Sreten Vukosavljevic 1945 április 19-én, két héttel a magyarok jogfosztását kimondó kassai kormányprogram közzététele után 80 ezer magyar kitelepítését javasolta a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia Gazdasági Tanácsának. A javaslatot nem került megvalósításra, de Magyarország és Jugoszlávia között mégis létrejött egy lakosságcsere-egyezmény amit azonban nem hajtottak végre.
Mint a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből és a békeelőkészítő anyagból kiderül az ideiglenes magyar kormányhoz utólag eljutottak információk a délvidéki terrorhadjáratról, de ezekről az eseményekről már akkor sem beszéltek nyilvánosan, mivel a jugoszláviai magyarság helyzete kedvezőbbre fordult, és a fő kérdés már a teljes felszámolás előtt álló felvidéki magyarság megmentése volt.
A kommunista hatalomátvétel után aztán tabuvá váltak a szovjet hadsereg által végrehajtott deportálások, a hadifogolysors, és a határon túli magyarságot sújtó etnikai tisztogatások. Magyar diák, olvasó 1990 előtt gyakorlatilag nem szerezhetett tudomást a magyarságot a háború utolsó szakaszában ért megtorlásokról. De a nagy nyugati összefoglalók, így Joseph  B. Schechtman, Eugen Kulischer, Antony Bouscaren, Michale Marrus művei sem említik a Délvidéken történteket. (Joseph  B. Schechtman; Postwar Population Transfers,  University of Pennsylvania Press, 1962;  Michael Marrus; The Unwanted, Oxford University Press, 1985; Eugene Kulischer; Europe on the Move. War and Population Changes, New York, 1948)
Mindezeket az elhallgatott témákat a nyugati magyar emigráció tartotta életben.
Valószínűleg az első, könyvben megjelent hír a délvidéki vérengzésekről Nagy Ferenc száműzött miniszterelnök Küzdelem a vasfüggöny mögött című visszaemlékezésében jelent meg 1948-ban. Igaz, csupán egy mondatban esik szó a  „ németek kivonulását követő tömeges magyarmészárlás heteiről…” (Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött,  Európa, Budapest, 1990, 190. old. Eredeti kiadás: The Struggle behind the Iron Curtain, MacMillan, New York, 1948). 
A délvidéki megtorlásokkal érdemben Sulyok Dezső foglalkozott A magyar tragédia című nagy, önéletrajzi elemeket is tartalmazó összefogaló művében. (Sulyok Dezső; A magyar tragédia, A trianoni béke és következményei, A szerző kiadása, Newark 1954 156-157 old) Sulyok úgy tudta  hogy királypárti csetnikek és Tito kommunista partizánjai egyaránt résztvettek a bosszúhadjáratban, melynek – tudomása szerint – 30 ezer áldozata volt.  „ Néhol egész falvakat válogatás nélkül kiirtottak, másutt előre elkészített lajstromok alapján szedték össze áldozataikat és ölték őket halomra. Újvidéken a Magyar Közművelődési Szövetség tagjait azzal terelték össze, hogy közmunkára viszik őket, majd az összeterelt mintegy 1200 embert a sportpályán halomra géppuskázták. Másokat kommunista kényszermunka táborokban kínoztak halálra…”  Sulyok nem nevezi meg forrásait,  mégis könyve önmagában forrásértékű, mivel rövid leírására, és adataira később sokan hivatkoztak. Különös, hogy a szakirodalom számára szinte teljesen ismeretlen maradt Szigethy György, Szemtanúja voltam Tito délvidéki vérengzéseinek című könyve, mely 1956-ban jelent meg Clevelandban. A szerző a szemtanú pontosságával 115 oldalon keresztül mondja el mindazt amit 1944 őszétől 1947-ig Újvidéken átélt. Szigethy leírja, hogy a megtorlás nemcsak a magyarok és a németek, hanem az „osztályellenség” és a szerb értelmiség ellen is irányult. Források megnevezése nélkül a szerző a magyar áldozatok számát – beleértve a közvetlenül vagy közvetve meggyilkoltakat is – 60 ezer főre teszi. A kötetet az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő amerikai magyar lap a  Katolikus Magyarok Vasárnapja adta ki. A lap, illetve a kiadó később is helyet adott a témának.  A másik részletes és ugyancsak szinte teljesen ismeretlen beszámoló Homonnay Elemértől származik. Homonnay Elemér 1957-ben húsz oldalas angol nyelvű röpiratban akarta a világ figyelmét felhívni a délvidéki magyarság sorsára. A szerző szerint a magyar áldozatok száma  30 ezer volt, és ugyancsak 30 ezren elmenekültek.  Homonnay úgy tudta, hogy Tito partizánjai 150 ezer német polgári személyt is meggyilkoltak. (Homonnay Elemér: Attrocities, Committed, by Tito s Communist partisans in Occupied Southern Hungary, Cleveland 1957)
Sajnálatos, és a délvidéki magyarság ügye szempontjából hátrányos, hogy elsősorban a szélsőjobbhoz kötődő szerzők foglakoztak a magyarságot ért sérelmekkel; a Szovjetunióba történő deportálásokkal, a romániai, szlovákiai és a jugoszláviai üldöztetésekkel.
