Drága golyó

Farkas Adrienne

Rehabilitálták egy délvidéki tömegsír német halottait, a szerb partizánok áldozatait

Magyar Nemzet Hétvégi Magazin, 2013. október 5.

Történelmi jelentőségű, és a magyaroknak is reményt adó bírósági döntés született az elmúlt héten Szerbiában, ahol a zombori felső bíróság rehabilitált 113 olyan hódsági németet, akiket a kommunista partizánok 1944 őszén ártatlanul kivégeztek. Bár egyes magyar magánszemélyeknek már sikerült tisztázni meggyilkolt családtagjaikat a háborús bűnösség vádja alól, most először történt meg, hogy a második világháború végén kivégzett helybéli németek rehabilitálására is sor került. A döntés egy hódsági tömegsírban fekvő áldozatokra csoportosan vonatkozik.

Állunk délvidéki barátnőmmel és Beck Antallal, a zombori Szent Gerhard Német Egyesület elnökével a nagy bácskai tágasságban, a körtési határban, előttünk a meggyilkolt dunai svábok emlékműve. Nézzük egymást, kinek az anyja neve, kinek az apja neve német, magyarul beszélünk, de sváb ősinktől örökölt kék szemünk könnyes. Nem szabadulunk a gondolattól: ha mi akkor itt lettünk volna, vajon azért kellett volna meghalnunk, mert magyarok vagyunk, vagy egy német lógorba (a láger helyi neve) löknek elpusztulni?

A nyugat-bácskai Körtés is egyike volt azoknak a falvaknak, amelyeket a szerb partizánok a német nők, öregek, betegek és gyerekek haláltáborává alakítottak. Döbbenetes elolvasni az évszámokat: 1945 nyarán lett haláltábor Körtés. Akkor, amikor már egész Európa a békének örülhetett, itt eszeveszett torát ülte a bosszú és a kegyetlenség. 67 ezer német civilt gyilkoltak meg 1948-ig – a táborok felszámolásáig –, és további százezreket üldöztek el a szülőföldjéről. Mire a németek öldöklése megkezdődött, már megszívta magát magyar vérrel a bácskai föld, az 1944/45-ös magyarok elleni vérengzés éppen kezdett csillapodni, új konc kellett a fenevadaknak, akik háborús bűnösökkel jöttek leszámolni a bácskai német településekre.

A németek és a magyarok lakta területek megszerzése (eldélszlávosítása) érdekében háborús bűnössé nyilvánították a teljes német lakosságot, ingó és ingatlan vagyonukat elkobozták.

Önök milyennek képzelnek egy háborús bűnöst? Mogorva, pengeszájú férfinak, aki a bíróság előtt is kitart vérgőzös elvei mellett? Az biztos, hogy nem annak a kedves, szőke 22 éves fiatalasszonynak, aki a Körtés szomszédságában álló és szintén halálfaluvá alakított Gádor területéről kiszökött, hogy a környékbeli szerb és magyar gazdáktól ételt könyörögjön. Kapott is valamit, sietett vissza a lágerbe, mert ott hagyta a kis babáját. Az őrök észrevették, visszakísérték a gyermekéhez. Ráparancsoltak, hogy szoptassa meg, aztán fogták a babát, egy másik asszony kezébe nyomták, és a gombolkozó anyába beleeresztettek egy tárat. Csak úgy, okulásul a többeknek.

Ez a nő – akink emlékét szintén a  zombori Szent Gerhard Német Egyesület által emelt kereszt őrzi  Gádor temetőjében – a mai napig háborús bűnösnek számít 67 ezer német és negyven vagy nyolcvanezer magyar társával együtt, akiket a szerb partizáncsapatok meggyilkoltak 1944 és 1948 között. Ebben az időszakban számos településen működött gyűjtő tábor, ezek közül  a következő helységekben kifejezetten haláltáborokGádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), MolidorfRezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica).  Ezeken a helyeken a németek mellett magyar nemzetiségű polgári személyek (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztették életüket éheztetés, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében. A magyarok és a németek nyilvántartásai között nem csak azért nagy a különbség, mert a németek születetten precízebbek, hanem azért is, mert mögöttük ott állt az Német Szövetségi Köztársaság, ahova a túlélők elmenekülhettek, és közvetlenül a történtek után elkezdhették az adatok gyűjtését és rendszerezését. Magyarországon mindez a rendszerváltozásig tabu téma volt az internacionalista szolidaritás jegyében, a kollektív felejtésben reménykedtek a kommunista történelemhamisítók. A magyaroknak hallgatniuk kellett évtizedeken keresztül, és még mindig ott él a félelem sok emberben, ezért nem kezdik el a rehabilitálási eljárásokat. Az anyakönyvekbe nem vezették be a valós halálokot, a kényszerű holttá nyilvánítási eljárások során megtörtént, hogy az elhalálozás dátumaként a békekötés napja, 1945. május 9. került az okiratba.

