Okozzunk csalódást ellenségeinknek!

Sinkovics Ferenc 2013. december 16., hétfő

Botlik József és Magyaródy Szabolcs beszélgetése Sinkovics Ferenccel a Magyar Hírlapban
2013. december 16., hétfő

Kerekasztal.
Keserves háború kellős közepén vagyunk, amelyben nem ólommal, hanem igaztalan szavakkal lőnek bennünket – Meddig tart ez még?
Jó kérdés, mennyire kell komolyan vennünk a hazánkat lejárató nyugati sajtókampányokat, s az ezeket sugalló hazai balliberális politikai és közéleti személyiségeket. A magyaroknak mindenesetre rosszulesik, ha erkölcsileg elmarasztalják őket, az pedig mindannyiunkat felháborít, ha mindennek a tetejébe hazudnak rólunk. Nemegyszer a valósággal szemben száznyolcvan fokkal ellentétes vádakkal. Erről a jelenségről beszélgettünk a Kanadában élő Magyaródy Szabolccsal, az ottani Corvinus Society társaság elnökével, s Botlik József történésszel, a hazai Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány tiszteletbeli kuratóriumi elnökével.
Sinkovics Ferenc: Pontosan látjuk, milyen ma Magyarország külföldi megítélése. Antiszemiták vagyunk, élve esszük a cigányokat, s bálványként imádjuk diktatórikus vezetőinket. Erről szólnak a Nyugaton a velünk kapcsolatos újságcikkek…
Botlik József: Annak, hogy ez a kép kialakulhatott rólunk, a hallatlanul rossz magyar propaganda az oka. A fehér diplomáciánk nem áll a helyzet magaslatán. Egyébként sohasem állt a 20. században. Talán a Horthy-korszakban egy kicsit jobb volt a helyzet. De csak egy kicsit. Amikor az orosz túlerő leverte a magyar szabadságharcot 1849-ben, akkor nagyon jó volt a külföldi megítélésünk. Kossuth például szobrot kapott az Egyesült Államokban, de megyét is neveztek el róla ugyanott.
Magyaródy Szabolcs: Ez a népszerűség szerintem inkább csak a közvéleményre volt igaz akkor is. Az angol udvar nem támogatta a szabadságharcot, hiszen az trónellenes volt, az amerikai kormány pedig nem is figyelt az itt zajló eseményekre.
B. J.: Igen, de legalább az egyszerű nyugati emberek, s az értelmiség tisztelt bennünket. Ez azonban az 1880–90-es években megváltozott. A hazai nemzeti kisebbségek értelmisége támadni kezdte Magyarországot állítólag hibás és elnyomó nemzetiségi politikájáért. Már a nemzetközi szinten is igen korszerűnek számító,
Eötvös-féle nemzetiségi törvény sem felelt meg nekik. És a 19. század végén a mozgolódó nemzetiségek felismerték az úgynevezett tömegsajtó erejét. Látványosan fejlődött a nyomdatechnika, feltalálták a rotációs nyomást, ami nagy példányszámokat tett lehetővé, másrészt a legtöbb európai országban jelentősen visszaszorították az analfabétizmust, az újság, méghozzá az olcsó újság tehát nagyon fontos lett. Tomás Masaryk is a sajtóban közölte a csehszlovák nemzettel (!) kapcsolatos elméletét 1890-ben. De Eduard Benes is felismerte a sajtó erejét, akárcsak a románok, náluk is megindult az erőteljes magyarellenes propaganda. A korabeli budapesti kormány viszont csak tétlenül nézte mindezt. Nem értette, hogy miért lehet fontos egy immáron erős, fejlődő ország számára a külföldi propaganda kérdése.
S. F.: Mit érezni ma az Egyesült Államokban és Kanadában a gyalázkodásból?
M. Sz.: Egyelőre semmit sem tudunk tenni ellene. Fizetett ügynökökön keresztül igyekeznek lejáratni Magyarországot a hazai balliberális csoportok. Ezek szolgáltatják nekik az információkat. És ők ezeket gondolkodás nélkül felhasználják. Eszükben sincs Magyarországra jönni, körülnézni, megismerni a valós állapotokat. A magyar állami propaganda gyerekcipőben jár. Fogalma sincs arról, mit tegyen ebben a helyzetben. Idehaza sok ember hiszi azt magáról, hogy ért a propagandához. Mert az egyetemen ezt tanulta. Csak azt felejti el, hogy a könyvek, amelyekből tanult, már akkor elavultak voltak, amikor kiadták őket.
S. F.: Mindent elhisz rólunk az amerikai és kanadai közvélemény?
M. Sz.: Őszintén? Az amerikaiak és a kanadaiak többsége egyáltalán nem törődik azzal, mi van Magyarországon, s egyáltalán létezik-e Magyarország.
S. F.: De hát akkor kinél ér el sikert a bennünket szidalmazó propaganda?
M. SZ.: Valójában a politikai vezetőket sem érdeklik a magyarok. És vigyáznak is arra, hogy ne haragítsák magukra a kinti magyar szórványokat. Kevesen vagyunk, de a választásokon minden voks számít. A külügyminisztérium apparátusa az már más kérdés. Azt már meg tudták környékezni, be tudták hálózni a hazai balliberális csoportok. Ez elsősorban az amerikai külügyre vonatkozik.
S. F.: Milyen mélységben tud ártani nekünk ez a fekete propaganda? Kérdem ezt azért is, mert a Nyugaton megjelenő lejárató cikkekről azt hiszi a megtévesztett hazai közvélemény, hogy hú de nagy baj lehet, ha ilyen rossz a fejlett világ véleménye rólunk…
B. J.: Nemrég jártam Stuttgartban. Az ottani magyarok is azt kérdezgették, hogy is vagyunk azzal a „cigánypecsenyével”? És mi a helyzet azzal az „osztrák kiállítással”? Tehát eljutnak a kisemberekhez a hírek, amelyeknek a terjesztésébe szívesen beszállnak a németországi liberálisok is, segítendő a mi liberálisainkat. Az a tragédia, hogy a nyugati lapokban megjelenő hazugságok úgy jönnek vissza, mintha eredeti németországi vélemények lennének. Időnként még a kormányzati kézben lévő Magyar Távirati Iroda is tényként veszi át ezeket, minden kommentár és kritika nélkül. Ez a huszonkettes csapdája.
S. F.: Mit lehet tenni?
B. J.: Először is visszahoznám azt az egykor volt törvényi paragrafust, hogy magyar nemzet elleni vétségek. A hazaárulásnak, a magyarság elleni támadásnak, a lejáratásnak és a rágalmazásnak legyen büntetőjogi felelőssége.
S. F.: Szó ami szó, van olyan nép, amelyről csak büntetőjogi következményekkel lehet bármiféle kritikát mondani...
B. J.: Itt van például egy idős hölgy, a filozófus Heller Ágnes, aki a svéd televízióban szórt kígyót-békát magyar állampolgárként a magyar nemzetre, arról nem is beszélve, hogy következetesen tagadja a 2006. októberi véres rendőri brutalitást. Legalább 150 éve, de lehet, hogy inkább 200 éve kifejezetten idegen érdekek alapján írják a magyar nép történelmét. Mert az illetékesek és az érintettek vigyázó szemüket Bécsre, aztán Moszkvára, majd Washingtonra és Brüsszelre vetették és vetik.
S. F.: Hogy viszonyul az amerikai és a kanadai nemzeti érzelmű magyarság a hazájukat lejárató kampányokhoz?