Marschalko Lajos és Fiala Ferenc a Vádló bitófák című, a magyar háborús főbűnösök védelmében írt könyvükben a győztesektől elszenvedett megtorlások között megemlítik a délvidéki eseményeket is. (Marschalko Lajos-Fiala Ferenc: Vádló bitófák, London, 1958) Fiala Ferenc önálló kötetében az 1960-ban Münchenben megjelent  Egy hajó elsüllyed a Dunán című riportregényében a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége által gyűjtött adatok alapján ír a megtorlásról (Fiala Ferenc, Balkáni színjáték In: Egy hajó elsüllyed a Dunán, Mikes Kelemen Kör, München, 1960). Málnási Ödön, a Londonban 1958-ban kiadott  Magyar mártyrok című vékony könyvében Szombathelyi Ferenc tábornok tragikus sorsának bemutatása kapcsán írt arról, hogy „Tito hadserege legalább 30 ezer magyart mészárolt le” (Málnási Ödön; Magyar Mártyrok, London, 1958, 33.old.).
Egy Németországba (NSZK) emigrált magyar kutató 1978-ban Andreas Weissenbach néven publikált Tábornokaink halála címmel egy erősen apologetikus tanulmányt az 1942-ben végrehatott vérengzés magyar szervezőiről. Bár a munkában a magyar tábornokok sorsával foglalkozik, Szigethy György fent említett beszámolója alapján ír az 1944 őszi megtorlásokról is. (Andreas Weissenbach: Magyarország és a Fegyveres SS, Tábornokaink halála, Körösi Csoma Sándor Történelmi Társaság kiadása, München, 1978. 122.old.). 1979-ben jelent meg Krupa Sándor A sarló-kalapács áldozatai című könyve, melyben a szerző kitér a délvidéki megtorlásokra is (Krupa Sándor: A sarló-kalapács áldozatai, A szerző kiadása, DeWitt, Michigan, 1979. 15 old.). A Katolikus Magyarok Vasárnapjának 1989-ben megjelent évkönyvében Lelbach Antal foglalkozott a délvidéki magyarság történetével. A szerző források említése nélkül ír „Tito népirtásáról” melynek százezer áldozata volt (Dr. Lelbach Antal: Délvidéki vagyok. In: Katolikus Magyarok Vasárnapja Évkönyv, Youngstone, OHIO, 1989, 111-118 old.).
Itthon a hatalom nem adott lehetőséget történészeknek arra, hogy hitelesen mutassák be a háború utolsó hónapjainak eseményeit, a szovjet csapatok által végrehajtott deportálásokat és az utódállamokban élő magyarság hányattatásait.