Az egykori Jugoszlávia területén többnyire megmaradt az épített örökség. Bár kétségtelen, hogy voltak felesleges bontások, nem sokat változott az egykori utcakép. Persze nem mindenhol: Körtés házai összeomlottak. Nem tudom, mi hátborzongatóbb. Végighajtani Gádoron, ahol minden úgy néz ki, ahogyan a németek hagyták – persze, közel sem olyan tisztán és rendezetten –, még a gyönyörű, hatalmas sváb kapuk színes, szecessziós jellegű üvegezése is a régi; vagy látni  a pusztulást? Ma szerbek élnek szinte minden házban Gádoron. Ebbe a néhány ezres kis falucskába ’45-46-ban 27 ezer embert zsúfoltak össze – a szerbek praktikusan gondolkodtak, nem építettek haláltáborokat, és nem utaztatták a népet, egyszerűen körbevettek több német falut, ezek lettek a lágerek. Megkapták az utasítást, hogy egy nap hány halottat kell produkálni. Ha nem haltak elegen éhen, nem fagytak elég gyorsan, és télen a járványok sem dolgoztak elég megbízhatóan, a partizánok pucérra vetkőztették a népet, fel s alá lovagoltak előttük, jó óra másfél óra múlva a kékre fagyott emberek visszamehettek a házukba, de befűteni nem volt szabad. Egy asztalos a saját kályhájába, a saját fájával mégis tüzet rakott – ez volt az utolsó földi cselekedete. A partizánok – mondván, hogy a fa már az övék, és tolvaj, aki tüzel vele – a túlvilágra küldték azonnal. A halálozási adatok a fagyban álldogálás után jelentősen megugrottak, a gádori tábort vezető partizánnő le is írta, hogy most már végre elégedett.

Az a 113 német személy, akit a zombori bíróság most rehabilitált, szintén dunai sváb, németül: Donauschwaben volt. Így hívták magukat az egykori Magyar Királyságban élő német nyelvű népcsoportok. Túlnyomó többségük Bajorországból, Schwaben és Württemberg tartományokból érkezett, és csodálatos kultúrát teremtett. A huszadik század közepére sokan elmagyarosodtak. A mai ember számára felfoghatatlanul keményen dolgoztak. Úgy mondták, a Magyarországra érkező első nemzedék sorsa a halál, a másodiké a kapa és csak a harmadik nemzedéknek kezdődött el a valódi élet – persze nekik is munkával. Michael Portmann: Magyarok, németek menekülése a Vajdaságból című írásában (História 2006/4.) így írja le a második világháború végén történteket: „1944 októberéig mintegy 225 ezer német hagyta el a Vajdaságot, illetve követte a visszavonuló német hadsereget. 160 ezerre tehető azon »dunai svábok« száma, akik viszont az előrenyomuló jugoszláv kommunista partizánok uralma alá kerültek. Közülük kb. 67 ezren estek áldozatul a megtorlásoknak az 1944. októbertől 1948. márciusig terjedő időszakban a Vajdaság (Bácska, Bánát, Szerémség) területén. A Vajdaságban maradt több mint másfélszázezer német egy részét már 1944 őszétől munka- és internálótáborokban gyűjtötték össze. A jugoszláv kormány ugyanis 1945 júniusa óta a még az országban maradt német nemzetiségű lakosság távozását kívánta. [...] A kudarccal végződött diplomáciai erőfeszítések láttán a jugoszláv külügyminisztériumban 1946 második felében az a nézet erősödött meg, hogy a német kisebbség kitelepítésének kérdését »belátható időn belül nem lehet legálisan megoldani« (..) Zoran Janjetovics szerb történész a dunai svábok ellen elkövetett népirtás gyakran hangoztatott vádjával szemben azt hangsúlyozza, hogy az áldozatok magas száma ellenére nem volt szó tervezett, szándékolt genocídiumról. A Vajdaság esetében sokkal inkább az antihumánus, nyílt erőszakon alapuló kényszermunka-rendszer követelt áldozatokat”.