M. Sz.: Levelekkel, válaszcikkekkel reagálunk minden magyarellenes cikkre, de ezeket az írásokat nem közlik a lapok.
B. J.: Na igen, borzasztó sok reagálnivaló van amúgy is. Annak az állandó és görcsös figyelemnek, amellyel Washington és Brüsszel rezdüléseit próbáljuk megfejteni, van egy alacsonyabb, de annál megdöbbentőbb szintje is. Az ugyancsak intenzív figyelem Pozsony, Belgrád, Bukarest irányába. Figyelem és félelem, nehogy nehezteljenek, sőt, elítéljenek bennünket valamiért.
M. Sz.: A másik, amit folyton hangoztatok, hogy nem védekezni kell, hanem támadni. Azaz menni előre a diplomácia és a propaganda terén, mindenütt felszólalni jogos követeléseink, érdekeink ügyében.
S. F.: De hisz bevezettük a bankadót, harcol a kormány a devizahitelesekért, hazaküldtük a dirigálni és zsarolni próbáló valutalapot, s így tovább… Ez nem elég?!
M. Sz.: Az egyik legérzékenyebb támadási felület Magyarország ellenségeivel szemben a kettős mérce. Ez szinte mindennap okot adna a magyar külpolitika erélyesebb fellépésére és tiltakozására.
B. J.: A kettős mércével, ezzel a hallatlanul romboló és megalázó jelenséggel hazai pályán is meg kell küzdenie a magyarságnak. Ezt ne feledjük.
S. F.: Kézben tartunk itt most két kötetet, az egyik a Délvidéki Magyar Golgota 1944-45, a másik a Hungary and the Hungarians című angol nyelvű kötet DVD-vel kiegészítve. Ezek segítik vagy inkább helyettesítik a gyengén működő fehér diplomáciánkat?
B. J.: Igyekeznek segíteni.
M. Sz.: A Hungary and the Hungarians című kötetben azokat a külföldiek által írt korrekt cikkeket gyűjtöttük össze, amelyek támogatják a magyar ügyet. Pontosabban az igazságot írják. Több olyan cikket is betettünk, amelyben olyan információk vannak, amelyeket úgymond illik tudni a magyarokról. Például azt, hogy a második világháború alatt több százezer embernek nyújtottunk menedéket. Nyilván elég, ha csak a lengyelekre utalok. De vannak benne olyan érdekességek is, hogy bár bennünket vádolnak antiszemitizmussal, valójában Roosevelt elnök először be akarta vezetni Amerikában a numerus clausust, majd Kamerunba akarta telepíteni a zsidókat.
S. F.: Kinek a támogatásával jelent meg ez a kötet?
M. Sz.: Az amerikai és kanadai magyar kisnyugdíjasok adták össze rá a pénzt, szám szerint 26 410 dollárt. És megjelent az úgynevezett Kézikönyv című zsebkötetünk hetedik, bővített kiadása is ebben az évben. Ezt én szerkesztettem. Pedagógusoknak szántuk, vidéki iskolaigazgatóknak küldünk szét belőle egy adagot. Magyarország sorskérdéseiről szól a kötet, ez segíthet a történelemoktatásában.
B. J.: Minden korrekt tájékoztatás fontos. Hangsúlyozom, minden. A hazai balliberális tábor szeretné elhitetni a magyarokkal, hogy alávalóbbak, mint Európa más nemzetei. Pedig semmivel sem rosszabbak, sőt! Ki tudja például, hogy Napóleon idejében Franciaország lakosságának csak a negyven százaléka volt francia? A párizsi kormány hamarosan megtiltotta a nemzetiségi nyelvek használatát, s ezzel meg is kezdődött a nem francia népek bedarálása.
B. J.: A Délvidéki Magyar Golgota a Keskenyúton Alapítvány kiadványa. Azért jött létre ez a szervezet, hogy kiharcolja végre az 1944–45-ös délvidéki vérengzés ügyének rendezését. Sajnos erre idehaza nincs igazi politikai akarat napjainkban sem. Az újvidéki „hideg napokról” három, négy, fotóval is ellátott oldalt találni a hazai középiskolai történelemkönyvekben, Titóék magyarellenes vérengzéséről, s annak 20-40 ezer áldozatáról pedig három sor olvasható ugyanott. Ebből is látható, a Kárpát-medencében a magyarságnak tulajdonképpen önmaga a legnagyobb ellensége. Nézzük meg, milyen következetességgel építik saját nemzettudatukat a szomszédaink, például a szerbek, a románok, a szlovákok. A magyarokat viszont mintha csak a széthúzás tartaná össze már több mint ezer éve. Nézzük meg, a határainkon túli magyarságot sem jellemzi közös akarat a nehéz helyzete ellenére sem. Legalább hat magyar párt tevékenykedik a Délvidéken, a Felvidéken is több, ha a Most-Hidat is magyarnak tekintem. Csodálom, hogy az anyaországi vezetés nem avatkozik bele ebbe.
S. F.: Hogy avatkozhatna bele?! Így is azon lovagol a baloldal, hogy a polgári kormány beleszól az ottani magyarok életébe. Ön mivel kényszerítené őket valamiféle egységre?
B. J.: Meg kellene határozni például az erdélyi magyar közösség konszenzusát, nemzeti minimumprogramját. Pontokba szedve. Aki ezt nem tartaná be, az elesne a budapesti támogatásoktól. A minimumprogramon túl persze úgy vitázhatnának aztán az ottani magyar erők, ahogy akarnak.
S. F.: Visszatérve az alapítványhoz, milyen konkrétumokat takarna az 1944–45-ös vérengzés ügyének rendezése?
B. J.: Belgrád bocsánatkérését, illetve az áldozatok hozzátartozóinak kárpótlását. A szerb vezetés megígérte, hogy a magyarokkal szemben született 1944–45-ös jogfosztó rendeleteket és törvényeket a belgrádi parlament semmissé teszi, ez sem történt meg. Félő, hogy a magyar parlament úgy szavazza meg majd Szerbia EU-csatlakozását, hogy mindezt kikényszerítette volna a belgrádi vezetésből. A román belépésért is Székelyföld autonómiáját kellett volna cserébe kérnünk. Alsó hangon.
M. Sz.: Még mindig nem lehet exhumálni, és megfelelő méltósággal eltemetni azokat a magyar áldozatokat a Délvidéken, akik dögtemetőkben nyugszanak. Több mint hatvan ismert délvidéki tömegsír van a Vajdaságban, magyar halottakkal.
S. F.: Csupa rossz dologról volt szó. Akkor tehát pesszimisták vagyunk?
B. J.: Dehogyis! Optimisták. Hogy Kós Károlyt idézzem: „Tettem, amit kellett, ahogy lehetett, és ahogy tudtam.” Csalódni fognak, akik azt várják tőlünk, hogy kifáradunk és megadjuk magunkat.
Jó kérdés, mennyire kell komolyan vennünk a hazánkat lejárató nyugati sajtókampányokat, s az ezeket sugalló hazai balliberális politikai és közéleti személyiségeket. A magyaroknak mindenesetre rosszulesik, ha erkölcsileg elmarasztalják őket, az pedig mindannyiunkat felháborít, ha mindennek a tetejébe hazudnak rólunk. Nemegyszer a valósággal szemben száznyolcvan fokkal ellentétes vádakkal. Erről a jelenségről beszélgettünk a Kanadában élő Magyaródy Szabolccsal, az ottani Corvinus Society társaság elnökével, s Botlik József történésszel, a hazai Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány tiszteletbeli kuratóriumi elnökével.
- See more at: http://www.magyarhirlap.hu/okozzunk-csalodast-ellensegeinknek#sthash.U3pYnabf.dpuf

