Felemás magyar-szerb megbékélés

Lass Gábor

Botlik Józseffel, Alapítványunk tiszteletbeli elnökével 2013. júliusában  készült alábbi interjút NEM közölte a magyar Demokrata című hetilap


A Szerb Köztársaság Képviselőháza (parlament) rendkívüli ülésen fogadta el a délvidéki magyarok elleni 1944–1945. évi vérengzést elítélő nyilatkozatot, és ígéretet tett arra, hogy hatályon kívül helyezik a vajdasági magyarok kollektív bűnösségét megállapító határozatot. Dr. Botlik József történészt, a KESKENYÚTON Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány tiszteletbeli kuratóriumi elnökét, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyugalmazott docensét arról kérdeztük, hogy a fentiek milyen változást hozhatnak a vajdasági magyarok életében és a szerb-magyar kapcsolatokban.

Röviden tekintsük át, mi történt a Délvidéken 1941-től 1945-ig!

A magyar honvédség csapatai 1941. április 11-én megindultak a két évtizeddel korábban elszakított Délvidék visszavételére, ahol veszélyeztetett helyzetbe került az ott élő őshonos magyarság. A soknemzetiségű Jugoszlávia ugyanis az április 6-án megkezdett német katonai támadás következtében ekkorra már nemzeti alkotóelemeire bomlott, többek között kikiáltották a Független Horvát Köztársaságot. Nemzetközi jogilag ez által érvényét vesztette az 1940. december 12-én Belgrádban megkötött magyar–jugoszláv örökbarátsági szerződés. A köztudattal ellentétben Magyarország nem június 27-én a Szovjetunió elleni támadással kapcsolódott be a második világháborúba, hanem már április 11-én, csak a „bűnös magyar nemzet” ideológiáját jobban alátámasztotta az, ha a háborúba való belépésünk kezdete a későbbi barát és szövetséges Szovjetunió megtámadásával esett egybe. A felszabadító magyar csapatokat ellenségeink fasiszta megszállóknak nevezték (nevezik mai s), miközben az első és a második bécsi döntéssel a trianoni diktátumban elcsatolt ezredéves magyar területeket szereztünk vissza. A Délvidék (Bácska, Drávaszög, Muraköz, Mura melléke), majd előbb a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld két évtizedig tartó idegen uralom után ekkoriban újraegyesült Magyarországgal. A hazatért Délvidéken a szokásos hadijognak megfelelően, a Honvédvezérkar katonai közigazgatást vezetett be a polgári adminisztráció kiépítéséig, amelyre augusztus 21-én tértek át. A konszolidáció ellenére a Bácska déli, többségében szerbek lakta településein, elsősorban a Tisza és a Duna összefolyásánál elhelyezkedő Sajkás-kerületben gyakoriak voltak a szerb csetnikek és kommunista partizánok lövöldözései, robbantgatásai, gyújtogatásai. Az 1941 novemberében itt megalakult partizánosztag a következő hetekben már szervezett fegyveres akciókat intézett magyar hatóságok és anyagi javak ellen. Olyan szabotázscselekményeket hajtott végre, amelyeket minden állam megtorolt volna. A sajkási partizánosztag és a  zsablyai csendőrőrs között kirobbant, halálos áldozatokat is követelő, több véres összecsapás vezetett az 1942. januári „hideg napok”-hoz.

A nemzetközi jog szerint a magyar hatóságok reakciói jogszerűek voltak?

Igen, mert az akkor érvényben lévő genfi és hágai egyezmények a partizánokat nem tekintették hadviselő félnek. Csak a második világháború után ismerik el annak, ha egységes katonai vezetéssel, egységes fegyverzettel és ruházattal rendelkeznek. 1942 januárjában a magyar katonai alakulatok és a csendőrség a partizánakciók letörése érdekében, jogosan hajtotta végre a terület pacifikálását. A zsablyai összecsapással 1942. január 4-én kezdődött akciót  január 22-én táviratilag állította le Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök. Bajcsy-Zsilinszky Endre ellenzéki országgyűlési képviselő egy újvidéki ügyvédtől szerzett tudomást a hatósági túlkapásokról, és a Képviselőház külügyi bizottságának ülésén követelte az események kivizsgálását, a tettesek felelősségre vonását. Az 1943 őszén elkészült vádirat szerint az újvidéki „hideg napok”-nak 3309, a Magyar Kir. Honvédség adatai szerint 3340 személy esett áldozatul, köztük 2550 szerb, 743 zsidó és néhány tucat más nemzetiségű. Döntő részük csurogi, zsablyai és újvidéki lakos volt. Az ügyben felelős magas rangú tiszteket nemcsak bíróság elé állította a Kállay-kormány, hanem megkezdte az áldozatok hozzátartozóinak a kárpótlását, illetve kártalanítását.  Fontos megjegyezni, hogy a „hideg napok” idején például Temerinben dr. Fehér Mihály bátor kiállásának köszönhette az életét egy százötven fős szerb csoport. A Szabadkától délre eső Nagyfény községben Kiss Antal az életével szavatolta, hogy a kivégzésre felsorakozott szerbek békés emberek. Újvidék tőszomszédságában Káty és Tiszakálmánfalva községekre azért nem terjedt ki a razzia, mert az ottani magyar lakosság és helyi hatóságok a leghatározottabban ellenezték azt. Az újvidéki razziáról szólva maga a főispán számolt be több olyan esetről, amikor magyarok mentettek meg embereket a biztos haláltól.