Az a 113 német, akit néhány hete rehabilitáltak, szintén Zombor környékén, a német és némi magyar lakossággal rendelkező Hódság nevű faluban élt. Őket az elsők között ölték meg 1944. november 23-án éjszaka. Az áldozatok között 181 férfit és 2 nő volt. Előzőleg megkínozták őket. Egész éjszaka tartott a rettenetes tortúra, ezalatt kivezényeltek negyven fiatal német legényt, hogy kiássák a tömegsírt, amely a Bácsordas felé vezető úton van. Hajnal felé  a vérben úszó  németeket a tömegsír elé vezényelték, ahol bestiális módon ásóval, késekkel és baltákkal végeztek velük: „mert drága a golyó a svábok részére” – kiabálták a gyilkosok. A mészárlást csak Hans Mayer élte túl, aki kimászott a tömegsírból, és Németországba szökött. Most 113 ártatlan áldozatott rehabilitáltak a 183-ból. Úgy tudni, hogy a középkorú, katonaköteles korban lévő férfiakat lehúzták a listáról, hátha mégis háborús bűnösök voltak? Blaha Péternek hívják azt a Hódságon született, ma Németoszágban élő urat, aki elindította az eljárást. Öt éves volt, mikor ezek a borzalmak történtek, a testvére 17. Nagybácsijai, nagynénjei meghaltak, ő és a testvére életben maradt. Évtizedes harca ért most véget, erkölcsi kötelességének érezte, hogy végig csinálja a 2007-ben elkezdett csoportos rehabilitációs eljárást.  Blaha úr jól ért a mai napig magyarul, de csak pár szót beszél.  Érdekesség, hogy ugyanaz a zombori Bíróság, amelyik most pozitívan döntött, 2009-ben elkaszálta a kérvényt.

Weiss Rudolf, a szerbiai Német Népi Szövetség elnöke azt gyanítja, hogy Belgrád utasítására hozta meg most a zombori Bíróság a pozitív döntést. Ez egy gesztus Berlin felé. „Azzal, hogy minket értesítettek, biztosak akartak lenni, hogy a német fél is megtudja a döntést, mert a belgrádiak tudják, hogy mi ilyesmiről értesíteni szoktuk német partnereinket.”

Sokan úgy vélik, hogy Szerbia uniós csatlakozási törekvései és német hitelek reménye vitte a szerbeket erre a döntésre. A csoportos rehabilitálás nem keverendő össze a kollektív rehabilitálással, nem egy egész nép vagy népcsoport mosta le magáról a vádat, hanem sok ember együtt, egyenként. Látjuk, hogy nem is sikerült mindenkinek, aki abban a szörnyű hódsági sírban fekszik. Bár Bozóki Antal újvidéki ügyvéd rengeteget segített, hogy eligazodjak a szerb rehabilitációs és kárpótlási törvény szövevényei között, így is nagyon nehéz leegyszerűsítve elmagyarázni, hogy a zombori bíróság döntése miért is fontos a magyaroknak. Aki érdekelnek a pontos jogi magyarázatok, vagy maga is rehabilitációs eljárást szeretne kezdeményezni, ajánlom Bozóki Antal blogját, http://bozokiantal.blogspot.hu/), illetve A Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45. Alapítvány internetes oldalát http://keskenyut.hu/, ahol a rehabilitáció című fül alatt kimerítő részletességgel olvashatunk minden tudnivalóról.

