Járeki haláltábor

Nagyobb kép »

1944. októberében a német hadvezetőség hozzálát a bácskai és bánáti német lakosság evakuálásához. A felszólításnak  nem mindenki tesz eleget, becslések szerint a Bánátban 120.000, a Bácskában 80.000 német marad, elsősorban asszonyok, gyerekek és az idősebb korosztályok tagjai, illetve mindazok, akik a háborús ellenség jóhiszeműségében oktalanul bizakodnak, s talán abban reménykednek, hogy a fordulat után csak személyre szabott bűnhődés lesz majd, és a kollektív büntetés elmarad. Mások meg házukat, vagyonukat nem akarják őrizetlenül galád fosztogatók szabad prédájául hagyni. Pedig ekkora már a szövetséges nagyhatalmak boszorkánykonyháján a kelet-európai népek sorsa eldöntetett, és a Duna menti  németeknek semmi jót sem üzentek a keleti égen felragyogó vörös csillagok. Tito jugoszláv népfelszabadító mozgalma az egész ország németségét kollektív bűnösként kezelte, s elképzelését, mihelyt arra alkalma kínálkozott, azonnal átültette a gyakorlatba. A partizán vezérkar 1944. október 17-én  -- miután a jugoszláviai Bánátot elfoglalják az oroszok --  Versecen ülésezik, és következményeiben nagy horderejű határozatokat hoz.
A „nem szláv” -- mindenekelőtt a német és a magyar – lakosság szigorú megbüntetésének céljából elrendelik a katonai közigazgatás bevezetését. Az elkövetkező hetek Vajdaság-szerte a magyar- és németirtó tobzódás jegyében zajlanak, melyből az új jugoszláv biztonsági szolgálat (OZNA), a különféle fölfegyverzet partizán alakulatok, a minden időkben rablásra és fosztogatásra kapható csőcselék és a részben mondvacsinált, részben nagyon is valós sérelmeit megbosszulni akaró délszláv, mindenekelőtt szerb lakosság egy része veszi ki a részét, összhangban a központi akarattal. Az áldozatok összeszámlálása máig szinte reménytelen vállalkozás számba megy, ugyanis a hóhérok nem mindenről vezettek statisztikát, és az eddig előbukkant, utólag készült OZNA-jelentések foghíjasak, önellentmondók.
Visszaemlékezők, publicisták és kutatók a kivégzett és lemészárolt magyarok számát ötezertől negyvenezerig, a hasonló sorsa jutott németekét általában harmincezerre becsülik, de, tegyük hozzá,  többféle adat forog közkézen. Tény viszont, hogy az októberi és novemberi eseményekről máig nincs  pontos képünk, s addig nem is lehet, amíg nem válnak kutathatóvá a katonai közigazgatás időszakára vonatkozó adatok. Újabban a németek és a magyarok internálására létrehozott gyűjtő- és munkatáborok történetének tudományos feldolgozása és megírása is kecsegtet némi reménnyel, bár az adminisztratív és szemléletbeli akadályok még nem múltak el teljesen. Jó jel, hogy 2007-ben háromnyelvű – szerb, német, magyar -- könyv jelenhetett meg a szikicsi táborról (Istina na primeru Sekića stb., JP Forum – Izdavačka delatnost, Novi Sad) nem túl biztató viszont, hogy az elmúlt években -- többszöri próbálkozás és felszólítás ellenére -- például még a dr. Dragoljub Živković vezette tartományi (tehát állami) ankétbizottságtól is megtagadták a járeki koncentrációs tábor halotti anyakönyveinek bemutatását. Az anyag alaposabb tanulmányozásának megkezdésére csak 2009. januárja  óta nyílt módja e sorok írójának.

Milyen célból hozták létre a táborokat?

