Tőkés díjat kapott Matuska Márton, Alapítványunk szakértői testületének elnöke


Czakó Gábor Csaba Kossuth-díjas író, publicista, képzőművész méltatta Matuska Mártont, beszédében kiemelte, hogy a 1944-45-ös délvidéki vérengzések feltárásában elért kimagasló kutatómunkájáért érdemelte ki a Tőkés Alapítvány díját.

Tisztázni kell a múltat

A Tőkés László Alapítvány kuratóriuma úgy döntött, hogy a 2011. évi Tőkés-díjat Matuska Mártonnak, a Magyar Szó nyugalmazott újságírójának adományozza. Igaz, hogy már korábban megszületett a döntés a díj odaítéléséről, de csak most lett „aktuális”.

Kisvárdán pazar ünnepséget rendeztek, egy református templomban szervezték meg a díjátadást. Czakó Gábor Csaba Kossuth-díjas író, publicista, képzőművész méltatta Matuska Mártont, beszédében kiemelte, hogy a 1944-45-ös délvidéki vérengzések feltárásában elért kimagasló kutatómunkájáért érdemelte ki a Tőkés Alapítvány díját. Matuska Mártonnal a kutatásairól és a szerb-magyar megbékélésről beszélgettünk.

Díjat kapott eddigi kutatásaiért, miért most?

– A díjat még 2011-ben odaítélték, de utána azonnal értesítettek, hogy valamiféle bonyodalmak vannak, és majd később adják át. Úgy tűnik, eljött az ideje, és most megkaptam. Én nem érdeklődtem, milyen bonyodalmak történtek, 2011óta Tőkést többször is megkérdeztem, vegyem-e át, és többször azt nyilatkozta, hogy még ne. Az ünnepségen, amikor vége lett a méltatásoknak, felszólalásoknak, én beszédemben elmondtam, hogy legszívesebben elbújtam volna az úrasztala alá, hogy ne kelljen szerepelni, mert az embernek ilyenkor fejébe száll a dicsőség, és azt hiszi, tényleg valami nagyot tett, ha így ünneplik. A köszönő beszédemnek az volt a magva, hogy nagyon sokat panaszkodunk, és jogunkban is áll panaszkodni, de át kell gondolnunk azt, hogy néhány évtized alatt nemcsak a világ változott meg, hanem a magyarság pozíciója is. Én régebben sokáig jártam Kisvárdára, mert a Béres Cseppeket itt szereztem be, anyósom beteg volt, neki vittem. Negyedévente utaztam, és ilyenkor végigutaztam fél Magyarországon. A hetvenes-nyolcvanas években elszörnyedve láttam, hogy a városokon, falvakon áthaladva, mindenhol undorító szövegeket olvashattam, a szovjet-magyar barátságot dicsőítették jókora, öles betűkkel. Sajnálatos volt, hogy a megszálló országot így kellett magasztalni. Azóta azonban óriásit változott a világ. A kisvárdai ünnepségen voltak felvidéki, erdélyi vendégek, magyarországi országgyűlési képviselő, papok. Egy kisvárdai civil alapítvány egy délvidéki embert kitüntet. Negyven évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja, hogy 2014-ben ilyen lesz a világ, azt őrültté nyilvánítják azonnal. Az ünnepség után egy erdélyi magyar politikussal a magyar autonómiáról beszélgettem, aki mellesleg Erdély képviseletében tagja az Európai Parlamentnek. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor látszik, hogy mégiscsak érdemes küzdeni, mert valami változik a világban, és ha küzdünk, akkor a világ egy kicsit talán a mi befolyásunkra úgy változik, ahogyan az nekünk is jó.

 

Magyarország megszállása és a kommunista rémuralom mély sebeket hagyott az emberekben, idő kell, míg ezek begyógyulnak.

– Idő és kell az új generáció. Tőkés László tekintélyt vívott ki önmagának, de életét kockáztatta hitéért és magyarságáért. Kockára tette, és győzött egy szörnyű rezsim vezére ellen, aki azt hitte, hogy legyőzhetetlen. Egy vidéki, kisebbségi református lelkész azt mondta, nem úgy van, ahogyan azt a nagy vezér mondja, hanem emígy. És végül Tőkésnek lett igaza. Ha ezeket a dolgokat az ember átgondolja, akkor rájön, hogy nekünk, vajdasági magyaroknak is valamiféleképpen ki kell tűznünk egy célt elénk, mi az, amit el akarunk érni.

Képesek vagyunk erre?

– Előbb vagy utóbb közös nevezőre kell jutni. Most sajnos még nem tartunk ott, mert van egy kiemelt magyar politikai pártunk, és hiába mondjuk mi (akik nem pontosan úgy gondolkodunk, mint ez a párt), hogy legalább hallgassanak meg bennünket, vagy kérdezzenek meg bennünket is, mert azért mi is a magyar ügyért küzdünk. Szerbiában nagy változások történnek, gondolok az elmúlt választásokra és a mostaniakra is. Ha nekünk van egy közös koncepciónk, és három-négy vajdasági párt összefog, de a legnagyobb erre azt mondja, nem érvényes... Anélkül, hogy indokolná azt, hogy miért nem érvényes. Nekünk összefogásra van szükségünk, állandó küzdelemre. Az, aki nem harcol jogaiért, eltűnik. Ezt tettük annak idején is, amikor megfogalmaztuk az egységes délvidéki magyar politikai szervezetben az alaptételeinket: a magyar autonómiát és a kettős állampolgárságot. Ezt megelőzően pedig a délvidéki magyar politikusok megfogalmazták azt is, mivel nyerik el a délvidéki magyar szavazópolgárok bizalmát: a 1944-45-ös vérengzések feltárásával. Ez a valamikori VMDK kizárólagos érdeme. Lényeges volt ez a kérdés, mert nagyon fontos, hogy lemossuk magunkról a gyalázatot, amit ránk kentek. 1945. január 14-én a Magyar Szóban olyan sorok jelentek meg, amik, ha valaki elolvasta, tudhatta, hogy hol vagyunk. Nem tudom szóról szóra idézni, de valahogy így hangzott, hogy „Minden magyar egy kicsit fasiszta-gyanús. Mi többségi nép bizalmat előlegezünk nekik, de ezt a bizalmat ki kell, hogy érdemeljék.” Ez tiszta fajgyűlölő elv volt, de nekünk magyaroknak úgy kellett viselkednünk, hogy a többségi népnek „udvaroljunk”, hogy „kiérdemeljük” a bizalmát. Ez volt a „felszabadulásunk”.