Visszatérve tehát a jogi háttérhez: azok a magyarok és németek, akiket a szerb partizánok öltek meg, automatikusan háborús bűnösnek számítanak. Ezen kívül három magyar falu, Csurog, Zsablya és Mozsor 1944/45-ös lakossága kollektíven is bűnös, ezt két korabeli rendelet mondja ki. Ezek a rendeletek a mai napig érvényben vannak. „Az egyiknek a keltezése 1945 januárja, a másik pedig márciusban készült. Az utóbbi a mozsori magyarokra vonatkozik, és egy 284 nevet tartalmazólista is hozzá tartozik. Ebben tulajdonképpen név szerint felsorolják a háborús bűnösöket. Egy 10 oldalas indoklás is tartozik ehhez a lajstromhoz, amelyben 5-6 név és tanúvallomások szerepelnek, amelyek bizonyítják bűnösségüket. A januári dokumentummal Csúrog község, illetve a zsablyai járás minden magyar és német nemzetiségű lakosát kollektív bűnössé nyilvánítják. Ez pedig azt jelenti, hogy aki ebben az időben mozsori, csúrogi vagy zsablyai lakos volt, annak a rehabilitálási eljárással kell kezdenie az ügyintézést. Még akkor is, ha nincs a szóban forgó listán. A háborús bűnösség közvetett bizonyítéka lehet a vagyonelkobzási határozat. A három falu lakossága esetében az elkobzás indoklása »skupna krivica«, azaz kollektív bűnösség. Az emberek ezeket a dokumentumokat általában megőrizték, tehát a többségük tudja, hogy a kollektív bűnösség rá is vonatkozik” – magyarázta el Varga László, a Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselője a Magyar Szó olvasóinak.

Hogy a jelenlegi szerb törvények szerint az elkobzott vagyonukért kárpótlás illesse meg a háborús bűnösnek nyilvánítottak családtagjait, ahhoz le kell folytatni a rehabilitációs eljárást, akkor is, ha semmilyen dokumentuma sincs a bűnösség kimondásáról, az úgynevezett Restitúciós Ügynökségnek hat hónapja van a kérelmek elbírálására.  Eddig néhány magyar személynek sikerült rehabilitáltatni a rokonait, és most csoportosan a németeknek is, de eddig még senki nem kapott vissza semmit, és kárpótlást sem adtak a szerbek senkinek. A rossz nyelvek szerint a törvényeket úgy hozták meg, hogy ne is lehessen eredményt elérni. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a magyar állam az 1942-ben meggyilkolt szerbek hozzátartozóit több lépésben kárpótolta.

Matuska Márton, a Délvidéki vérengzés legnevesebb kutatója azt mondja, nem szabad addig feladni, ameddig a magyarjainkról le nem mossuk a kollektív felelősség vádját.

– Nyáron a szerbek megígérték Áder Jánosnak – amikor Belgrádban járt –, hogy megteszik, de nem tartották a szavukat. Most nem szabadna ezt annyiban hagyni! – teszi hozzá.

Állunk Körtésen, a tömegsír helyén felállított keresztnél. Kint vagyunk a semmi közepén, csak a szúnyogok járnak ide. Valamikor a falu széle volt, mára a faluból nem maradt semmi. A házak összeomlottak, a templom az enyészeté lett. Áll néhány nagypolgári ház, amelybe tanyasi emberek költöznek, látszik a polgáriasult jólét, megvannak a gyönyörű rézkilincsek, a szecessziós díszkő, az olyan kedves századfordulós ajtókeretek. De ma már ezek a házak is omladoznak, csak a kecskék járnak be rágcsálni. Mondanám, hogy látszik, hol volt a főutca, és meddig tartottak a kertek, de ez így nem igaz. A falu erővonalait lehet érzékelni, bár a szem nem látja, a lélek érti, hogy laktak itt valakik, akik testvéreink voltak a munkában, küzdelemben és a szenvedésben, és a vérük összefolyt a miénkkel ebben a gazdag bácskai földben és az utódok ereiben. Elhoztam egy pecsétes téglát, W. A. van beleégetve. Vajon ki lehetett?

Azt mondják, a szerbek, akik a németek házaikba költöztek, rettegnek a mai napig, hogy visszajönnek a „fasiszták” és visszaveszik a javaikat. Dehogy jönnek! Jó üldögélni a romok között, itt már csak nyugalom és béke van.
Olyanok a körtési összedőlt házak, mint a párnán a fej nyoma. Itt szuszogtak és álmodtak valakik, akiknek meg kell őrizni az emlékét, és félelem helyett tisztelettel adózni nekik.

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.