A nyolcvanas évek elején azonban kezdett repedezni a jég. Balogh Sándor 1982-ben megjelent könyve A népi demokratikus Magyarország külpolitikája, 1945-1947 még nagyjából a hagyományos, akkor megkívánt szemléletet tükrözi, de ha az olvasó a lábjegyzeteken is átrágta magát, akkor korábban elhallgatott eseményekről is tájékozódhatott. A szerző a könyv főszövegében megemlíti a délvidéki megtorlásokat, de a felelősséget a csetnikekre hárítja: ”A Jugoszlávia felszabadulását megelőző – és követő – hetekben a Bácskában és Bánátban a Draza Mihailovic katonai vezetése alatt álló csetnikek követtek el súlyos vérengzéseket a magyar nemzetiségű lakosság körében. Helyenként súlyos megpróbáltatások érték a magyarságot, és ilyenkor nemritkán ártatlan emberek estek áldozatul más fegyveres csoportok cselekedetei nyomán is.” (Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája, 1945-1947, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982, 36. old.).  Hogy kik ezek a „más fegyveres csoportok” arról a lábjegyzetben tesz sokat mondó említést. Ebben hosszasan idéz Sulyok könyvéből, de az idézet előtt azért „kötelező eligazításképpen” megjegyzi „ Sulyok Dezső részletesen taglalja a jugoszláviai magyar nemzetiségű lakosság felszabadulás utáni helyzetét, de ezt is elsősorban arra használja fel, hogy a jugoszláv kommunistákat és az antifasiszta fegyveres ellenállást rágalmazza.”  Mégis, ez a furcsán, szemérmesen bevezetett, Sulyoktól vett rész volt az első információ a magyar olvasónak a magyarellenes megtorlásokról, akkor, amikor az emigrációban kiadott könyvek még a könyvtárak zárolt osztályain voltak elhelyezve.  Tény, hogy aki akart, az értett Balogh Sándor lábjegyzetéből. Ilyen volt Für Lajos, aki a Mennyi a sok sírkereszt című, az Alföld folyóirat 1984-es évfolyamában megjelent és azóta sok kiadást megélt tanulmányában  viszonylag részletesen foglalkozott az utódállamokban maradt magyarság háború utáni sorsával. Für Lajos Balogh lábjegyzetére hivatkozva, de Sulyok szavaival számol be a délvidéki megtorlásokról.  Én magam is Balogh Sándorra és Sulyok Dezsőre hivatkozva írtam a Történelmi Szemle 1985/1. számában megjelent, Meghalt, eltűnt, fogságba esett című tanulmányomban, hogy „Bácska, Észak-Erdély és Dél-Szlovákia lakosságát az utódállamok fegyveres bandái tizedelték.” 1989-ben, a tanulmány könyvvé dolgozott verziójában már használtam a súlyos vérengzés szavakat, bár a megtorlásokkal kapcsolatban önálló kutatásokat nem végeztem. Kétségtelen, hogy nehéz feladat előtt állt A. Sajti Enikő, aki a Délvidék 1941-1944 című könyvében külön fejezetet szánt az 1944 őszén történteknek. Részletesen elemzi a katonai közigazgatás bevezetésének körülményeit, de a tömeggyilkosságokról nem ír. Ír viszont a megtorlás egyéb formáiról, így magyar és német nemzetiségű lakosság kifosztásáról munkatáborokba gyűjtéséről és kitelepítéséről (A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944,  Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987. 244-248 old.).  Mindaz ami nem kerülhetett be az 1987-ben kiadott könyvbe, benne van A. Sajti Enikő 2003-ban megvédett akadémiai doktori disszertációjában, mely remélhetőleg hamarosan könyv formában is megjelenik.
Mások a nyolcvanas évek második felében még ennyit sem írtak.  Például a Medvetánc könyvek sorozatban 1988-ban Budapesten  Jelentés a határokon túli magyar kisebbségek helyzetéről címen egyedülálló kiadvány jelent meg  mely kendőzetlen helyzetértékelést adott az elszakított magyarság helyzetéről. A vajdasági magyarságról Arday Lajos írt, de történelmi bevezetőjében nem esett szó az 1944 őszi megtorlásokról. És nem esett szó a délvidéki magyarok kálváriájáról a nyolcvanas évek végén megjelent, Magyarország XX. századi történetét bemutató nagy összefoglaló művekben sem. 