Sinkovics Ferenc: Pontosan látjuk, milyen ma Magyarország külföldi megítélése. Antiszemiták vagyunk, élve esszük a cigányokat, s bálványként imádjuk diktatórikus vezetőinket. Erről szólnak a Nyugaton a velünk kapcsolatos újságcikkek…

Botlik József: Annak, hogy ez a kép kialakulhatott rólunk, a hallatlanul rossz magyar propaganda az oka. A fehér diplomáciánk nem áll a helyzet magaslatán. Egyébként sohasem állt a 20. században. Talán a Horthy-korszakban egy kicsit jobb volt a helyzet. De csak egy kicsit. Amikor az orosz túlerő leverte a magyar szabadságharcot 1849-ben, akkor nagyon jó volt a külföldi megítélésünk. Kossuth például szobrot kapott az Egyesült Államokban, de megyét is neveztek el róla ugyanott.

Magyaródy Szabolcs: Ez a népszerűség szerintem inkább csak a közvéleményre volt igaz akkor is. Az angol udvar nem támogatta a szabadságharcot, hiszen az trónellenes volt, az amerikai kormány pedig nem is figyelt az itt zajló eseményekre.

B. J.: Igen, de legalább az egyszerű nyugati emberek, s az értelmiség tisztelt bennünket. Ez azonban az 1880–90-es években megváltozott. A hazai nemzeti kisebbségek értelmisége támadni kezdte Magyarországot állítólag hibás és elnyomó nemzetiségi politikájáért. Már a nemzetközi szinten is igen korszerűnek számító,
Eötvös-féle nemzetiségi törvény sem felelt meg nekik. És a 19. század végén a mozgolódó nemzetiségek felismerték az úgynevezett tömegsajtó erejét. Látványosan fejlődött a nyomdatechnika, feltalálták a rotációs nyomást, ami nagy példányszámokat tett lehetővé, másrészt a legtöbb európai országban jelentősen visszaszorították az analfabétizmust, az újság, méghozzá az olcsó újság tehát nagyon fontos lett. Tomás Masaryk is a sajtóban közölte a csehszlovák nemzettel (!) kapcsolatos elméletét 1890-ben. De Eduard Benes is felismerte a sajtó erejét, akárcsak a románok, náluk is megindult az erőteljes magyarellenes propaganda. A korabeli budapesti kormány viszont csak tétlenül nézte mindezt. Nem értette, hogy miért lehet fontos egy immáron erős, fejlődő ország számára a külföldi propaganda kérdése.

S. F.: Mit érezni ma az Egyesült Államokban és Kanadában a gyalázkodásból?

M. Sz.: Egyelőre semmit sem tudunk tenni ellene. Fizetett ügynökökön keresztül igyekeznek lejáratni Magyarországot a hazai balliberális csoportok. Ezek szolgáltatják nekik az információkat. És ők ezeket gondolkodás nélkül felhasználják. Eszükben sincs Magyarországra jönni, körülnézni, megismerni a valós állapotokat. A magyar állami propaganda gyerekcipőben jár. Fogalma sincs arról, mit tegyen ebben a helyzetben. Idehaza sok ember hiszi azt magáról, hogy ért a propagandához. Mert az egyetemen ezt tanulta. Csak azt felejti el, hogy a könyvek, amelyekből tanult, már akkor elavultak voltak, amikor kiadták őket.

S. F.: Mindent elhisz rólunk az amerikai és kanadai közvélemény?

M. Sz.: Őszintén? Az amerikaiak és a kanadaiak többsége egyáltalán nem törődik azzal, mi van Magyarországon, s egyáltalán létezik-e Magyarország.

S. F.: De hát akkor kinél ér el sikert a bennünket szidalmazó propaganda?

M. SZ.: Valójában a politikai vezetőket sem érdeklik a magyarok. És vigyáznak is arra, hogy ne haragítsák magukra a kinti magyar szórványokat. Kevesen vagyunk, de a választásokon minden voks számít. A külügyminisztérium apparátusa az már más kérdés. Azt már meg tudták környékezni, be tudták hálózni a hazai balliberális csoportok. Ez elsősorban az amerikai külügyre vonatkozik.

S. F.: Milyen mélységben tud ártani nekünk ez a fekete propaganda? Kérdem ezt azért is, mert a Nyugaton megjelenő lejárató cikkekről azt hiszi a megtévesztett hazai közvélemény, hogy hú de nagy baj lehet, ha ilyen rossz a fejlett világ véleménye rólunk…

B. J.: Nemrég jártam Stuttgartban. Az ottani magyarok is azt kérdezgették, hogy is vagyunk azzal a „cigánypecsenyével”? És mi a helyzet azzal az „osztrák kiállítással”? Tehát eljutnak a kisemberekhez a hírek, amelyeknek a terjesztésébe szívesen beszállnak a németországi liberálisok is, segítendő a mi liberálisainkat. Az a tragédia, hogy a nyugati lapokban megjelenő hazugságok úgy jönnek vissza, mintha eredeti németországi vélemények lennének. Időnként még a kormányzati kézben lévő Magyar Távirati Iroda is tényként veszi át ezeket, minden kommentár és kritika nélkül. Ez a huszonkettes csapdája.

S. F.: Mit lehet tenni?

B. J.: Először is visszahoznám azt az egykor volt törvényi paragrafust, hogy magyar nemzet elleni vétségek. A hazaárulásnak, a magyarság elleni támadásnak, a lejáratásnak és a rágalmazásnak legyen büntetőjogi felelőssége.

S. F.: Szó ami szó, van olyan nép, amelyről csak büntetőjogi következményekkel lehet bármiféle kritikát mondani...

B. J.: Itt van például egy idős hölgy, a filozófus Heller Ágnes, aki a svéd televízióban szórt kígyót-békát magyar állampolgárként a magyar nemzetre, arról nem is beszélve, hogy következetesen tagadja a 2006. októberi véres rendőri brutalitást. Legalább 150 éve, de lehet, hogy inkább 200 éve kifejezetten idegen érdekek alapján írják a magyar nép történelmét. Mert az illetékesek és az érintettek vigyázó szemüket Bécsre, aztán Moszkvára, majd Washingtonra és Brüsszelre vetették és vetik.