A magyar kormányzat 1942–1943-ban felderítette a bűnösöket és kárpótolta az áldozatok hozzátartozóit. A szerbek később bosszúhadjáratot indítottak…

A jugoszláv partizánhadsereg  Joszip Broz Tito vezetésével 1944. szeptember-októberben a Vörös Hadsereggel együtt foglalták el a Bánátot, a Szerémséget, a Bácskát és a  Drávaszöget. Szinte azonnal megkezdődött a „hideg napok” bosszúja. Tito marsall október 17-én írta alá azt a parancsot, amely október 22-i hatállyal a Bácskában, a Bánátban és a Drávaszögben bevezette a katonai közigazgatást. Százával, ezrével lőtték a magyarokat a meszesgödrökbe, a dög-kutakba, téglagyári bányagödrökbe, dunai és tiszai árterekbe.  Eközben 1944–1945 fordulóján nyolcvanezer magyart elüldöztek délvidéki szülőföldjéről, és kb. negyvenezer magyart gyilkoltak meg különös kegyetlenséggel. Fő cél a terület elszlávosítása volt. A halálos áldozatok számát csak becsülni tudjuk. Több településen a helyi szovjet katonai parancsnok akadályozta meg a szerb partizánok vérengzését, mert már ők is túlzónak tartották. A megtorlások 1948-ig tartottak. A magyarsággal kapcsolatos diszkriminatív politikai határozatokat és a kollektív bűnösség bélyegét a mai napig nem nyilvánították semmissé.  

Ivica Dacic szerb kormányfő ígéretet tett Áder János köztársasági elnöknek, hogy a szerb kormány eltörli a magyarok kollektív bűnösségét. Ez csak szimbolikus gesztus vagy jogi következményei is lennének?

A kollektív bűnösség jogi úton történő eltörlésének következménye lehetne a kárpótlás bonyolult folyamatának a megindítása. Áder János Belgrádban arra kapott ígéretet, hogy erre a következő kormányülésen kerül sor. Akkor azt mondták, ennek már csak technikai akadálya van. Sajnos, még mindig nem törölték el a kollektív bűnösség bélyegét, holott az óta már több szerb kormányülést is tartottak. Ha megtörténik, remélhetően megnyílik az út a kárpótlás előtt. A szerb parlament egyébként 2011 októberében már elfogadott egy vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt, aminek azonban a mai napig nincsen végrehajtási utasítása, és nem rendeltek hozzá pénzügyi fedezetet, pedig e nélkül nem lehet kárpótolni magyarok tízezreit.

Áder János a szerb parlamentben méltatta a megbékélési nyilatkozatot, mert szerinte az „nemcsak lezárja közös múltunk egyik fájdalommal és sötét árnyakkal teli huszadik századi fejezetét, hanem új, huszonegyedik századi perspektívákat is megnyit országaink és polgáraink kapcsolatában.” Valóban történelmi jelentőségű ez a nyilatkozat?