Az új hatalom tulajdonképpen két célt kívánt elérni: mindenekelőtt kíméletlenül meg kívánta büntetni a németeket s részben   magyarokat is, ugyanakkor a legyőzött nemzetek munkaképes felnőtt lakosságát rabszolgaként kívánta alkalmazni,  mindenekelőtt a mezőgazdaságban -- az első időkben az őszi termény-betakarítás során. A voltaképpeni cél azonban a német nemzeti kisebbség teljes eltávolítása volt az új állam egész területéről, összhangban a németekre vonatkozó korábbi AVNOJ-i határozatokkal. A jugoszláv kommunisták egy része kezdetben a magyarok tejes (később már csak részleges) kitelepítésének gondolatát is dédelgette, erről a tervéről azonban egy idő után lemondott. A németek kérdésében azonban az új jugoszláv vezetés hajthatatlannak bizonyult. Josip Broz Tito az I. Ifjúsági Antifasiszta Kongresszuson, 1945 januárjában félreérthetetlenül kinyilvánította szándékát: „ A németek nem érdemlik meg, hogy országunkban éljenek, és ezért mi kiköltöztetjük őket.” Az elképzelésbe azonban hiba csúszott, ugyanis a győztes nagyhatalmak 1945. július 17. és augusztus 2. közötti potsdami tanácskozása jegyzőkönyvének XIII. fejezetéből, amely A német lakosság rendezett áttelepítése címet viselte, kihagyták Jugoszláviát. Titóék ezáltal abszurd helyzetbe kerültek: „rendes” úton ugyanis nem tudtak megszabadulni a lágerekbe gyűjtött német tömegektől.

A létrehozott táboroknak három típusa ismert:
- Mindenekelőtt voltak ún. munkatáborok, ahol a németeket, de nemegyszer a magyarokat vagy a magyar lakosság megbízhatatlannak nyilvánított csoportjait rabszolgamunkára kényszerítették. Több településen egy ideig a magyaroknak is megkülönböztető jelzést – fehér karszalagot kellett viselniük. Hallgatólagosan ilyen jellegű munkatábornak tekintették azokat a településeket, ahol a német lakosság létszáma elérte legalább a 300 főt. Az ilyen falvakban, kisvárosokban a kényszermunkára mozgósított lakosság aludni ugyan általában hazajárhatott, de napközben ingyenmunkát végzett a környék nagybirtokain, vagy egy-egy szerb nagygazda földjén. Ez sok helyen a magyarokra is vonatkozott.
- Ún. központi munkatábort viszont egy-egy nagyobb településen és járási központban hoztak létre, elsősorban a távolabbról internált munkaképes férfiak részére.
- Különleges státusú táborokat a német (és később a csurogi, zsablyai és mozsori magyar) lakosság munkaképtelennek nyilvánított csoportjai számára létesíttettek. E „lógerok”-ba zsúfolták a betegeket, az öregeket, a kisgyermekes anyákat és a gyerekeket. Az ellátás az ilyen helyeken volt a legrosszabb, mindennapos volt az éhezés, a gyógyszer- és sóhiány, nem volt téli tüzelő, a fogva tartottak egy idő után rongyokban jártak, megtetvesedtek, s járványos betegségek pusztítottak közöttük. Jovan Mirković professzor szerint (In Istina... Mešunarodni naučni skup. Zbornik radova, Novi ad, 2004.) a Vajdaságban összesen hat különleges státusú láger működött (mi nyugodtan nevezhetjük ezeket igazi nevükön, haláltáboroknak): Szerémségben a mitrovicai, Bánságban a molini (molindorfi) és a knićanini (rudolfsgnadi), Bácskában pedig a körtési (kruševljei), a gádori (gakovói)  és a járeki (Bački Jarak-i).

A tartományi képviselőház által támogatott kutatások eredményeként 2004. szeptemberében napvilágot látott kiadvány (Istina...)  több számadatot is tartalmaz a táborokban elpusztult civil áldozatokról. Az adatok bevallottan foghíjasak, nem ölelik fel sem a magyarság, sem pedig a délvidéki németség teljes egészének veszteségeit. A járeki táborról – pedig ez volt az egyik legnagyobb és legembertelenebb – hazai forrásból egyáltalán nem közölnek releváns adatot, nyilván a fentebb már említett okok miatt, viszont hivatkoznak német kutatási eredményekre, szerzőkre. Az ő, szorgos gyűjtőmunka alapján készített becsléseik szerint a Bánság, a Bácska és a Szerémség táboraiban legalább harmincezer német pusztult el, közöttük közel 2500 (kettőezer-ötszáz) gyermek. De vannak kutatók, akik az áldozatok számát ennél is nagyobbnak vélik. A bennünket közelebbről érdeklő járeki haláltábor német áldozataira vonatkozó korábbi becslések az 5240-től a 6536-ig terjedtek.