S. F.: Hogy viszonyul az amerikai és a kanadai nemzeti érzelmű magyarság a hazájukat lejárató kampányokhoz?

M. Sz.: Levelekkel, válaszcikkekkel reagálunk minden magyarellenes cikkre, de ezeket az írásokat nem közlik a lapok.

B. J.: Na igen, borzasztó sok reagálnivaló van amúgy is. Annak az állandó és görcsös figyelemnek, amellyel Washington és Brüsszel rezdüléseit próbáljuk megfejteni, van egy alacsonyabb, de annál megdöbbentőbb szintje is. Az ugyancsak intenzív figyelem Pozsony, Belgrád, Bukarest irányába. Figyelem és félelem, nehogy nehezteljenek, sőt, elítéljenek bennünket valamiért.

M. Sz.: A másik, amit folyton hangoztatok, hogy nem védekezni kell, hanem támadni. Azaz menni előre a diplomácia és a propaganda terén, mindenütt felszólalni jogos követeléseink, érdekeink ügyében.

S. F.: De hisz bevezettük a bankadót, harcol a kormány a devizahitelesekért, hazaküldtük a dirigálni és zsarolni próbáló valutalapot, s így tovább… Ez nem elég?!

M. Sz.: Az egyik legérzékenyebb támadási felület Magyarország ellenségeivel szemben a kettős mérce. Ez szinte mindennap okot adna a magyar külpolitika erélyesebb fellépésére és tiltakozására.

B. J.: A kettős mércével, ezzel a hallatlanul romboló és megalázó jelenséggel hazai pályán is meg kell küzdenie a magyarságnak. Ezt ne feledjük.

S. F.: Kézben tartunk itt most két kötetet, az egyik a Délvidéki Magyar Golgota 1944-45, a másik a Hungary and the Hungarians című angol nyelvű kötet DVD-vel kiegészítve. Ezek segítik vagy inkább helyettesítik a gyengén működő fehér diplomáciánkat?

B. J.: Igyekeznek segíteni.

M. Sz.: A Hungary and the Hungarians című kötetben azokat a külföldiek által írt korrekt cikkeket gyűjtöttük össze, amelyek támogatják a magyar ügyet. Pontosabban az igazságot írják. Több olyan cikket is betettünk, amelyben olyan információk vannak, amelyeket úgymond illik tudni a magyarokról. Például azt, hogy a második világháború alatt több százezer embernek nyújtottunk menedéket. Nyilván elég, ha csak a lengyelekre utalok. De vannak benne olyan érdekességek is, hogy bár bennünket vádolnak antiszemitizmussal, valójában Roosevelt elnök először be akarta vezetni Amerikában a numerus clausust, majd Kamerunba akarta telepíteni a zsidókat.

S. F.: Kinek a támogatásával jelent meg ez a kötet?

M. Sz.: Az amerikai és kanadai magyar kisnyugdíjasok adták össze rá a pénzt, szám szerint 26 410 dollárt. És megjelent az úgynevezett Kézikönyv című zsebkötetünk hetedik, bővített kiadása is ebben az évben. Ezt én szerkesztettem. Pedagógusoknak szántuk, vidéki iskolaigazgatóknak küldünk szét belőle egy adagot. Magyarország sorskérdéseiről szól a kötet, ez segíthet a történelemoktatásában.

B. J.: Minden korrekt tájékoztatás fontos. Hangsúlyozom, minden. A hazai balliberális tábor szeretné elhitetni a magyarokkal, hogy alávalóbbak, mint Európa más nemzetei. Pedig semmivel sem rosszabbak, sőt! Ki tudja például, hogy Napóleon idejében Franciaország lakosságának csak a negyven százaléka volt francia? A párizsi kormány hamarosan megtiltotta a nemzetiségi nyelvek használatát, s ezzel meg is kezdődött a nem francia népek bedarálása.

B. J.: A Délvidéki Magyar Golgota a Keskenyúton Alapítvány kiadványa. Azért jött létre ez a szervezet, hogy kiharcolja végre az 1944–45-ös délvidéki vérengzés ügyének rendezését. Sajnos erre idehaza nincs igazi politikai akarat napjainkban sem. Az újvidéki „hideg napokról” három, négy, fotóval is ellátott oldalt találni a hazai középiskolai történelemkönyvekben, Titóék magyarellenes vérengzéséről, s annak 20-40 ezer áldozatáról pedig három sor olvasható ugyanott. Ebből is látható, a Kárpát-medencében a magyarságnak tulajdonképpen önmaga a legnagyobb ellensége. Nézzük meg, milyen következetességgel építik saját nemzettudatukat a szomszédaink, például a szerbek, a románok, a szlovákok. A magyarokat viszont mintha csak a széthúzás tartaná össze már több mint ezer éve. Nézzük meg, a határainkon túli magyarságot sem jellemzi közös akarat a nehéz helyzete ellenére sem. Legalább hat magyar párt tevékenykedik a Délvidéken, a Felvidéken is több, ha a Most-Hidat is magyarnak tekintem. Csodálom, hogy az anyaországi vezetés nem avatkozik bele ebbe.

S. F.: Hogy avatkozhatna bele?! Így is azon lovagol a baloldal, hogy a polgári kormány beleszól az ottani magyarok életébe. Ön mivel kényszerítené őket valamiféle egységre?

B. J.: Meg kellene határozni például az erdélyi magyar közösség konszenzusát, nemzeti minimumprogramját. Pontokba szedve. Aki ezt nem tartaná be, az elesne a budapesti támogatásoktól. A minimumprogramon túl persze úgy vitázhatnának aztán az ottani magyar erők, ahogy akarnak.

S. F.: Visszatérve az alapítványhoz, milyen konkrétumokat takarna az 1944–45-ös vérengzés ügyének rendezése?

B. J.: Belgrád bocsánatkérését, illetve az áldozatok hozzátartozóinak kárpótlását. A szerb vezetés megígérte, hogy a magyarokkal szemben született 1944–45-ös jogfosztó rendeleteket és törvényeket a belgrádi parlament semmissé teszi, ez sem történt meg. Félő, hogy a magyar parlament úgy szavazza meg majd Szerbia EU-csatlakozását, hogy mindezt kikényszerítette volna a belgrádi vezetésből. A román belépésért is Székelyföld autonómiáját kellett volna cserébe kérnünk. Alsó hangon.

M. Sz.: Még mindig nem lehet exhumálni, és megfelelő méltósággal eltemetni azokat a magyar áldozatokat a Délvidéken, akik dögtemetőkben nyugszanak. Több mint hatvan ismert délvidéki tömegsír van a Vajdaságban, magyar halottakkal.

S. F.: Csupa rossz dologról volt szó. Akkor tehát pesszimisták vagyunk?

B. J.: Dehogyis! Optimisták. Hogy Kós Károlyt idézzem: „Tettem, amit kellett, ahogy lehetett, és ahogy tudtam.” Csalódni fognak, akik azt várják tőlünk, hogy kifáradunk és megadjuk magunkat.