Kétségtelen, hogy 1989 után sok minden megváltozott. De vajon éltek-e a magyarországi és a határokon kívül élő kutatók, történészek a váratlanul eljött szabadsággal?  A kilencvenes évek elején – mint több más, korábban tabunak számító téma esetében – egy csapásra számos alapmű jelent meg a délvidéki magyarság elleni bosszúhadjáratról. A számos tanulmány közül kiemelem Cseres Tibor, Matuska Márton és Mészáros Sándor műveit. Mindegyik szerző részletesen dokumentált, átfogó képet ad a megtorlás napjairól, elő- és utótörténetéről. Matuska Márton és Mészáros Sándor munkáiból világosan kiderül, hogy a magyarellenes megtorlás nem "népi" bosszú, hanem a Legfelsőbb Parancsnokság által jóváhagyott, alaposan megszervezett megfélemlítő akció volt. (Matuska Márton, A megtorlás napjai, Montázs Könyvkiadó Budapest, é.n., 375 old) De meg kell említeni Mojzes Antal, Szlobodka János, Teleki Júlia, Balla Ferenc és Balla István munkáit is, amelyek egy-egy település sorsát mutatják be. (Szloboda János: Zentán történt 1944-ben, Jugoszláviai Magyar Közművelődési Társaság, Újvidék, 1997, 233 old; Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon, Cnesa Kiadó, Bajmok, 1994, 83 old.; Teleki Júlia: Keresem az apám sírját, Logos, Tóthfalu, 1999, 209 old; Dr. Bella Ferenc-Dr. Bella István: A bezdáni vérfürdő, In: Honismeret 2001/3.)  
Kár, és nem a szerzőkön múlt, hogy ezek az alapművek és helytörténeti tanulmányok, a magyarországi történettudományra nem gyakoroltak kellő hatást. A korábbi tabuk ma még mindig jórészt fehér foltok a hazai történetírásban. Ugyanakkor tény, hogy a környező országokban a háború utolsó napjaiban és a háború után végrehajtott etnikai tisztogatások ma már legalább említésre kerülnek a korszakkal foglalkozó, újabban megjelent munkák többségében.   
A délvidéki megtorlásokról a legjobb forrásmű a Források a Délvidék történetéhez, című dokumentumgyűjtemény harmadik kötete. A közölt öt vonatkozó forrás, korabeli hivatalos iratokat, visszaemlékezéseket, és rövid történelmi feldolgozásokat tartalmaz.
(Források a Délvidék történetéhez, 3. kötet, Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1999)
Elsősorban azok a könyvek érintik a tragikus eseményeket, melyek a Kárpát-medence népességével foglalkoznak.
Kocsis Károly a Kárpát-medence etnikai geográfiájáról szóló munkáiban mindig részletesen ír a határ menti magyarság háború alatti és utáni megpróbáltatásairól. A Délvidék etnikai arculatának változásával kapcsolatban Cseres Tibor és Matuska Márton munkáira hivatkozva, Kocsis 20 ezerre teszi az 1944 őszi megtorlás áldozatainak a számát. (Károly Kocsis – Eszter Kocsis Hodosi: Ethnic Geography of the Hungarian Minorities in the Carpathian Basin. Hungarian Academy of Sciences, Budapest, 1998 p. 153. … Kocsis Károly Elcsatoltak, Magyarok a szomszéd államokban, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Budapest, 1990, 56. Old.) Papp Sándor könyve, A határon túli magyar nemzeti közösségek életrajza, 1918-1988, az utódállamok szerint, kronológia szerűen, tehát kiemelt dátumokhoz, napokhoz kötve sorolja fel a határon túli magyarság életének fontosabb állomásait. Október 17. vagyis, a katonai közigazgatás bevezetése kapcsán mintegy fél oldalon ír a szerző a megtorlásokról, mely 40 ezer áldozatot követelt. (Papp Sándor: Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém 1999, 146.old.)  2001-ben jelent meg C. Tóth János szerkesztésében A Kárpát-medencei magyar kisebbségi kérdés a harmadik évezred küszöbén című összeállítás. A szerkesztő-szerző  részletesen foglalkozik az utódállamokban maradt magyarság elleni megtorlásokkal, és - konkrét források említése nélkül - összefoglalja a délvidéki magyarellenes hadjáratról eddig megjelent tényeket. (C. Tóth János: A Kárpát-medencei magyar kisebbségi kérdés a harmadik évezred küszöbén Salgótarján, 2001, 97-98 old.)