Egészen a közelmúltig tehát nem rendelkeztünk semmilyen korabeli, teljesnek tekinthető hivatalos adattal arra vonatkozóan, hogy hányan megszűnése haltak meg Járekon. 2010. februárjában azonban váratlan fordulat történt, ugyanis, miközben az anyakönyvek meglevő köteteit tanulmányoztam a helyi iroda szekrényéből minden nehézség és ellenállás nélkül előkerült a megsemmisítő tábor elhunytjairól vezetett három halotti anyakönyv ez idáig „lappangó” (vagy „lappangásra” ítélt?) második  kötete is Ennek fényében jelentős mértékben pontosíthatjuk az áldozatok számára vonatkozó eddigi ismereteinket. (Emlékeztetőül: Mészáros Sándor az első és a harmadik kötet ismeretében 1993-ban még mindössze 2376 elhunytról beszélt.)

A járeki tábort eredendően az újvidék környéki németség deportálása céljából hozták létre, s 1944. december 3-ától 1946 április 15-éig működtették, vagyis még jóval a Bácska, Bánát és Baranya civil lakosságának megregulázására korábban bevezetett katonai közigazgatás megszűnése, azaz 1945. február 10-e után is. A körzethez hat járás (az újvidéki, a titeli, a zsablyai, a palánkai, a kúlai és az óbecsei) tartozott, valamint egy város: Újvidék. Azonban nem csak ezekekről a területekről kényszerítették a párialétre kárhoztatott embercsoportokat ebbe a „lóger”-ba, de az ország – mindenekelőtt Bácska, Bánság, Baranya és Szlavónia – más településeiről is. A halotti anyakönyvek első ránézésre is árulkodóak: származásuk szerint összesen 125 településről – még Belgrádból, sőt, a távoli Mariborból is -- érkeztek kényszerlakhelyükre, végül pedig az azóta eltüntetett járeki tömegsírok valamelyikébe bűnössé nyilvánított emberek, sőt, a halottak között találunk a lengyelországi Labantból és az oroszországi Harkovból a háború vihara által idesodort áldozatokat is. A tábort önálló parancsnokság (Komanda logora Bački Jarak) működtette, amely az újvidéki körzeti parancsnokságnak (Komanda novosadskog područja)  volt alárendelve. A tábor katonai felügyelete a katonai közigazgatás felszámolása után sem szűnt meg,  a tábor ellátásának és egészségügyi felügyeletének kérdései viszont immár a különféle szintű államhatalmi szervek, ún. népfelszabadító bizottságok, illetve a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság (Glavni narodnooslobodilački odbor Vojvodine) szakhatósági osztályainak (részlegeinek) hatáskörébe kerültek át.

A tiszaistvánfalvi (vagyis helybeli) németek többsége – engedelmeskedve a Wermacht felszólításának, amit Románia katonai átállását követően adtak ki, s terjesztettek a Délvidéken – már októberben szekerekre rakta legfontosabb ingóságát, s nehéz, kalandos utakon visszaindult ősei 18. században elhagyott hazájába, maga mögött hagyva gondozott, gyönyörű házakkal ékes szülőfaluját, közepén az ágostai evangélikus templommal, előtte a nagy hitújító, Luther Márton szobrával. Azonban a felszólítások ellenére nem kelt mindenki útra. Elsősorban a legöregebbek maradtak itthon. Hogy közülük később hányan váltak az október végi véres napok áldozataivá, azt nem tudjuk. Feltételezhetően nem sokan, hiszen egy ideig maga Tolbuhin szovjet marsall főhadiszállása is Járekon volt (állítólag az impozáns főutcai Wallrabenstein-házban), s az oroszok jelenléte – erre több példa akad a Vajdaság más településein is – nemegyszer gátat szabott a zabolátlan partizánterrornak. Az itt maradt idős járekiak ( körülbelül ötvenen) automatikusan lágerlakókká váltak, hiszen egész falujukat fegyveres őrökkel vették körül. Aki a szökést választotta, az életével játszott, meg egyébként sem lett volna hova menekülnie, legfeljebb a szomszédba, élelmet keresni a mindig segítőkész temerinieknél, ahonnan ekkorra már szintén deportálták a németeket. Temerinben ugyanis december elején kidoboltatták, hogy 6-án minden német jelentkezzen a községházán. Eredetileg nem Járekra szánták a szerencsétleneket, hanem a kisebb, ókéri (ma: Zmajevo) munkatáborba, ahová zuhogó esőben vitték őket e célra kényszermozgósított magyar szekeresek. Egy éjszakát töltöttek itt, majd Járekra lettek irányítva. A partizán fegyveresek, megfélemlítési szándékkal,  nagy lövöldözés közepette valamennyiüket átzavarták a német temetőn. Az elhajtottak között akadtak vegyesházasságban élő magyarok is.

