"Miképpen mi is"

Matuska Márton Magyar Nemzet 2013. június 29.

Történelmi megbékélés délvidéki dögtemetőben

Történelmi megbékélés dögtemetőben és templomban

Hosszú volt az út, amíg a délvidéki magyarság eljutott addig, hogy most itt állhatunk Csurogon a falu szélén, azon a helyen, amelyet a csurogi magyarok Gödrög néven emlegettek, amíg voltak csurogi magyarok. Itt volt 1944-ig, s talán még utána is valameddig a falusi dögtemető. Itt ásták el 1944 október 23-a és 1945 január 23-a között a lemészárolt helybeli magyarokat. Legutóbbi fölszabadításunk, 1944 október 23-a óta kezdtek el vészesen fogyni a faluból a magyarok, majd 1945 január 23-án hirtelen eltűntek. 2000-ben jelent meg a Csurug, geografszka monografija (Csurog, földrajzi monográfia) című, tudományos igénnyel készült könyv, amely foglalkozik azzal a kérdéssel is, hová tűntek. „Úgy beszélik – olvasható a vagy nyolc-tíz szerb doktor és professzor közreműködésével készült műben –, hogy a magyarok mindössze 24 óra alatt szinte mindannyian elhagyták a falut, mindenüket hátrahagyva. (...) A 2770-ből (24%), amennyien 1931-ben még voltak, a háború utáni első, 1948-ban végzett összeíráskor már mindössze 193  (2,4%) maradt belőlük.” Ennyit tudtak kideríteni a tudósok a magyarok eltűnéséről?

Sokan írják ma már hosszú ú-val a falu nevét, sokan meg épen a magyarok eltűnése miatt következetesen röviddel, hogy legalább ezzel utaljanak középkori magyar nevére: Csörögszentpéter.

Na de valóban hová lettek Csurogról a magyarok?

E kérdés benne foglaltatik abban a levélben, amellyel az 1990 elején, a Doroszlón megalakult Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke fordult a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia valamint a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia elnökéhez. Néhány mondatnyi idézet belőle:

 „Országunkban újratárgyalják az olyan kérdéseket, mint amilyen a háborús pusztítás áldozatainak problémája. (…) A hírhedt razzia szerb, zsidó és cigány áldozatairól van szó, akikkel kapcsolatban eléggé megbízható történelmi értékelés létezik, akárcsak azokról a magyarokról, akik közvetlenül a háború után estek áldozatul, bírósági eljárás lebonyolítása nélkül. (...)

A népi emlékezésben megmaradt az a tény, hogy ilyen áldozatok voltak, és az is, hogy az esetek egy részében nem folytattak bírósági eljárást. Az olyan eseményekkel kapcsolatos értesülések, amelyek nemzetközileg érvényes mércék alapján genocídiumnak tekinthetők, és az a körülmény, hogy ezen tettek elkövetőit nem azonosították, nyomasztóan hat elég sok ember tudatára. A bűntudat komplexusát fokozzák azok a mindennapi beszélgetések, amelyekben a másik fél szemrehányást tesz az áldozatul esett szerbek és zsidók miatt. Úgy véljük nem jó, ha erről a témáról tárgyilagosság nélkül beszélnek, a szakemberek, mindenekelőtt történészek és jogászok elengedhetetlen értékelése hiányában. (…) Ezért fordulunk önökhöz. (…) A tudósok által megállapított történelmi igazság nyilvánosságra hozatala alapot nyújtana az áldozatok iránti kegyelet lerovásához... 1990. április 19. Ágoston András elnök.”

Huszonhárom esztendő elteltével nyugodtan leírható, történelmi levél volt ez számunkra. Ez volt a bevezető ahhoz, hogy most itt állunk a Gödrög helyén és várjuk az újabb, történelminek mondott eseményt, hogy itt a szemünk előtt Áder János, Magyarország elnöke és Tomiszláv Nikolics a Szerb Köztársaság elnöke megkoszorúzzák a magyar áldozatok emlékére frissen fölállított emlékszobrot, majd a falu közepén a szerb áldozatok emlékére most felavatott múzeumot, szembe forduljanak egymással, kezet rázzanak és lezárják a mi híján háromnegyed évszázaddal ezelőtti szörnyű események ügyét. 1990 óta sokszor mondtuk és írtuk: akkor lesz majd  minden rendben, ha egy ilyen találkozó megtörténik Csurogon, Temerinben, Szabadkán Becskereken, Maradékon... Hosszú azon helységek névsora, amelyeknek a területén magyar tömegsírokat tartunk számon

Mennyivel más ez most, mint ahogyan kezdtük a megemlékezéseket!