Ez a parlamenti határozat is pont olyan felemás, mint a kárpótlási törvény. A nyilatkozatban az áll, hogy a szerb állam „mélységesen elítéli a magyarság elleni aktusokat.” Nem atrocitásokról beszél, hanem aktusokról. Továbbá nem elítélni kellett volna, hanem eltörölni a kollektív bűnösség bélyegét, és kinyilvánítani a bocsánatkérést. Ezen kívül szavatolni az áldozatoknak kijáró végtisztesség és méltó megemlékezés jogát. Hatóságilag támogatni a magyarság elleni népirtás emlékműveinek felállítását minden olyan délvidéki településen, ahol tömegsír van, vagy ahonnan tömegesen hurcoltak magyarokat gyűjtőtáborokba. A magyarirtást követően Tito partizánhatóságai a Vajdaságban több tucat internálótábort állítottak fel, ahová magyarok és németek tízezreit hurcolták. Ezek a haláltáborok a körülményeket tekintve, semmiben sem különböztek egy GULAG-, vagy egy náci koncentrációs lágertől is csak abban, hogy a szerbek nem alkalmaztak gázt. A legembertelenebb körülmények az Újvidéktől északra kb. tíz km-re elhelyezkedő hajdani Tiszaistvánfalva (szerbül: Jarek) község mellett létesített haláltáborban voltak, ahol főleg éhezés és a járványok miatt több mint hatezer ember halt meg.  Az 1944. december elejétől tizenhat és fél hónapon keresztül működött megsemmisítő táborban a gyermekekre, várandós anyákra, az ott született csecsemőkre sem voltak kímélettel. A járeki lágerben 955 gyermekkorú vesztette életét. Nagy többségük tíz éven aluli, közülük harmincöt néhány napos, néhány hetes vagy hónapos csecsemő volt, akik a táborban születtek. Ők is bűnösök? A szerb parlament által elfogadott nyilatkozat tehát nem más, mint régi, jól megszokott balkáni megoldás (egyet mond, mást gondol, harmadikat cselekszik!), amit a magyar diplomácia jóhiszeműen, alázatosan, sőt szolgaian elfogadott, ahelyett, hogy Magyarország biztosítékokat kért volna a kollektív bűnösség bélyegének az eltörlésére. Hozzáteszem, hogy köztársasági elnökünk elérte a legtöbbet, büszkék lehetünk a kiállására. Miközben a magyar diplomácia szokásosan – finoman fogalmazva – megint nem volt a helyzet magaslatán.  A  szerb államelnöktől, Tomislav Nikolictól viszont sem június 25-26-án, sem az óta  nem hallottunk Áder Jánoséhoz  hasonló bocsánatkérő megnyilvánulást.  

A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) frakcióvezetője, Pásztor Bálint szerint a szerb parlamenti nyilatkozat elfogadásának nincs köze olyan államérdekekhez, amelyek Szerbia EU-s közeledési folyamatával kapcsolatosak. Ön is így látja?

Pásztor Bálint hatalmasat téved. A szerb parlament nem azért gyakorolt gesztust, hogy a megbékélés érdekében bocsánatot kérjen a magyarságtól az 1944-45-ös atrocitásokért. A nyilatkozat indoklásában ugyanis ez áll: „Erre a határozatra Szerbia Európai Uniós csatlakozása miatt van szükség.” Amikor a szerb parlamentben a nyilatkozatot tárgyalták, a szerb képviselők többsége az 1942-es atrocitásokról szónokolt. Az ülésteremben érezhető volt, hogy a nyilatkozat kényszer alatt születik, ezt később le is írták. Ráadásul alig ment át a parlamenti többségen: a 250 képviselőből csak 128-an szavazták meg. Az egyik szerb képviselő „tizennyolcezer (!), magyar fasiszta által legyilkolt szerb”-ről beszélt, és mindössze háromezer 1944–1945-ös magyar áldozatról. A VMSZ képviselői szó nélkül hagyták a hazugságokat, ferdítéseket, így másnap az egyik vezető belgrádi napilap szalagcímen közölte, és megcáfolhatatlan tényként tálalta a 18 ezer szerb áldozatot. Megjegyzem, hogy érthetetlen számomra, a magyar kormány miért csak a VMSZ-t ismeri el a vajdasági magyarság egyetlen érdekképviselőjének.

Milyen dokumentumok maradtak fenn, amelyek alapján a délvidéki magyarság benyújthatja kárpótlási igényét?