Miről tanúskodnak az anyakönyvi bejegyzések?

Az első áldozatokra vonatkozó adatok valójában abba a 300 számozott lapot tartalmazó kötetbe kerültek bejegyzésre, amelyet 1941. június 17-én nyitott meg az akkor még Tiszaistvánfalvának nevezett hely anyakönyvvezetője mégpedig a 25. folyószámmal, amit ugyanebben az esztendőben még 15 bejegyzés követett, 1942-ben és 1943-ban 30-30, 1944 pedig még 19.  Az utolsó, még magyar nyelven bejegyzett halott Grőszer Jakabné született Adolf Katalin 21 éves, ágostai evangélikus hitvallású földműves napszámos volt, aki 1944. szeptember 19-én este 9 órakor bélhurutban halt meg.

Az új történelmi helyzet természetesen az anyakönyv lapjain is nyomon követhető. 1944. december 3-ától megváltozik a bejegyzés nyelve és írásmódja: a magyart a cirillbetűs szerb váltja fel. 1944. december 31-ig összesen 86 elhunyt (20-105) adatait regisztrálják. Feladatát a táborparancsnokság kezdettől fogva minden szempontból komolyan vette. Ez megállapítható abból is, hogy a tiszaistvánfalvi jegyző által magyarul vezetett, és 1944.  szeptember 20-án abbahagyott halotti anyakönyvet a tábor létrehozásának első napjától  kezdve folytatni kezdték. A koncentrációs tábor halotti anyakönyvének első adata Lotbrajn Jovanra (nyilván Lotbrein Johann) vonatkozik. A 68 éves földműves még december 2-án hunyt el, ha hihetünk a bejegyzésnek, agyhártyagyulladásban. Halálát Valrabenstejn Jovan (Wallrabenstein Johann) jelentette, vagyis még nem a később kötelezően bejegyzett 107-es paragrafus alapján anyakönyveztették, amiből arra lehet következtetni, hogy ő még nem volt lágerlakó, azaz  a járeki tábort december 2-a és 6-a között kezdték működtetni. Közvetve ezt bizonyítja két jóval későbbi, egész pontosan 1945. január 1-jei anyakönyvi bejegyzés is, mely 1944. december 4-én délelőtt 10 órára datálja a járeki 405. számú ház lakóinak, Majer Franja  (nyilván Meier v. Maier Franz) élelmiszerkereskedőnek és feleségének, Katarinának önakasztással elkövetett suicidumát.
December 31-éig a kíméletlen bánásmód, az éhezés és a betegségek következtében az anyakönyv tanúsága szerint 85-en haltak meg, zömmel idősebb, a nevük alapján német nemzetiségű személyek.) Az 1944-ben elpusztultak között palánkait, újvidékit, újsóvéit, ókérit, bulkeszit, torzsait, ó- és újfutakit, titelit, csébit, dunabökényit, sajkásszentivánit, kiskérit, sidit, szépligetit, bácsfeketehegyit, kátyit, tiszakálmánfalvit egyaránt találunk. De már az első napokban meghal két temerini is, hiába a szülőfalu közelsége és segítsége: december 17-én leheli ki lelkét Graf Leopold 75 éves római katolikus kőműves -- állítólag végelgyengülésben --  két nappal később pedig Wolpert József 46 éves római katolikus földműves -- a beírás szerint szívbajban. A szívbaj egyébként gyakori halálok, alig tizennyolc nap alatt 11-en pusztulnak el tőle, később pedig még 17-en. 
A következő év adatai -január 1-jétől egészen július 17-éig- ugyancsak ebben a – nevezzük így – I. (első) kötetben találhatók, összesen 1602 halott adataival. 1945 példátlanul hideg januárját követőn észrevehetően megnövekszik a tüdőgyulladásban elhaltak száma, de a bélhurutban elpusztultaké is. Köztük öregeket és gyermeket egyaránt találunk. És a táborlakók számára éppen az utóbbiak szenvedése és halála okozta a legnagyobb megrázkódtatást. Elsőként a pici, mindössze kétéves Perbaj Anna halt meg december 18-án légcsőhurutban. Okkal kérdezhetjük: ő vajon milyen háborús bűnt követett el?
Magyar szempontból ezek a hónapok a leginkább figyelemre méltók: január 23-ától kezdődően megszaporodnak a magyar elhunytakra vonatkozó bejegyzések. Kezdetben Csurog és Zsablya, később Mozsor is gyakran szerepel, de kerültek a koncentrációs táborba magyarok meghalni más településekről is.
A közelmúltban „előkerült” (szerintem soha el sem veszett) II. kötet a legvaskosabb – talán ezért is „lappangott” ennyi ideig. Mivel anyaga kronológiailag 1945-re vonatkozik, értelemszerűen az 1603-as folyószámmal folytatódik -- vagyis ott, ahol az első kötet véget ért. Az 1945. december 31-én bejegyzett utolsó elhunyt az 5442-es sorszámot kapta, 1945-ben tehát ennyien (!) pusztultak el Járekon. El tudjuk gondolni, hogy ez mekkora tömeg?! És mégis, a sírok mára eltűntek nyomtalanul. Nyomtalanul? Nem is olyan biztos...

