„GOLYÓT KAPSZ A FEJEDBE!”


Megköszönte…, avagy az ügyvédi hivatás szépségei
            A rehabilitálási ügyek többnyire megviselik az érintetteket, illetve leszármazottait, de az ügyvédet is. És nem is éppen veszélytelenek. Csaknem 45 éves jogi pályám alatt most először azonban halálos fenyegetésben is részesültem. (Korábban, két alkalommal is, kirabolták az irodámat.)
A múlt hétfőn (március 10-én) az újvidéki Alapfokú Bíróság verbászi osztálya peren kívüli tárgyalást tartott K. T. holttányilvánítási tárgyában. A tárgyalásra azért került sor, mivel az újvidéki Felsőfokú Bíróság az elhalt rehabilitálási tárgyában előzőleg kérte a nevezett halotti anyakönyvi kivonatának bemutatását. Ezt természetesen nem tudtuk megtenni, mivel K. T-t a „Verbászi Népbíróság halára ítélte” és a partizánok 1944 őszén, „közvetlenül a város felszabadulása után az ítéletet végrehajtották”, vagyis kivégezték, de az elhalálozását már nem jegyzeték be a halotti anyakönyvbe. Így, a halotti anyakönyvi kivonatot sem szerezhettük be. Nem maradt más, minthogy beindítsuk a holttányilvánítási eljárást.
  Már a rehabilitálási eljárásban tanúnak jelentkezett Z. E. magyarországi hölgy, aki szerint nincsenek meg a feltételek K. T. rehabilitálására, mivel „turáni vadász volt”. A Bíróság vélhetően ennek a hölgynek a (köz)beavatkozására kérte K. T. halotti anyakönyvi kivonatát. A sokéves gyakorlatom alatt a bíróság számos rehabilitálási ügyben erre nem tartott igényt, amikor nyilvánvaló volt, hogy valakit kivégeztek.
 A verbászi bírósági osztály, annak rendje és módja szerint, lefolytatta a holttá nyilvánítási eljárást, beleértve a Hivatalos Lapban az eljárás elindításáról szóló hirdetés közzétételét is.
Z. E. tanúnak jelentkezett a holttányilvánítási ügyben is ügyben és a fia – Z. T. úgyszintén magyarországi lakos – valamint néhány szerb nyelven beszélő férfi társaságában meg is érkezett a tárgyalásra. A publikumban elhelyezkedőkről a tárgyalás elején kitudódott, hogy többnyire az egyik szerb szélsőséges párthoz tartoznak. Közülük az egyik pedig úgy mutatkozott be, hogy a „vajdasági bűncselekmények kutatója”. Mindegyikük nevét és foglalkozását az eljáró bíró jegyzőkönyvbe vette.
A tárgyalás rendben lefolyt. Z. E-t is kihallgatták. Semmilyen érdemeleges adatot azonban nem tudott mondani, mivel K. T. kivégzésével kapcsolatban közvetlen ismeretekkel nem rendelkezett. Elmondta, hogy „soha egyetlen családtagját sem ismerte” az elhunytnak. Nyilatkozatát csak a másoktól halott, jobbára ellenőrizetlen információkra alapozta, miszerint K. T-t a „turáni vadász kollégái” ölték meg, mégpedig „féltékenységből”.
Meghallgatására az ügyben egyébként semmilyen szükség nem volt, mivel az ilyen eljárásban a bíróság csak a törvényben előlátott, a holttá nyilvánításhoz szükséges feltételek megléttét (vagy hiányát) állapítja meg. A bíróság a nem peres eljárásáról szóló törvény értelmében ugyanis holttá nyilvánítja azt a személyt (56. szakasz), akinek az életben létéről „az utóbbi öt évben nincsen semmilyen hír, és akinek a születésétől elmúlt 70 év”, vagy akinek az életben létéről „az utóbbi öt évben nincsen semmilyen hír és az eltűnése körülményei valószínűsítik, hogy nincsen életben” (1/b pont), illetve „ha háború alatt, a háborús események közepette tűnt el, és ha az életben létéről nem volt semmilyen hír az ellenségeskedés megszűnte utáni egy év alatt” (1/g pont).
Amikor a tárgyalás után Cs. M., az elhunyt unokájának társaságában elhagytam a tárgyalótermet, utánam jött Z. T. és ezt mondta: „Golyót kapsz a fejedbe!”  Ez annál inkább meglepet, mert éppen Z. T. nagyapja, illetve Z. E. apja volt az első ember, akit az 1944-ben kivégzett magyarok közül rehabilitáltak. Az ügyben én képviseltem Z. E-t, aki több alkalommal is köszönetet mondott a sikeres rehabilitálásért.
Néhány perccel később, miután a meglepetésből felocsúdtam, a bíróság biztonsági embere társaságában visszamentem a tárgyalóterembe és a bírónak elmondtam – a teremben lévő többi részvevő előtt – akik a bíróval még valamiről beszéltek (feltehetően a tárgyalást kommentározták) –, hogy mivel fenyegetett meg Z. T., majd ismét elhagytam a termet. Ekkor Z. T.  megint utánam jött és még kétszer megismételte (szerb és magyar nyelven is) a már elhangzott fenyegetést. Valójában megköszönte, amit tettem nagyapja rehabilitálási ügyében. Az önmagát történésznek nevező személy pedig fizikai leszámolást helyezett kilátásba, amire (szerencsére) mégsem került sor. – Tudjuk mi, hogy te (sic!) védted a temerini magyarokat is, akik megverték a szerb fiatalokat – tette hozzá.
Mindezek után felvetődnek a kérdések: Miért ellenzi egy magyar, akinek a partizánok kivégezték az apját, hogy egy másik magyar nagyapját – akit úgyszintén kivégeztek – rehabilitálja a bíróság? Milyen érdek fűzi a szélsőséges szerb párthoz? Miért akadályozza, hogy az ügyben egyedüli illetékes hatóság a törvény alapján megállapítsa, jogos-e a rehabilitálási kérem vagy sem? Képes lesz-e a bíróság az esedékes újvidéki rehabilitálási tárgyaláson biztosítani az érintettek testi épségét és az eljárás törvényességét?
A történtekről még az nap értesült a Magyar Szó szerkesztősége, de – mint utóbb megtudtam – „Varjú Márta és köre” nem tartotta közlésre érdemesnek az eseményt…
Újvidék, 2014. március 18.
Bozóki Antal
Határok nélkül 2014. március 26. 18.30

 

Felhívások, események
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.