- See more at: http://www.magyarhirlap.hu/okozzunk-csalodast-ellensegeinknek#sthash.1aQjtJ8z.dpuf

Sinkovics Ferenc: Pontosan látjuk, milyen ma Magyarország külföldi megítélése. Antiszemiták vagyunk, élve esszük a cigányokat, s bálványként imádjuk diktatórikus vezetőinket. Erről szólnak a Nyugaton a velünk kapcsolatos újságcikkek…

Botlik József: Annak, hogy ez a kép kialakulhatott rólunk, a hallatlanul rossz magyar propaganda az oka. A fehér diplomáciánk nem áll a helyzet magaslatán. Egyébként sohasem állt a 20. században. Talán a Horthy-korszakban egy kicsit jobb volt a helyzet. De csak egy kicsit. Amikor az orosz túlerő leverte a magyar szabadságharcot 1849-ben, akkor nagyon jó volt a külföldi megítélésünk. Kossuth például szobrot kapott az Egyesült Államokban, de megyét is neveztek el róla ugyanott.

Magyaródy Szabolcs: Ez a népszerűség szerintem inkább csak a közvéleményre volt igaz akkor is. Az angol udvar nem támogatta a szabadságharcot, hiszen az trónellenes volt, az amerikai kormány pedig nem is figyelt az itt zajló eseményekre.

B. J.: Igen, de legalább az egyszerű nyugati emberek, s az értelmiség tisztelt bennünket. Ez azonban az 1880–90-es években megváltozott. A hazai nemzeti kisebbségek értelmisége támadni kezdte Magyarországot állítólag hibás és elnyomó nemzetiségi politikájáért. Már a nemzetközi szinten is igen korszerűnek számító,
Eötvös-féle nemzetiségi törvény sem felelt meg nekik. És a 19. század végén a mozgolódó nemzetiségek felismerték az úgynevezett tömegsajtó erejét. Látványosan fejlődött a nyomdatechnika, feltalálták a rotációs nyomást, ami nagy példányszámokat tett lehetővé, másrészt a legtöbb európai országban jelentősen visszaszorították az analfabétizmust, az újság, méghozzá az olcsó újság tehát nagyon fontos lett. Tomás Masaryk is a sajtóban közölte a csehszlovák nemzettel (!) kapcsolatos elméletét 1890-ben. De Eduard Benes is felismerte a sajtó erejét, akárcsak a románok, náluk is megindult az erőteljes magyarellenes propaganda. A korabeli budapesti kormány viszont csak tétlenül nézte mindezt. Nem értette, hogy miért lehet fontos egy immáron erős, fejlődő ország számára a külföldi propaganda kérdése.

S. F.: Mit érezni ma az Egyesült Államokban és Kanadában a gyalázkodásból?

M. Sz.: Egyelőre semmit sem tudunk tenni ellene. Fizetett ügynökökön keresztül igyekeznek lejáratni Magyarországot a hazai balliberális csoportok. Ezek szolgáltatják nekik az információkat. És ők ezeket gondolkodás nélkül felhasználják. Eszükben sincs Magyarországra jönni, körülnézni, megismerni a valós állapotokat. A magyar állami propaganda gyerekcipőben jár. Fogalma sincs arról, mit tegyen ebben a helyzetben. Idehaza sok ember hiszi azt magáról, hogy ért a propagandához. Mert az egyetemen ezt tanulta. Csak azt felejti el, hogy a könyvek, amelyekből tanult, már akkor elavultak voltak, amikor kiadták őket.

S. F.: Mindent elhisz rólunk az amerikai és kanadai közvélemény?

M. Sz.: Őszintén? Az amerikaiak és a kanadaiak többsége egyáltalán nem törődik azzal, mi van Magyarországon, s egyáltalán létezik-e Magyarország.

S. F.: De hát akkor kinél ér el sikert a bennünket szidalmazó propaganda?

M. SZ.: Valójában a politikai vezetőket sem érdeklik a magyarok. És vigyáznak is arra, hogy ne haragítsák magukra a kinti magyar szórványokat. Kevesen vagyunk, de a választásokon minden voks számít. A külügyminisztérium apparátusa az már más kérdés. Azt már meg tudták környékezni, be tudták hálózni a hazai balliberális csoportok. Ez elsősorban az amerikai külügyre vonatkozik.

S. F.: Milyen mélységben tud ártani nekünk ez a fekete propaganda? Kérdem ezt azért is, mert a Nyugaton megjelenő lejárató cikkekről azt hiszi a megtévesztett hazai közvélemény, hogy hú de nagy baj lehet, ha ilyen rossz a fejlett világ véleménye rólunk…

B. J.: Nemrég jártam Stuttgartban. Az ottani magyarok is azt kérdezgették, hogy is vagyunk azzal a „cigánypecsenyével”? És mi a helyzet azzal az „osztrák kiállítással”? Tehát eljutnak a kisemberekhez a hírek, amelyeknek a terjesztésébe szívesen beszállnak a németországi liberálisok is, segítendő a mi liberálisainkat. Az a tragédia, hogy a nyugati lapokban megjelenő hazugságok úgy jönnek vissza, mintha eredeti németországi vélemények lennének. Időnként még a kormányzati kézben lévő Magyar Távirati Iroda is tényként veszi át ezeket, minden kommentár és kritika nélkül. Ez a huszonkettes csapdája.

S. F.: Mit lehet tenni?

B. J.: Először is visszahoznám azt az egykor volt törvényi paragrafust, hogy magyar nemzet elleni vétségek. A hazaárulásnak, a magyarság elleni támadásnak, a lejáratásnak és a rágalmazásnak legyen büntetőjogi felelőssége.

S. F.: Szó ami szó, van olyan nép, amelyről csak büntetőjogi következményekkel lehet bármiféle kritikát mondani...

B. J.: Itt van például egy idős hölgy, a filozófus Heller Ágnes, aki a svéd televízióban szórt kígyót-békát magyar állampolgárként a magyar nemzetre, arról nem is beszélve, hogy következetesen tagadja a 2006. októberi véres rendőri brutalitást. Legalább 150 éve, de lehet, hogy inkább 200 éve kifejezetten idegen érdekek alapján írják a magyar nép történelmét. Mert az illetékesek és az érintettek vigyázó szemüket Bécsre, aztán Moszkvára, majd Washingtonra és Brüsszelre vetették és vetik.

S. F.: Hogy viszonyul az amerikai és a kanadai nemzeti érzelmű magyarság a hazájukat lejárató kampányokhoz?

M. Sz.: Levelekkel, válaszcikkekkel reagálunk minden magyarellenes cikkre, de ezeket az írásokat nem közlik a lapok.

B. J.: Na igen, borzasztó sok reagálnivaló van amúgy is. Annak az állandó és görcsös figyelemnek, amellyel Washington és Brüsszel rezdüléseit próbáljuk megfejteni, van egy alacsonyabb, de annál megdöbbentőbb szintje is. Az ugyancsak intenzív figyelem Pozsony, Belgrád, Bukarest irányába. Figyelem és félelem, nehogy nehezteljenek, sőt, elítéljenek bennünket valamiért.

M. Sz.: A másik, amit folyton hangoztatok, hogy nem védekezni kell, hanem támadni. Azaz menni előre a diplomácia és a propaganda terén, mindenütt felszólalni jogos követeléseink, érdekeink ügyében.

S. F.: De hisz bevezettük a bankadót, harcol a kormány a devizahitelesekért, hazaküldtük a dirigálni és zsarolni próbáló valutalapot, s így tovább… Ez nem elég?!