Meglepő, hogy a titói kommunista adminisztráció sok dokumentumot hagyott hátra. Például amikor Csorba Béla feltárta a járeki haláltábor működését, megtalálta annak halotti anyakönyveit is.  A kutatók előtt végre megnyitott levéltári anyagokból sorra kerülnek elő az utólag sorozatban gyártott úgynevezett háborús bűnös listák, amelyek a legyilkoltak és lágerekbe hurcoltak vagyonelkobzásának az igazolására készültek.  Sőt előbukkannak utólagos feljelentések is, igazolásul a rémséges öldöklésekre.  Véleményem szerint a szerbiai kárpótlás akadályoztatásának hátterében a következő ki nem mondott félelem áll: ha a magyaroknak engednek, fennáll a veszély, hogy a németek is benyújtják igényüket. 1944–45-ben százötvenezer németet kitelepítettek, miközben kb. hetvenezer német polgári lakost lemészároltak Tito partizánosztagai. Napjainkban mindössze ötezer német él Szerbiában, a hajdani félmillióból. Szerintem a szerb kormány attól tarthat, ha eltörlik a magyarság kollektív bűnösségét, és elindulnak a kárpótlások, az elüldözött vagy legyilkolt németek leszármazottai is tömegesen fogják kérni a jóvátételt. Ebbe Szerbia anyagilag belerokkanna. A Németországba elűzött németek és leszármazottaik a rájuk jellemző alapossággal a Délvidéken faluról falura járva összegyűjtötték, hogy mitől fosztották meg őket, és ezt elképesztő részletességgel több, mint tíz vaskos kötetben megjelentették.  Ezekben például nemcsak az elkobzott ingatlanokat, ingóságokat, hanem az elvett jószágokat is darabonként felsorolták. Nekünk magyaroknak sajnos, nincsenek ilyen jellegű részletes adataink. Matuska Márton és néhány  helytörténész kitartó kutatásának köszönhetően tudjuk, hogy több mint hatvan tömegsír van a mai Vajdaság területén, amelyeknek az egy részét már sikerült megjelölni. Sajnos, a nagyvárosok, mint például Újvidék áldozati névsora hiányzik, ezért igen hiányos a magyar–szerb történész vegyes bizottság ezzel kapcsolatos listája, amelyen mindössze hétezer magyar vértanú neve található.  Eközben senki sem beszél a jugoszláviai koncepciós perek több ezer magyar áldozatáról…

Úgy fogalmazott, a magyar diplomácia nincs a helyzet magaslatán. Miért?

Hiányzik a nemzetpolitikai vízió, a távlatokban való gondolkodás. Például amikor Moldávia 1991-ben kimondta a függetlenségét, a bukaresti parlament három hét múlva elfogadta a kettős állampolgárságot. Ma Moldávia gyakorlatilag az EU tagállama, és évek óta úgy részesül az uniós javakból, hogy közben nem tagja a közösségnek. A moldávok román útlevéllel járnak Nyugatra, nyilvánvaló, hogy területe hamarosan Romániához fog tartozni. Miért? A románoknak van, de mindig is volt nemzetpolitikai víziójuk, ők tudnak távlatokban gondolkodni és cselekedni. A magyar kettős állampolgárság örvendetes dolog, de két évtizedet késett. Már 1990–1991-ben meg kellett volna adni, akkor nem morzsolódott volna fel ilyen végzetesen a magyarság a Kárpát-medencében. Húsz év alatt egymillió magyar tűnt el, ami megelőzhető lett volna valódi, tudatos nemzetpolitikával. Az nem nemzetpolitika, hogy feltételek nélkül támogattuk Románia, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, és most Szerbia európai uniós csatlakozását, és nem kértünk/kérünk cserébe semmit.

Mire gondol?

Például annak idején az uniós csatlakozás támogatásáért cserébe Romániától a Székelyföldnek és a Partium egy részének területi önkormányzatot, más kisebb erdélyi magyarlakta vidékeknek pedig kulturális autonómiát kellett volna követelnünk. Vannak korábbi példák is: 1992 őszén – emlékszem – az akkori magyar külügyminiszter kijelentette, hogy minden feltétel nélkül elismerjük az 1993. január első napján függetlenné váló Szlovákiát. Ez meglehetően dilettáns nyilatkozat volt:  a trianoni diktátumot ugyanis Csehszlovákiával kötötték, szlovák állam – néhány évet kivéve – korábban nem létezett.  Az elismerés fejében minimum területi autonómiát kellett volna kérni a felvidéki magyarságnak, vagy netán népszavazást követelni a magyarlakta területeken, hogy az ott élők döntsék el, hogy melyik államhoz akarnak tartozni.  Ráadásul – mintegy hálából –  Szlovákia a bősi vízlépcsővel  elterelte, szó szerint ellopta a Duna egy szakaszát.  A legégbekiáltóbb bűn Kárpátalja, ahol  a ruszin/ukrán és magyar lakosság követelésére 1991. december első napján népszavazást tartottak a terület különleges státusú önkormányzatáról, amelyre a lakosság 78 százaléka igennel voksolt. A többségében magyarlakta Beregszászi járás népességének 81,4 százaléka eközben egy Beregszász központú Magyar Autonóm Körzet létrehozására szavazott.  Erre mit tett a rendszerváltás utáni első nemzeti kormány?  Öt nap múlva, december 6-án Kijevben, kihátrálva a kárpátaljai magyarság számára igen kedvező kilátásokat nyújtó népszavazás eredménye mögül, és aláírta a szerencsétlen magyar–ukrán szerződést, amelyben örökre lemondott Magyarország esetleges területi igényeiről.  A románok biztosan megvárták volna az autonómia-népszavazás kimenetelét. Sorolhatnám még a Drávaszög ügyét is, mint a magyar diplomácia fekete foltját… Fel kell tenni a kérdést. Mit kapunk Szerbiától cserébe, hogy támogatjuk uniós csatlakozását?  Azt, hogy még mindig szabotálják a délvidéki magyarság kollektív bűnösségének eltörlését, akadályozva a kárpótlást. Miközben a diplomácia a világban nem úgy működik, mint nálunk, hogy csak mi adunk, eközben a másik féltől nem kapunk semmit.