A III. (harmadik) anyakönyvet a szerb nyelvű, latin betűs címlap szerint 1946. január 8-ától  április 15-éig vezették. Ez azonban nem igaz, ugyanis az anyakönyvet később újraszámozták, de a folyószámokat már nem lehetett megváltoztatni, így az anyakönyv nem az 1-essel, hanem a 127-essel kezdődik, vagyis összesen 21 lapot utólag eltüntettek. Ki tudja, miért? Ha arra gondolunk, hogy a szájhagyomány kivégzésekről is tud a táborban, akkor akár ez is lehetett az egyik oka a lapok eltűnésének, de természetesen ez csupán egyike a lehetséges feltevéseknek. 1946-ban a 901., s egyben utolsó áldozat  egy 48 éves temerini német asszony, Inhof szül. Reger Terézia, aki – élete virágjában --  kimerültségben  halt meg. De elgondolkodtató egy másik temerini sorsa is: Majer András (Andrija) 67 éves római katolikus napszámost (879. bejegyzés) négy nappal a tábor végleges felszámolása előtt lelőtték!

Azzal, hogy előkerült a járeki „lóger” halotti anyakönyveinek második kötete, sokkal pontosabban fölmérhetjük a táborban zajlott genocidium méreteit. Eszerint tehát a Bački Jarak-i haláltáborban – remélem, ezek után senki sem fogja kétségbe vonni e rettenetes elnevezés indokoltságát – 1944. december 3-ától 1946. április 15-éig összesen 6429 személy pusztult el a legembertelenebb körülmények között. Mindez ettől a pillanattól kezdve nem puszta feltevés, hanem a totalitárius államaparátus urainak akarata szerint papírra vetett egykorú adatokkal alátámasztható tény, amit Szerbiában itt-ott talán továbbra is lehet majd tagadni, csak éppen nem érdemes.