M. Sz.: Az egyik legérzékenyebb támadási felület Magyarország ellenségeivel szemben a kettős mérce. Ez szinte mindennap okot adna a magyar külpolitika erélyesebb fellépésére és tiltakozására.

B. J.: A kettős mércével, ezzel a hallatlanul romboló és megalázó jelenséggel hazai pályán is meg kell küzdenie a magyarságnak. Ezt ne feledjük.

S. F.: Kézben tartunk itt most két kötetet, az egyik a Délvidéki Magyar Golgota 1944-45, a másik a Hungary and the Hungarians című angol nyelvű kötet DVD-vel kiegészítve. Ezek segítik vagy inkább helyettesítik a gyengén működő fehér diplomáciánkat?

B. J.: Igyekeznek segíteni.

M. Sz.: A Hungary and the Hungarians című kötetben azokat a külföldiek által írt korrekt cikkeket gyűjtöttük össze, amelyek támogatják a magyar ügyet. Pontosabban az igazságot írják. Több olyan cikket is betettünk, amelyben olyan információk vannak, amelyeket úgymond illik tudni a magyarokról. Például azt, hogy a második világháború alatt több százezer embernek nyújtottunk menedéket. Nyilván elég, ha csak a lengyelekre utalok. De vannak benne olyan érdekességek is, hogy bár bennünket vádolnak antiszemitizmussal, valójában Roosevelt elnök először be akarta vezetni Amerikában a numerus clausust, majd Kamerunba akarta telepíteni a zsidókat.

S. F.: Kinek a támogatásával jelent meg ez a kötet?

M. Sz.: Az amerikai és kanadai magyar kisnyugdíjasok adták össze rá a pénzt, szám szerint 26 410 dollárt. És megjelent az úgynevezett Kézikönyv című zsebkötetünk hetedik, bővített kiadása is ebben az évben. Ezt én szerkesztettem. Pedagógusoknak szántuk, vidéki iskolaigazgatóknak küldünk szét belőle egy adagot. Magyarország sorskérdéseiről szól a kötet, ez segíthet a történelemoktatásában.

B. J.: Minden korrekt tájékoztatás fontos. Hangsúlyozom, minden. A hazai balliberális tábor szeretné elhitetni a magyarokkal, hogy alávalóbbak, mint Európa más nemzetei. Pedig semmivel sem rosszabbak, sőt! Ki tudja például, hogy Napóleon idejében Franciaország lakosságának csak a negyven százaléka volt francia? A párizsi kormány hamarosan megtiltotta a nemzetiségi nyelvek használatát, s ezzel meg is kezdődött a nem francia népek bedarálása.

B. J.: A Délvidéki Magyar Golgota a Keskenyúton Alapítvány kiadványa. Azért jött létre ez a szervezet, hogy kiharcolja végre az 1944–45-ös délvidéki vérengzés ügyének rendezését. Sajnos erre idehaza nincs igazi politikai akarat napjainkban sem. Az újvidéki „hideg napokról” három, négy, fotóval is ellátott oldalt találni a hazai középiskolai történelemkönyvekben, Titóék magyarellenes vérengzéséről, s annak 20-40 ezer áldozatáról pedig három sor olvasható ugyanott. Ebből is látható, a Kárpát-medencében a magyarságnak tulajdonképpen önmaga a legnagyobb ellensége. Nézzük meg, milyen következetességgel építik saját nemzettudatukat a szomszédaink, például a szerbek, a románok, a szlovákok. A magyarokat viszont mintha csak a széthúzás tartaná össze már több mint ezer éve. Nézzük meg, a határainkon túli magyarságot sem jellemzi közös akarat a nehéz helyzete ellenére sem. Legalább hat magyar párt tevékenykedik a Délvidéken, a Felvidéken is több, ha a Most-Hidat is magyarnak tekintem. Csodálom, hogy az anyaországi vezetés nem avatkozik bele ebbe.

S. F.: Hogy avatkozhatna bele?! Így is azon lovagol a baloldal, hogy a polgári kormány beleszól az ottani magyarok életébe. Ön mivel kényszerítené őket valamiféle egységre?

B. J.: Meg kellene határozni például az erdélyi magyar közösség konszenzusát, nemzeti minimumprogramját. Pontokba szedve. Aki ezt nem tartaná be, az elesne a budapesti támogatásoktól. A minimumprogramon túl persze úgy vitázhatnának aztán az ottani magyar erők, ahogy akarnak.

S. F.: Visszatérve az alapítványhoz, milyen konkrétumokat takarna az 1944–45-ös vérengzés ügyének rendezése?

B. J.: Belgrád bocsánatkérését, illetve az áldozatok hozzátartozóinak kárpótlását. A szerb vezetés megígérte, hogy a magyarokkal szemben született 1944–45-ös jogfosztó rendeleteket és törvényeket a belgrádi parlament semmissé teszi, ez sem történt meg. Félő, hogy a magyar parlament úgy szavazza meg majd Szerbia EU-csatlakozását, hogy mindezt kikényszerítette volna a belgrádi vezetésből. A román belépésért is Székelyföld autonómiáját kellett volna cserébe kérnünk. Alsó hangon.

M. Sz.: Még mindig nem lehet exhumálni, és megfelelő méltósággal eltemetni azokat a magyar áldozatokat a Délvidéken, akik dögtemetőkben nyugszanak. Több mint hatvan ismert délvidéki tömegsír van a Vajdaságban, magyar halottakkal.

S. F.: Csupa rossz dologról volt szó. Akkor tehát pesszimisták vagyunk?

B. J.: Dehogyis! Optimisták. Hogy Kós Károlyt idézzem: „Tettem, amit kellett, ahogy lehetett, és ahogy tudtam.” Csalódni fognak, akik azt várják tőlünk, hogy kifáradunk és megadjuk magunkat.

- See more at: http://www.magyarhirlap.hu/okozzunk-csalodast-ellensegeinknek#sthash.1aQjtJ8z.dpuf

Sinkovics Ferenc: Pontosan látjuk, milyen ma Magyarország külföldi megítélése. Antiszemiták vagyunk, élve esszük a cigányokat, s bálványként imádjuk diktatórikus vezetőinket. Erről szólnak a Nyugaton a velünk kapcsolatos újságcikkek…

Botlik József: Annak, hogy ez a kép kialakulhatott rólunk, a hallatlanul rossz magyar propaganda az oka. A fehér diplomáciánk nem áll a helyzet magaslatán. Egyébként sohasem állt a 20. században. Talán a Horthy-korszakban egy kicsit jobb volt a helyzet. De csak egy kicsit. Amikor az orosz túlerő leverte a magyar szabadságharcot 1849-ben, akkor nagyon jó volt a külföldi megítélésünk. Kossuth például szobrot kapott az Egyesült Államokban, de megyét is neveztek el róla ugyanott.

Magyaródy Szabolcs: Ez a népszerűség szerintem inkább csak a közvéleményre volt igaz akkor is. Az angol udvar nem támogatta a szabadságharcot, hiszen az trónellenes volt, az amerikai kormány pedig nem is figyelt az itt zajló eseményekre.