Ezek szerint van mit tanulnunk a románoktól, szerbektől…

Meggyőződésem, hogy a Kárpát-medencében a magyarság legnagyobb ellensége önmaga.  Lásd az egymással viaskodó, jó néhány határon túli magyar pártot. Amíg a szomszéd népek a saját érdekeiket nézik, addig a magyarságot talán csak a széthúzás tartja össze. Legnagyobb tragédiánk, hogy amikor 1948-ban ránk erőltették a sztálini típusú diktatúrát, akkor minden szocialista országban valamilyen nemzeti típusú kommunizmust kezdtek építeni. Kivéve Magyarországot és az NDK-t. Nálunk a politikai vezetők először, másodszor és harmadszor is kommunisták voltak, és csak utána valahol magyarok. Egy lengyel, egy bolgár, egy román kommunista vezető először mindig a hazája érdekeit nézte, és csak utána volt kommunista. Amikor szerb nemzeti érdekekről van szó, a szélsőbal és a szélsőjobb összezár. Egy román, egy szlovák a nemzetére nem árulkodik külföldön. Régen el kellett volna árasztani a Nyugatot magyar nemzeti szempontból megírt könyvekkel! Például. hogy nem fasiszta megszállók voltunk Délvidéken, hanem ezeréves magyar területeket szereztünk vissza. A nyugat-európai politikusok többségének fogalma sincs, hogy a magyarság a Kárpát-medencében őshonos nemzet. Például egy angol politikus, aki az Európai Parlament tagja, nyilatkozta: szerinte azért él másfél millió magyar Romániában, mert 1945-ben a Vörös Hadsereg Magyarország lakosságának egy részét oda deportálta. A szerb közvélemény úgy tudja, hogy a Délvidéken azért laknak magyarok, mert 1956-ban odamenekültek a Kádár-terror elől. A szerb köztudat szerint már eleget vendégeskedtek, ideje hazamenniük. A szerbekben továbbra is elevenen él a partizán-kultusz, hogy a szerb antifasiszta nép, a magyar pedig fasiszta. Félő, hogy Szerbia a mi támogatásunkkal is úgy lesz uniós tag, hogy a délvidéki magyarság helyzete, az 1944–1945-ben Magyarországra és szerte a világba üldözöttek és leszármazottaik rehabilitálása, kárpótlása végül nem történik meg.  S ha Szerbia már bent lesz az EU-ban, ezt az ügyet is ugyanúgy a szőnyeg alá söprik majd, mint a Benes-dekrétumokat…  

Szavaiból úgy tűnik, a délvidéki magyarságnak nemhogy a kárpótlásra, de a bocsánatkérésre is várnia kell még. Vajon mikor fognak a szerbek filmet forgatni a z 1944–1945-ös „még hidegebb napokról?

Ezzel kapcsolatban végül elmesélek egy történetet!. A nyolcvanas évek elején Cseres Tibor, a Hideg napok című regény írója egy baráti összejövetelen, ahol én is jelen voltam, azt mondta: megbánta, hogy megírta ezt a könyvét. Arra számított ugyanis, hogy a regény megjelenése után egy szerb író válaszul megírja az 1944–45-ben történt magyarirtást, és ez a két nép megbékéléséhez fog vezetni. Hozzáfűzte: nem gondolta, hogy a „Hideg napok”-kal és az abból készült filmmel ennyi kárt fog okozni a magyarságnak. Ezért fogadalmat tett, hogy amikor már szabadon lehetséges, bejárja a bácskai falvakat, és feltárja az eseményeket. Így született a Vérbosszú Bácskában című, 1991-ben megjelent műve, amely sajnos, nem került igazán a köztudatba. Ellentétben a megfilmesített „Hideg napok”-kal, amely mint tudjuk, a magyar filmművészet egyik kiválóságának van elkönyvelve.  Magas művészeti ajánlással nemrégiben, a Hősök napján az egyik magyarországi tévécsatorna ismét sugározta…

Galéria

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.