A gyermekek sorsa

Az új adatok ismeretében módosítanunk kell a koncentrációs tábor gyermekáldozataira vonatkozó eddigi ismereteinket is. A Mészáros Sándor által feltárt 386-tal szemben a gyermekáldozatok száma az első olvasat alapján a haláltábor tizenhat és fél hónapja alapján 955.
Túlnyomó többségük német származású, de a magyar gyermekáldozatok száma is megközelíti a 90-et. A németek ágostai evangélikus, református és római katolikus felekezetűek, a magyarok nagy többsége római katolikus, közöttük más vallásúakat csak mint vegyesházasságok leszármazottait találjuk. Meg kell említeni, hogy egy pravoszláv hitfelekezetű szerb kisfiú is van a halottak között, hogy miként vetődött a táborba, egyelőre nem tudjuk. Az elhunyt gyerekek nagy többsége tíz éven aluli, sok közöttük a néhány napos, néhány hetes vagy hónapos csecsemő. A halotti anyakönyvek arra nézvést nem nyújtanak fogódzót, hogy megállapítsuk, a tábor lakó között a közel másfél év rabélet során hány gyermek fordult meg, azt azonban egy 1945. február 22-én keltezett hivatalos levélből tudjuk hogy az újvidéki kerület katonai parancsnoka, Prodanović százados a járeki tábor parancsnokságához intézett utasításában ezer fogoly gyerekről beszél, és ellátásukra hatvan liter tej beszerzését rendeli el.. («Neka Komanda mesta organizuje izdavanje 60 litara mleka za Komandu logora Novosadskog Područja u Bačkom Jarku, a radi ishrane oko 1000 dece.») Könnyű kiszámítanunk, hogy egy-egy gyermeknek jóformán két gyűszűnyi tej juthatott volna, ha egyáltalán eljut hozzájuk. De a legtöbb esetben erről szó sem eshetett. A Járekra zsúfolt többezer szerencsétlen úgy találta fel magát, ahogy tudta: kezdetben még leltek ezt-azt az elmenekült járeki őslakók tartalékaiból, később a gabonaneműeket és a górékban hagyott kukoricát ették meg. A nagyobb gyerekek, ha sikerült kiszökniük, a közeli Temerinbe jártak át élelmiszert kunyerálni. De szívükre hallgatva a temeriniek közül nagyon sokan más útját-módját is megtalálták, hogy csomagokat juttassanak be éhező szomszédjaiknak, ismerőseiknek. Mindez azonban legföljebb csak enyhítette az éhezést, de megszüntetni nem tudta.
A körzeti katonai elöljáróság képtelen volt megoldani ilyen jelentős embertömeg élelmezését – de hát a tábort nem is azért hozták létre. Ugyancsak 1945 februárjában a körzeti parancsnok száz-száz mázsa krumplit és babot és 10 mázsa hagymát utal ki a tábor számára, ezenkívül a gyerekeknek 100 kiló szappant és – írd és mondd: -- 25 darab fésűt! Nem csoda, hogy ilyen körülmények között  mind a felnőttek, mind a gyermekek pszichofizikai ellenállóképessége gyors iramban romlik. 1945 áprilisától nagy mértékben növekszik az elhalálozottak száma: innentől kezdve havonta százával hullanak az emberek. A gyermekek között 1945 júliusa és augusztusa végzi a legnagyobb aratást, mindenekelőtt különböző járványos betegségek képében. A tábor orvosa által összeállított, és a tábor parancsnoka, vagyis a «Komandant Đoka» által aláírt, az újvidéki körzeti népegészségügyi osztály számára készült statisztika szerint még 1946 januárjában is vezető halálok a nem megfelelő élelmezés (dystrophia) okozta hasmenés (180-an fogoly halt meg ilyen tünetektől, s ezt követi az éhezés okozta kimerültség (77 áldozat). De tombolt a táborban a kiütéses tífusz is, 1946. január 1-jén 13 esetet tartottak számon, amit még újabbak követtek egészen január 16-áig.
Az orvos által fogalmazott jelentés nem rejti véka alá, hogy a járeki tábor internáltjait állati körülmények között tartják fogva: „... az emberek 60 százalékán mutathatók ki a dystrophia jelei, ezek közül kb. felének dagadt a lába ... D.D.T. porral 7336 embert és 838 házat poroztunk be... 369 embert rühösség ellen kezeltünk... a lágerlakók 50 százaléka nem tud ruhát váltani, ezért nagyon nehéz gyógyítani a rühösséget és a gennyes daganatokat.”
„Fűteni csak pelyvával lehet, de abból sincs elég, sok embernek fagyás okozta sebek vannak a lábán. Szalmából több kell, mert az emberek a padlón és  földön alszanak, a szalmát többször kéne cserélni... Az élelem egyoldalú és elégtelen, különösen a gyermekek részére kellene megfelelő élelmet biztosítani.”

A járeki áldozatok száma havi bontásban

                év, hónap                              halott összesen                            gyermekáldozatok

                 1944. december                         85                                                      1

                 1945. január                               70                                                     6

                          február                              80                                                   12

                          március                             70                                                   14

                          április                              185                                                   25

                         május                               338                                                   53

                         június                               475                                                   59

                         július                                742                                                 154

                         augusztus                         783                                                 115

                        szeptember                       803                                                   74

                        október                             722                                                   64

                        november                         600                                                    57

                        december                         578                                                    88

                1946. január                             394                                                    78

                         február                            232                                                    74

                         március                           193                                                    63

                        április  (fél hónap)             79                                                     18

                              Összesen                 6429                                                  955