 

Mit lehet most tenni annak érdekében, hogy ne legyünk fasiszta-gyanúsak?

– Ha mi meg akarunk lélekben erősödni, akkor ezt tisztázni kell. Elsősorban magunkkal és utána a többségi néppel, hogy mi egyenrangúan beszélhessünk. Nehogy az történjen újra, mint tavaly nyáron, amikor a magyar államfő eljött Szerbiába, hogy a magyar-szerb múltbéli konfliktusokat tisztázzák. A magyar államfő bocsánatot kért, a szerb nem. A magyar kormányfő ígéretet kapott a szerb kormányfőtől, hogy törlik a kollektív bűnösséget, ami három falu magyar lakóit sújtja. Ez sem történt meg. Mindig találtak valami kifogást, mert ha ez a mostani hatalom bocsánatot kérne a magyaroktól, sokkal kevesebb támogatást élvezne. Na de hetven év után miért kell ennek bennünket érdekelnie? A magunk lelkét meg kell erősítsük, ezért fontos a bocsánatkérés és az, hogy nem érvényes a kollektív bűnösség.

 

Folyamatban van az ártatlanok rehabilitálása, ezt követően a kárpótlás is jár.

– Szerbia itt nagyon szorult helyzetben van, mert felmentettek százvalahány németet, akik követelik a kárpótlást. Ha a választások után törlik a magyarokra kiszabott kollektív bűnösséget, akkor jár a kártérítés. De sokan mások is vannak, a kommunista hatalom szerbeket is lemészárolt, csak nem nemzetiségi alapon. Ha mindezeknek kártérítés jár, Szerbiának nem marad pénze az állam fenntartására. De ezeket a kérdéseket akkor is tisztázni kell.

A vegyes bizottság magyar tagozatának élére új elnök került.

– Közeledik a hetvenéves évforduló, az akadémiai vegyes bizottságnak új magyar elnöke van Kocsis Károly személyében. Nagy bizalmam van benne, a vegyes bizottság munkájában valójában most következik majd el az igazi munka. Sokszor elhangzott Budapestről és Belgrádból is, nehogy már arra gondoljunk, hogy tömegsírokat is föltárunk. Mi van akkor, ha a mi állításunk téves, és hogy Zentán, Temerinben, Nagybecskereken az általunk megjelölt helyeken nincs is emberi maradvány. Legalább egy helyen fel kellene tárni, pl. el kell menni a Zentai úti temetőbe. Újvidéken például hiába tárnánk fel a megjelölt helyeket, mert már nincs semmi, van, ahol az árvíz mosta el, pl. a Buszek szállásnál, és ez történt a Hajógyárnál is. Annak idején nagyon sok temerini kubikostól lehetett hallani, hogy néhány napra eltiltották őket a töltés építésétől, vagy amikor a csatorna torkolatát áthelyezték, vagy amikor a volt kátyi erdő mellett építették az olajfinomítót. Ráakadtak egy tömegsírra, a belügy gyorsan beszüntette a munkálatokat, és ennyi. Vajdaságban sok helyen tüntettek el tömegsírokat, de sajnos van még sok. A feltárásnál nem lesz egyszerű dolgunk, mert ha a legelső feltételezett tömegsírban nem lesz semmi, akkor azt mondhatják, persze, hogy nincs is ilyen.

 

Közeleg a megtorlások 70. évfordulója. Ön évek óta szorgalmazza egy újvidéki emlékhely kialakítását.

– A hetvenedik évforduló kapcsán én abban reménykedem, hogy nemcsak megjelöljük azokat a helyeket, ahol ártatlanokat végeztek ki, hanem felállíthatunk egy emlékművet is. Erre nekünk 2000 óta van egy tervünk, amelyet Makovecz Imre készített, tudomásom szerint a magyar politikusok közül az ötlet legszorgalmasabb támogatója a Magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László. Nem tűrhetjük azt, hogy a sokkal több magyar áldozatnak a világ szemei elől eldugva, Csúrogon, a dögtemetőben legyen csak emlékműve vagy Szabadkán. Legyen egy Újvidéken is, és azt ne dugjuk el. Hiába mondják nekem azt, hogy túl magas a Makovecz torony, mondtam, legyen alacsonyabb, de olyan széles, amilyen a Duna-parton van. Mert azt mindenki látja, aki Újvidékre jön. Ha mi a temetőbe helyezünk egy kis sírt, azt csak azok látják, akik már tudnak róla. Ha a magyar és a szerb nemzet vagy Magyarország és Szerbia tovább húzza ezt a gombolyagot, akkor a gubanc megmarad mindaddig, amíg nem mondja valaki, hogy ezt mégis tisztázni kell.

Halász Gyula; 2014. február 23. Magyar Szó

Hivatkozás: www.magyarszo.com/hu/2258/hetvege/107990/Tiszt%C3%A1zni-kell-a-m%C3%BAltat.htm

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.