B. J.: Igen, de legalább az egyszerű nyugati emberek, s az értelmiség tisztelt bennünket. Ez azonban az 1880–90-es években megváltozott. A hazai nemzeti kisebbségek értelmisége támadni kezdte Magyarországot állítólag hibás és elnyomó nemzetiségi politikájáért. Már a nemzetközi szinten is igen korszerűnek számító,
Eötvös-féle nemzetiségi törvény sem felelt meg nekik. És a 19. század végén a mozgolódó nemzetiségek felismerték az úgynevezett tömegsajtó erejét. Látványosan fejlődött a nyomdatechnika, feltalálták a rotációs nyomást, ami nagy példányszámokat tett lehetővé, másrészt a legtöbb európai országban jelentősen visszaszorították az analfabétizmust, az újság, méghozzá az olcsó újság tehát nagyon fontos lett. Tomás Masaryk is a sajtóban közölte a csehszlovák nemzettel (!) kapcsolatos elméletét 1890-ben. De Eduard Benes is felismerte a sajtó erejét, akárcsak a románok, náluk is megindult az erőteljes magyarellenes propaganda. A korabeli budapesti kormány viszont csak tétlenül nézte mindezt. Nem értette, hogy miért lehet fontos egy immáron erős, fejlődő ország számára a külföldi propaganda kérdése.

S. F.: Mit érezni ma az Egyesült Államokban és Kanadában a gyalázkodásból?

M. Sz.: Egyelőre semmit sem tudunk tenni ellene. Fizetett ügynökökön keresztül igyekeznek lejáratni Magyarországot a hazai balliberális csoportok. Ezek szolgáltatják nekik az információkat. És ők ezeket gondolkodás nélkül felhasználják. Eszükben sincs Magyarországra jönni, körülnézni, megismerni a valós állapotokat. A magyar állami propaganda gyerekcipőben jár. Fogalma sincs arról, mit tegyen ebben a helyzetben. Idehaza sok ember hiszi azt magáról, hogy ért a propagandához. Mert az egyetemen ezt tanulta. Csak azt felejti el, hogy a könyvek, amelyekből tanult, már akkor elavultak voltak, amikor kiadták őket.

S. F.: Mindent elhisz rólunk az amerikai és kanadai közvélemény?

M. Sz.: Őszintén? Az amerikaiak és a kanadaiak többsége egyáltalán nem törődik azzal, mi van Magyarországon, s egyáltalán létezik-e Magyarország.

S. F.: De hát akkor kinél ér el sikert a bennünket szidalmazó propaganda?

M. SZ.: Valójában a politikai vezetőket sem érdeklik a magyarok. És vigyáznak is arra, hogy ne haragítsák magukra a kinti magyar szórványokat. Kevesen vagyunk, de a választásokon minden voks számít. A külügyminisztérium apparátusa az már más kérdés. Azt már meg tudták környékezni, be tudták hálózni a hazai balliberális csoportok. Ez elsősorban az amerikai külügyre vonatkozik.

S. F.: Milyen mélységben tud ártani nekünk ez a fekete propaganda? Kérdem ezt azért is, mert a Nyugaton megjelenő lejárató cikkekről azt hiszi a megtévesztett hazai közvélemény, hogy hú de nagy baj lehet, ha ilyen rossz a fejlett világ véleménye rólunk…

B. J.: Nemrég jártam Stuttgartban. Az ottani magyarok is azt kérdezgették, hogy is vagyunk azzal a „cigánypecsenyével”? És mi a helyzet azzal az „osztrák kiállítással”? Tehát eljutnak a kisemberekhez a hírek, amelyeknek a terjesztésébe szívesen beszállnak a németországi liberálisok is, segítendő a mi liberálisainkat. Az a tragédia, hogy a nyugati lapokban megjelenő hazugságok úgy jönnek vissza, mintha eredeti németországi vélemények lennének. Időnként még a kormányzati kézben lévő Magyar Távirati Iroda is tényként veszi át ezeket, minden kommentár és kritika nélkül. Ez a huszonkettes csapdája.

S. F.: Mit lehet tenni?

B. J.: Először is visszahoznám azt az egykor volt törvényi paragrafust, hogy magyar nemzet elleni vétségek. A hazaárulásnak, a magyarság elleni támadásnak, a lejáratásnak és a rágalmazásnak legyen büntetőjogi felelőssége.

S. F.: Szó ami szó, van olyan nép, amelyről csak büntetőjogi következményekkel lehet bármiféle kritikát mondani...

B. J.: Itt van például egy idős hölgy, a filozófus Heller Ágnes, aki a svéd televízióban szórt kígyót-békát magyar állampolgárként a magyar nemzetre, arról nem is beszélve, hogy következetesen tagadja a 2006. októberi véres rendőri brutalitást. Legalább 150 éve, de lehet, hogy inkább 200 éve kifejezetten idegen érdekek alapján írják a magyar nép történelmét. Mert az illetékesek és az érintettek vigyázó szemüket Bécsre, aztán Moszkvára, majd Washingtonra és Brüsszelre vetették és vetik.

S. F.: Hogy viszonyul az amerikai és a kanadai nemzeti érzelmű magyarság a hazájukat lejárató kampányokhoz?

M. Sz.: Levelekkel, válaszcikkekkel reagálunk minden magyarellenes cikkre, de ezeket az írásokat nem közlik a lapok.

B. J.: Na igen, borzasztó sok reagálnivaló van amúgy is. Annak az állandó és görcsös figyelemnek, amellyel Washington és Brüsszel rezdüléseit próbáljuk megfejteni, van egy alacsonyabb, de annál megdöbbentőbb szintje is. Az ugyancsak intenzív figyelem Pozsony, Belgrád, Bukarest irányába. Figyelem és félelem, nehogy nehezteljenek, sőt, elítéljenek bennünket valamiért.

M. Sz.: A másik, amit folyton hangoztatok, hogy nem védekezni kell, hanem támadni. Azaz menni előre a diplomácia és a propaganda terén, mindenütt felszólalni jogos követeléseink, érdekeink ügyében.

S. F.: De hisz bevezettük a bankadót, harcol a kormány a devizahitelesekért, hazaküldtük a dirigálni és zsarolni próbáló valutalapot, s így tovább… Ez nem elég?!

M. Sz.: Az egyik legérzékenyebb támadási felület Magyarország ellenségeivel szemben a kettős mérce. Ez szinte mindennap okot adna a magyar külpolitika erélyesebb fellépésére és tiltakozására.

B. J.: A kettős mércével, ezzel a hallatlanul romboló és megalázó jelenséggel hazai pályán is meg kell küzdenie a magyarságnak. Ezt ne feledjük.

S. F.: Kézben tartunk itt most két kötetet, az egyik a Délvidéki Magyar Golgota 1944-45, a másik a Hungary and the Hungarians című angol nyelvű kötet DVD-vel kiegészítve. Ezek segítik vagy inkább helyettesítik a gyengén működő fehér diplomáciánkat?