Táborlakó magyarok

A szerb és a német kutatók egy részének körében mindmáig tartja magát az a téves hiedelem, hogy különleges státusú gyűjtőtáborokba csak német nemzetiségűeket hurcoltak el. Ez már a kezdet kezdetén sem így volt. Számtalan esetben a más anyanyelvű házastársat is deportálták, és a vegyes házasságból származó gyermekeket sem kímélték. Az ország kommunista vezetése – mi meglepő! --, lényegében faji álláspontra helyezkedett, amikor az AVNOJ november 21-ei  rendelete szellemében minden németet megfosztott jugoszláv állampolgárságától, majd a szigorú bánásmódot – ami egyet jelentett a táborba zárással – kiterjesztette azokra a személyekre is, akik ugyan német származásúak voltak, de lényegében már asszimilálódtak, és már a háború előtt „horvátként, szerbként vagy szlovénként tüntették fel magukat”.  (Vagy például, tegyük hozzá, magyarként.) De nem csak németből vagy németté asszimilálódott bácskai és bánáti magyarok kerülhettek táborba. Ilyen sors várt a bukovinai székelyek egy-egy csoportjára Szabadkán és Szeghegyen (Szikicsen, ma Lovćenac) -- ez utóbbi lágerban 1308 székely nyomorgott és pusztult, de velük együtt táborba taszították a negyvenes években Boszniából hazaköltöztetett magyarokat is. Ám a délvidéki „kis magyar GULÁG” legnagyobb szigete még csak ezután emelkedett ki az emberi nyomorúság és megalázottság végtelen tengeréből...