Az egész régióban elsőként Temerinben tartottunk1990 október 28-án. A VMDK szervezésében mindössze hat-hét szervezeti tag a nyugati temető tömegsírjánál koszorút helyezett el. Kissé távolabb vagy százan figyelték őket, majd később közülük némelyek szintén a sírhoz bátorkodtak, s most már nyíltan megtették, amit 46 éve át csak titokban: virágot tettek a sírra. Ma sem tudjuk, hányan alusszák nyugtalan álmukat benne. Néhai Illés Sándor temerini születésű újságíró írta meg Sirató című dokumentumregényében, hogy Horváth Istvánnak  a hallra szántak egyikének sikerült megszöknie a sírból. Csorba Béla a VMDK körzeti elnöke beszédet is mondott azon az első megemlékezésen. „Haláluk okáról, körülményeiről ma is hallgatnak a hivatalok és a levéltárak. Ez a hallgatás azonban nem tarthat sokáig. Az ellentmondásosan, meg-megtorpanóan közeledő demokrácia mégiscsak ideér és lerántja a leplet minden kényszerű titokról. (…) A jövő nem bűntudatot, hanem felelősséget kíván tőlünk.” Másnap már Újvidéken hasonló módon emlékeztek a Futaki úti temető katonatemetői részében, ahol Papp Ferenc, a VMDK újvidéki körzeti elnöke szervezte, ugyancsak öt hat társával. Vagy ötven méter távolságban civilruhás és egyenruhás rendőrök cirkáltak a véletlen arrajárást mímelő, kezükben virágot tartó együttérzők között.

Most tehát elérkezett a történelminek mondott pillanat, a magyar-szerb megbékélés. Itt van Csurogon Áder János magyar és Tomiszláv Nikolics szerb államfő. Ha az emlegetett történészekkel és a politikusokkal jól előkészítettük találkozásukat, akkor a szemünk láttára lezajlik a nagy esemény. Fontos az előkészítés, tapasztaltuk már a rosszul előkészítettnek a következményeit.

Az emlékmű bronztábláján a József Attila idézet: „A harcot, melyet őseink vívtak,/ békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk: és nem is kevés.” Hát csakugyan nem kevés! Mert például azt az 1940 decemberben kötött, megbékélésnek szánt örökbarátságot, amelyet szintén történelminek gondoltunk nagyon elrontottuk. Nem egyedül persze, de tanulnunk azért nekünk is kell belőle. Legalább annyit, hogy nemzetközi körülményeket maximálisan figyelembe kell venni hasonló horderejű okmányok aláírásakor.

Él az egyik közeli szerb faluban, Kabolban egy sokkal régebbi államfői és egyházfői találkozásról szóló legenda. Horváth Orbán, a falu szülötte akadt rá s írta meg a negyvennégy-negyvenötös vérengzésekről szóló, helyi jellegű könyvében, melynek címe Eltévedt hősök téves csatatéren. A teljes könyv arról szól, hogy 1942 januárjában Kabolban nem történt vérengzés, noha Újvidékről már kivonult egy csapat fegyveres, víve magukkal egy névsort, rajta kétszáz kaboli szerb nevével, akiket ki kellett volna végezni. Ez nem történt meg, mert három helybéli magyar megakadályozta: Horváth Mihály, a könyv szerzőjének édesapja, Molnár Andor, ez előbbi cimborája és Dunafalvi Lajos helyi csendőrparancsnok. Horváthot és Molnárt a kommunisták e tettük miatt likvidálták. Tessék ezt szó szerint venni! A titói rezsim ugyanis nem tűrhette, hogy ilyen hőseink legyenek, akik se nem kommunisták, se nem partizánok, se nem szlávok. Dunafalvinak és feleségének egy-egy zeneművel köszönte meg a történteket egy helybéli szerb zeneszerző.

Ilyen gyilkos világ járta itt akkoriban. Szerb hősök is elvesztek azidőtájt, hogy csak egyet említsek. Az újvidéki születésű, Belgrádban élő Dr. Szvetiszlav Stefanovics orvos, egyben az akkori idők egyik legnagyobb szerb költője, az elsők között lett kivégezve Belgrádban 1944 október 20-a, a főváros felszabadítása után. A Vörös Hadsereg gyalázása vádjával. Valójában az volt a bűne, hogy törvényszéki orvosszakértőként tagjává vált a katyni lengyel tömegsír föltárásában és a tapasztaltakat meg is írta Szerbia német megszállásának idején.