B. J.: Igyekeznek segíteni.

M. Sz.: A Hungary and the Hungarians című kötetben azokat a külföldiek által írt korrekt cikkeket gyűjtöttük össze, amelyek támogatják a magyar ügyet. Pontosabban az igazságot írják. Több olyan cikket is betettünk, amelyben olyan információk vannak, amelyeket úgymond illik tudni a magyarokról. Például azt, hogy a második világháború alatt több százezer embernek nyújtottunk menedéket. Nyilván elég, ha csak a lengyelekre utalok. De vannak benne olyan érdekességek is, hogy bár bennünket vádolnak antiszemitizmussal, valójában Roosevelt elnök először be akarta vezetni Amerikában a numerus clausust, majd Kamerunba akarta telepíteni a zsidókat.

S. F.: Kinek a támogatásával jelent meg ez a kötet?

M. Sz.: Az amerikai és kanadai magyar kisnyugdíjasok adták össze rá a pénzt, szám szerint 26 410 dollárt. És megjelent az úgynevezett Kézikönyv című zsebkötetünk hetedik, bővített kiadása is ebben az évben. Ezt én szerkesztettem. Pedagógusoknak szántuk, vidéki iskolaigazgatóknak küldünk szét belőle egy adagot. Magyarország sorskérdéseiről szól a kötet, ez segíthet a történelemoktatásában.

B. J.: Minden korrekt tájékoztatás fontos. Hangsúlyozom, minden. A hazai balliberális tábor szeretné elhitetni a magyarokkal, hogy alávalóbbak, mint Európa más nemzetei. Pedig semmivel sem rosszabbak, sőt! Ki tudja például, hogy Napóleon idejében Franciaország lakosságának csak a negyven százaléka volt francia? A párizsi kormány hamarosan megtiltotta a nemzetiségi nyelvek használatát, s ezzel meg is kezdődött a nem francia népek bedarálása.

B. J.: A Délvidéki Magyar Golgota a Keskenyúton Alapítvány kiadványa. Azért jött létre ez a szervezet, hogy kiharcolja végre az 1944–45-ös délvidéki vérengzés ügyének rendezését. Sajnos erre idehaza nincs igazi politikai akarat napjainkban sem. Az újvidéki „hideg napokról” három, négy, fotóval is ellátott oldalt találni a hazai középiskolai történelemkönyvekben, Titóék magyarellenes vérengzéséről, s annak 20-40 ezer áldozatáról pedig három sor olvasható ugyanott. Ebből is látható, a Kárpát-medencében a magyarságnak tulajdonképpen önmaga a legnagyobb ellensége. Nézzük meg, milyen következetességgel építik saját nemzettudatukat a szomszédaink, például a szerbek, a románok, a szlovákok. A magyarokat viszont mintha csak a széthúzás tartaná össze már több mint ezer éve. Nézzük meg, a határainkon túli magyarságot sem jellemzi közös akarat a nehéz helyzete ellenére sem. Legalább hat magyar párt tevékenykedik a Délvidéken, a Felvidéken is több, ha a Most-Hidat is magyarnak tekintem. Csodálom, hogy az anyaországi vezetés nem avatkozik bele ebbe.

S. F.: Hogy avatkozhatna bele?! Így is azon lovagol a baloldal, hogy a polgári kormány beleszól az ottani magyarok életébe. Ön mivel kényszerítené őket valamiféle egységre?

B. J.: Meg kellene határozni például az erdélyi magyar közösség konszenzusát, nemzeti minimumprogramját. Pontokba szedve. Aki ezt nem tartaná be, az elesne a budapesti támogatásoktól. A minimumprogramon túl persze úgy vitázhatnának aztán az ottani magyar erők, ahogy akarnak.

S. F.: Visszatérve az alapítványhoz, milyen konkrétumokat takarna az 1944–45-ös vérengzés ügyének rendezése?

B. J.: Belgrád bocsánatkérését, illetve az áldozatok hozzátartozóinak kárpótlását. A szerb vezetés megígérte, hogy a magyarokkal szemben született 1944–45-ös jogfosztó rendeleteket és törvényeket a belgrádi parlament semmissé teszi, ez sem történt meg. Félő, hogy a magyar parlament úgy szavazza meg majd Szerbia EU-csatlakozását, hogy mindezt kikényszerítette volna a belgrádi vezetésből. A román belépésért is Székelyföld autonómiáját kellett volna cserébe kérnünk. Alsó hangon.

M. Sz.: Még mindig nem lehet exhumálni, és megfelelő méltósággal eltemetni azokat a magyar áldozatokat a Délvidéken, akik dögtemetőkben nyugszanak. Több mint hatvan ismert délvidéki tömegsír van a Vajdaságban, magyar halottakkal.

S. F.: Csupa rossz dologról volt szó. Akkor tehát pesszimisták vagyunk?

B. J.: Dehogyis! Optimisták. Hogy Kós Károlyt idézzem: „Tettem, amit kellett, ahogy lehetett, és ahogy tudtam.” Csalódni fognak, akik azt várják tőlünk, hogy kifáradunk és megadjuk magunkat.

- See more at: http://www.magyarhirlap.hu/okozzunk-csalodast-ellensegeinknek#sthash.1aQjtJ8z.dpuf
Jó kérdés, mennyire kell komolyan vennünk a hazánkat lejárató nyugati sajtókampányokat, s az ezeket sugalló hazai balliberális politikai és közéleti személyiségeket. A magyaroknak mindenesetre rosszulesik, ha erkölcsileg elmarasztalják őket, az pedig mindannyiunkat felháborít, ha mindennek a tetejébe hazudnak rólunk. Nemegyszer a valósággal szemben száznyolcvan fokkal ellentétes vádakkal. Erről a jelenségről beszélgettünk a Kanadában élő Magyaródy Szabolccsal, az ottani Corvinus Society társaság elnökével, s Botlik József történésszel, a hazai Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány tiszteletbeli kuratóriumi elnökével. - See more at: http://www.magyarhirlap.hu/okozzunk-csalodast-ellensegeinknek#sthash.1aQjtJ8z.dpuf
Jó kérdés, mennyire kell komolyan vennünk a hazánkat lejárató nyugati sajtókampányokat, s az ezeket sugalló hazai balliberális politikai és közéleti személyiségeket. A magyaroknak mindenesetre rosszulesik, ha erkölcsileg elmarasztalják őket, az pedig mindannyiunkat felháborít, ha mindennek a tetejébe hazudnak rólunk. Nemegyszer a valósággal szemben száznyolcvan fokkal ellentétes vádakkal. Erről a jelenségről beszélgettünk a Kanadában élő Magyaródy Szabolccsal, az ottani Corvinus Society társaság elnökével, s Botlik József történésszel, a hazai Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány tiszteletbeli kuratóriumi elnökével. - See more at: http://www.magyarhirlap.hu/okozzunk-csalodast-ellensegeinknek#sthash.1aQjtJ8z.dpuf
Kerekasztal. Keserves háború kellős közepén vagyunk, amelyben nem ólommal, hanem igaztalan szavakkal lőnek bennünket – Meddig tart ez még?
- See more at: http://www.magyarhirlap.hu/okozzunk-csalodast-ellensegeinknek#sthash.1aQjtJ8z.dpuf
Hivatkozás: www.magyarhirlap.hu/okozzunk-csalodast-ellensegeinknek

 

Felhívások, események
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.