Nagy összefoglaló művek, és politikatörténeti tanulmányok azonban általában csak kis teret szentelnek a határon túli magyarság sorsának bemutatására, így a délvidéki magyarság 1944 őszi tragédiájára rendszerint csupán néhány szó marad.
Kivétel Herczeg Géza diplomácia-történész 1999-ben megjelent A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig című könyve, mely viszonylag részletesen foglalkozik a témával (Herczeg Géza; A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig, Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 1999, 522. old).
A legtöbb munka azonban csak érinti ezt a sokak által ma is kényesnek tekintett témát.
Pl. a Magyarország a második világháborúban című lexikon az 1942. januári újvidéki razziáról részletesen, közel egy oldalon ír, de a megtorlást csupán egy mondatban említi meg.  (Magyarország a második világháborúban, Lexikon A-Zs, szerk. Sipos Péter, Ravasz István,  Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1996, 441.old.)
Egy-egy mondatot szentel a délvidéki magyarok sorsának a díszes kiállítású A magyarok krónikája, és az ünnepi kiadású Milleneumi magyar történet. De ezek az egymondatos információk is suták, és nem eloszlatják, hanem inkább fenntartják a tragédia körüli homályt. A magyarok krónikája azt írja, hogy „Több tízezer ártatlan albánt és magyart megöltek, munkatáborokba hurcoltak.” (A magyarok krónikája, Officina Nova, Budapest, 1996, 641. old)   A Milleneumi magyar történetben pedig az szerepel, hogy „ Az 1944 őszi székelyföldi magyarellenes román, illetve a Délvidéken az 1944-45 fordulóján végrehajtott magyarellenes jugoszláv vérengzés nyomán mintegy negyedmillió magyar menekült el Romániából, illetve Jugoszláviából.” (Milleneumi magyar történet, Osiris, Budapest, 2002, 569. old)
Romsics Ignác a Magyarország története a XX században című művében a határon kívül rekedt magyarok sorsával egyetlen mondat erejéig foglalkozik, és ebben szerepel három szó a „szerb partizánok vérengzéseiről”. (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, Budapest, 1999, 301. old.)
Viszont egyáltalán nem szerepel a délvidéki megtorlás Ormos Mária Magyarország a két világháború korában című könyvében (Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában Csokonai Kiadó, 1998), sem Gergely Jenő - Pritz Pál közös munkájában, A trianoni Magyarország, 1918-1945 című kötetben (Gergely Jenő - Pritz Pál: A trianoni Magyarország, 1918-1945, Vince Kiadó, Budapest, 1998). Ugyancsak kimarad a délvidéki etnikai tisztogatás története a Pándi Lajos által összeállított Köztes Európa 1763-1993 című 1997-ben megjelent 790 oldalas kötetből, mely térképeken, és magyarázó szövegeken keresztül mutatja be a térség fontos eseményeit. (Köztes Európa, 1763-1993, összeállította Pándi Lajos Osiris, Budapest. 1997, 790 old) A magyarság elleni megtorlásokról szóló alapművek és tanulmányok szerzői szinte kivétel nélkül délvidékiek. Kétségtelen, hogy ők vannak legközelebb a témához, nekik volt leginkább módjuk beszélni a szemtanúkkal, és ők ismerik a helyi levéltárakba való bejutás fortélyait. A vajdasági kutatók „helyzeti előnye” azonban nem elégséges magyarázat arra, hogy ez a téma nincs kellőképpen bemutatva a hazai történetírásban. Úgy tűnik, mintha csak a vajdaságiaknak lenne igazán fontos a múltjuk tisztázása. De ez nincs így. Kutatók új nemzedékének lesz a feladata, hogy másféle történelemkönyveket írjanak, olyanokat, amelyekben teret szentelnek a határon túli magyar sors részletes bemutatásának is.  

Kapcsolódó cikkek:

• Stark Tamás
• Illés Sándor, Akikért nem szólt a harang (angolul)
• Kabol története, Horvát M. Orbán
• Matuska Márton, A megtorlás napjai
• Teleki Júlia, Hol vannak a sírok?
• Matuska Márton, Megvert pásztorunk

Galéria