Az említett kaboli legenda pedig arról szól, hogy a távoli 1200-as években Kabolnál szintén lezajlott egy történelmi magyar-szerb megbékélés, amelyet II. Endre királyunk és Szent Száva szerb pátriárka kötött meg. Történt ugyanis, hogy az említett magyar király hadra kelt Szerbia ellen, aminek hírét vette a Sztevan Prvovencsani néven ismert, első koronázott szerb király. Megbízta hát fivérét, a pátriárkát, akit Szent Szávaként tisztelnek a szerbek, menne elébe a király vezette magyar hadnak, s térítse el szándékától. Kabolnál találkoztak, megkötötték a békét, s ennek emlékére kolostort alapítottak. Kabolban csakugyan van egy szerb kolostor. Hogy a történelmi valóság mennyre fedi ezt a legendát, annak utána kellene járni, de akár van valóságfedezete, akár nincs, ez olyan szép, hogy nekünk magyaroknak is ismernünk kell. Különösen jó róla tudni ilyen történelmi események zajlásakor, s oly jó ilyet leírni mostanában.

Állunk Csurogon, a holt Tisza jobb partján, várjuk az államfőket. Itt vannak már a szerb és a magyar püspök urak teljes kíséretükkel, akik majd magyarul és szerbül elvégzik a gyászszertartást.

Nem lehet azt mondani, hogy nyüzsög itt a nép. Gyors számolást végzünk. Talán kétezren ha vagyunk. Csurog lakossága közel tízezer körül van most is. A falun átgyalogolva nem látszott, hogy ma ide két államfőt és több vallási vezetőt várnak. Az utcákon a vendéglők előtt söröznek a vendégek, a pravoszláv templom harangjai időnként konganak. A magyarban nem konghatnak, azt lerombolták 1945-ben, téglájából épült az új szerb iskola.

A megbékélési ünnepséget mind a két államfő történelminek mondja. Csurog falu lakossága nem lelkesedett be tőle. Itt van ugyan Csedomir Bozsity, a közigazgatási központ, Zsablya község polgármestere, de a falu nincsen zászlódíszben. Sem itt az emlékmű körül, sem pedig később a falu központjában nem sok helybeli vett részt az ünnepségen. Hogy melyik szerb politikai párt vezetői vannak jelen, azt nem lehet tudni, mert a protokoll erről nem tájékoztat. A hivatalos vendégek között a magyar politikai pártjaink között ott látni a legnagyobbiknak szinte a teljes vezérkarát, a többiét pedig csak a tömegben elvegyülve. Szokatlan a sok vendég, rendőrök, buszok, a sok nagy luxusautó.

A holtág mellett új gyalogjárda húzódik, végén a félhold alakú szoborháttér, meg előtte a szép szobor. Ennyi. Micsoda tömeg gyűlt össze Csurogon jó hét évtizeddel ezelőtt! Micsoda diadalkapu állt itt 1941-ben a honvédség bevonulásakor! Fölszabadulás! S alig egy néhány órával a fölszabadítók érkezése után már micsoda tűzpárbaj lángolt föl, s hullottak az emberek. Statárium, házkutatások és kivégzések. Majd 1942 januárjában újabb, sokkal nagyobb vérontás. Alig két és fél évre rá ismét diadalív, ismét lelkes tömeg rikoltoz felszabadítóknak. Más tömeg, más fölszabadítók. Azonos áldozatok. Az áldozatok mindig azonosak, mert ártatlanok.

Jönnek! Egymás mellett jönnek! - szól a tömegből valaki.

Pénzes János szabadkai püspök kezdi az imát a Szentháromság nevében. Majd belekezd a Miatyánkba, s a tömeg föltűnő hangosan vele mondja: „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Valamivel később, a falu központjában szerb egyházi szertartásban szintén elhangzik a kereszténységnek ez a legszebb imája, a békéhez vezető legjobb kívánsággal: „miképpen mi is.”

A két államfő nélkülözhetetlennek mondja a megbékélést. Áder János a XX. században megbomlott erkölcsi rend helyreállítását nélkülözhetetlennek.

 Miután az államfők egyszerre oda vonultak a frissen felállított, a magyar áldozatoknak emelt emlékműhöz, s elhelyezték koszorújukat, megálltak és vagy negyed órán át beszélgettek. Vajon miről? Talán éppen arról, mit kell még tenni? Hiszen van is már bejelentett esemény: hatálytalanítják a majd hetven éve hatályos rendeletet, azt amellyel délvidéki magyarokat büntetett kollektív büntetéssel az akkori rezsim. Az a rezsim, amely Magyarországról nézve némelyeknek úgy tűnt, hogy enyhébb volt talán, mert a titói fölszabadító hadsereg csupa fölszabadulást hozott az országra. Most már sokan írják és mondják: annak az 1,7 millió jugoszláviai áldozatnak a nagyobbik hányada, akikről a kommunisták beszéltek, ha csakugyan volt is annyi, a kommunisták és hóhéraik keze által veszett oda. Nyugodtan idézhetik ők is József Attilát: rendezni végre közös dolgaikat... Vagy ha akarják, most már idézhetik Szvetiszláv Sztefanovicsot is, ő is írt ilyeneket.

 

Hivatkozás: https://magyarnemzet.digitalstand.hu/olvaso/21274#19

 

Felhívások, események
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.