1945. január 23-án az újvidéki  Szabad Vajdaság (a Magyar Szó elődje) vérlázítóan magyarellenes, uszító cikket jelentetett meg. A dél-bácskai szóbeli emlékezet egy később koszorússá lett költő művének tekinti az irományt, mely szerzője számára – bárki is lett légyen – valóban biztosította a halhatatlanságot, de a szégyent is.  Ebből értesülhettek ugyanis a délvidéki magyarok arról, hogy a jugoszláv partizán hatóság elhatározta Csurog és Zsablya korábban már megtizedelt teljes magyar lakosságának kitelepítését és koncentrációs táborba hurcolását. A gyűlölködő cikkíró nem válogat a negatív minősítéseket felerősítő stiláris eszközökben: „Bácska gyilkossá nevelt fiairól”, „gyilkos ösztönükben hóhérokká fajultakról”, „bácskaiakról, magyarokról” ír, s hamis pátosszal hozzáteszi, „ kiket, ha nem tudnánk megtagadni, szégyenlenénk, hogy itt születtünk”. Nem kétséges, mind a kitelepítést eldöntő határozat, mind pedig az ezt megideologizáló újságcikk a kollektív büntetés náci eszméjéből született. Abból az eszméből, ami ellen látszólag és állítólag küzdeni akart. Csurogon és Zsablyán ugyanis 1945 januárjában talán már egyetlen olyan magyart sem találni, aki bármilyen módon is felelősségre volna vonható az előző négy év magyar állam- és közigazgatásával vagy annak erőszakszervezeteivel folytatott akár kényszerű, akár önként vállalt együttműködéséért. Az ilyen személyek ugyanis ekkorra már elmenekültek, vagy az október végétől tobzódó kíméletlen terror és esztelen mészárlás áldozataivá váltak másokkal, teljesen vétlen emberekkel egyetemben.
1944 decemberében a partizán hatóság összeírása alapján Csurogon még közel 2400, Zsablyán pedig még közel 1500 magyar élt, tegyük hozzá,  teljes rettenetben és megfélemlítettségen. 1945 január 23-án, farkasordító hidegben, ezt a tömeget indították gyalogmenetben Járek – magyar nevén Tiszaistvánfalva  felé. Mozsor magyar lakosságának deportálására márciusban került sor.
A -neve alapján- első magyar áldozat egy öregasszony,  a 78 éves újfutaki özvegy Orbán Éva, 1944 karácsonya után két nappal bekövetkezett halálának oka, mint az idősek közül az első hónapokban a legtöbbnek „staračka slabost”, végelgyengülés, a magyarok közül őt Esztergomi Mária 67 éves háziasszony követi majd Ósóvéról, apja Esztergomi János, anyja Majzel Ilona. pusztító járványos betegségek poklából.  Január 12-én azután a haláltábor elpusztítja az első magyar csecsemőt is (őt még 86 magyar kisgyerek követi majd a későbbi hónapokban a járeki kriptákba és frissen ásott tömegsírokba vezető úton). Neve Novák Józsika,  római katolikus, meghalt négy hónapos korában bélhurutban, anyja Novák Verona. Sem apja nevét, sem édesanyja származási helyét nem tüntették fel. Neve és vallása alapján temerini lehetett. A kíméletlen bánásmód és a teljesen kilátástalan helyzet okozta pszichikai megterhelést nem mindenki volt képes elviselni: a rabszolgaságból, a testi-lelki kiszolgáltatottságból sokan az öngyilkosságot látták az egyetlen kivezető útnak, közöttük egy 47 éves zsablyai magyar asszony, Varnyu Sándorné született Buderka Erzsébet...
A magyartalanításra ítélt Sajkás-vidéki falvak felnőtt lakosait a partizánok gyalogszerrel hajtották Járekra, a gyerekeket viszont  kíméletből –  hogy micsoda ördögi kímélet volt ez, azt ma már tudjuk --  szekerekre és vonatra rakták. Hogy a négy éves Varga Manci (így van a neve beírva), Varga Péter és Mandity Jelena gyermeke milyen járművön utazhatott Csurogtól a haláltáborig, nem tudom, január 23-án délután 5 órakor azonban már halott volt.  Két nap múlva őt követte Tamás József egyhónapos, Tamás Mihály és Bába Mária gyermeke, Turó Imre, Turó Frigyes és Vida Mária 15 éves fiúgyermeke Kucoráról, majd a zsablyai születésű Gálik Juliska, 2 hónapos, azután – már februárban – Horvát Antal hét hónapos,  Csikó Mária 7 éves, Fuszko Ferenc hat hónapos – valamennyien Csurogról... De a többi táborlakó gyermek  helyzete sem volt jobb, németet, magyart egyaránt találunk az áldozatok között: Fraj Đorđe (nyilván Frei Georg) újpalánkai szülők gyermeke három hónapos, amikor február 7-án meghal az „általános gyöngeség”-től, az újvidéki Šoc Anka picinye,  Matild mindössze 25 napos, a római katolikus vallású, palánkai Borics Máriának Magdaléna nevű lánykája hat hónapos...
Őket – és a többieket – ki és mikor fogja rehabilitálni, emlékük előtt mikor fognak fejet hajtani az egykori tettesek mai politikai és közjogi örökösei?
Zord, embertelen, a náci haláltáborokéhoz hasonló világ uralkodott Járekon, s január 23-áig – a csurogiak, majd a zsablyaiak érkezésééig – a zömmel német táborlakók közül ekkorra már közel 140-en elpusztultak, február végéig pedig még több mint kilencvenen.  Persze mindez elenyészik a későbbi – járványok és éhínség által több ezresre növekvő – pusztulás apokaliptikus méreteihez képest. A magyarok többsége viszonylag rövid ideig – 1945 júniusáig -- sínylődik a haláltáborban, ezt követően különféle munkatáborokba irányítják át őket, ahol az életkörülmények már elviselhetőbbek, mint Járekon, ugyanakkor ezáltal kimenekülnek a járványos betegségek és az éhezés embertelen poklából, amely éppen 1945 nyarán kezdi százával elnyelni áldozatait.
A járeki haláltábor magyar áldozataira vonatkozó adatokat először Mészáros Sándor történész tett közzé a Világszövetség c. budapesti lapban 1993-ban, majd két évvel később Holttá nyilvánítva c. munkájának I. kötetében. Az ott közlésre került adatok részben kiegészítésre és javításra, részben bővítésre szorulnak. A kiegészítést és a javítást az teszi indokolttá, hogy – minden bizonnyal a sietős munka következtében, hiszen az anyakönyvek tanulmányozására csak nagyon rövid időt kapott --,  az áldozatok listáján sok a névelírás, de akad egyéb pontatlanság is.  Ő a járeki magyar áldozatokról írva 66 felnőttet és 55 gyermeket említ. A magyar gyermekhalottak száma valójában ettől jóval nagyobb (87 fő). Az elpusztított felnőttek adatainak felülvizsgálását és kiegészítését e sorok írásakor még nem fejeztem be, de az már most valószínűsíthető, hogy a Mészáros Sándor által megállapított szám ebben az esetben is kisebb a ténylegesnél.

Galéria