Egy sír se maradjon jelöletlen

Tanács István Népszabadság Online

Szrdjan Cvetkovics szerint a múlttal való szembenézés elvezet a megbékéléshez

Áprilisban a vajdasági Csúrogon kerül sor a magyar és a szerb államfő közös főhajtására az 1942. januári újvidéki razzia és az 1944. őszi partizánmegtorlások áldozatainak emléke előtt. Az utóbbit korábban elhallgatták Jugoszláviában – de jelenleg már magyar–szerb akadémiai történész vegyes bizottság vizsgálja az egykori eseményeket a megnyitott szerbiai levéltárak iratai alapján. Szrdjan Cvetkovics történész, a belgrádi Újkortörténeti Intézet főmunkatársa, az 1944. szeptember 12. után meggyilkoltak titkos temetőinek feltárására alakult bizottság tagja több könyvet és tanulmányt publikált a témáról. A Népszabadság szegedi tudósítója készített vele interjút.

Magyarországon a téma iránt érdeklődőket főként az áldozatok száma, nemzetiségi hovatartozása érdekli. Tud erről pontos számokat mondani?

Előrebocsátom: hosszú évek kutatómunkája után nem a számokat és nem az etnikai arányokat tartom a legfontosabbnak. Pontos számnak az tekinthető, amit majd az állami bizottság elfogad. Én egyelőre becsült számokat tudok mondani. Egész Szerbia területén, tehát a Vajdaságot is beleértve 35-40 ezer embert gyilkoltak meg 1944 szeptembere után. Ugyancsak egész Szerbia területén további mintegy 30 ezer ember pusztult el különböző táborokban. Utóbbiak között az úgynevezett népi német volt a legtöbb. Jómagam azonban nagyon fontosnak tartom a meggyilkoltak társadalmi összetételét: a többségük kereskedő, önálló iparos, ipari vállalkozó, vendéglős, szabadfoglalkozású értelmiségi, például orvos, ügyvéd, újságíró volt. Sok egyetemi oktatót, hallgatót is találunk az áldozatok között. Az úgynevezett forradalmi osztály nevében semmisítették meg a felemelkedő középosztály tagjait. A falvakban a módosabbak, a „kulákok” és a polgármesterek, vagyis a hagyományos helyi közösségek vezetői váltak célponttá.

Mennyiben különbözött a helyzet a szűken vett Szerbia és a Vajdaság között, ahol a magyar áldozatok többsége elpusztult?

Az összes áldozat körülbelül 60 százalékát gyilkolták meg közvetlenül, és 40 százaléka pusztult el a táborokban. A körülbelül 40 ezer ember közül, akit közvetlenül megöltek, úgy 15 ezer a vajdasági áldozat, és mintegy 25 ezer élt a szűkebben vett Szerbiában. Ugyanakkor a Vajdaságban többen haltak meg a táborokban, és ezek a táborok kétségtelenül a válogatás nélküli, kollektív bosszú jegyében működtek, elsősorban a német és a magyar, de jelentős részben más nemzetiségű emberek ellen is. Meg kell azonban jegyezni, hogy a megtorlásokat a horvát Josip Broz Tito vezette kommunista kormány irányította, ezért az események értelmezésére nem alkalmas az a leegyszerűsített magyarázat, amely a történteket szerb–magyar interetnikus ellentéteknek tulajdonítja. Sőt ez a megközelítés nem is tisztességes, mert figyelmen kívül hagyja a kommunista ideológia és sztálinista mintájú gyakorlat hatását, továbbá azt, hogy ez az egész Jugoszlávia problémája volt, amely az összes népcsoport köréből szedte áldozatait. Különösen jelentős számban az antikommunista szerb nemzetiségűek között.

Mi alapján választották ki a leendő áldozatokat?

Sokféle motiváció volt. Olykor csak a tehetetlen bosszú azok részéről, akik maguk vagy a családtagjaik révén a háború áldozatai voltak. Volt olyan hely, ahol az ideológiai motívumok nem osztályszempontokkal, hanem személyes indokokkal kapcsolódtak. Valakitől előzőleg elkobozták a javait, elvették a megélhetését, esetleg nők miatt történt konfliktus. Sokféle szempont volt, amelyek esetenként más-más súllyal estek latba.

Miért volt olyan magas a német áldozatok száma?

A legtöbb vajdasági német áldozat a táborokban halt meg, ahová az úgynevezett népi németeket (Volksdeutsche) zárták. (Mivel a szerbiai németek nem szerepeltek a potsdami egyezményben, Németország nem fogadta be az onnan kitelepíteni akart németeket, ezért zárták őket táborokba. – A szerk.) Ennek következményeként sok fiatal, sok nő és sok idős ember halt meg az embertelen körülmények, a betegségek (tífusz) és az éhezés hatására. A számomra elérhető statisztikai adatok alapján az áldozatok között a legtöbb szerb nemzetiségű volt, őket követték a németek és nem sokkal lemaradva a magyarok.

A német állammal is van valamilyen együttműködés a német áldozatok ügyében?

Mindeddig csak informális kapcsolataim vannak a népi németek különböző egyesületeivel. De figyelembe kell venni, hogy korábban már alapos kutatások történtek ebben az ügyben, amelyeknek jól dokumentált eredményei vannak. A mostani újabb kutatások eredményei csak kisebb részletekben térnek el a korábban feltárt dolgoktól – különösen, ami a németek kiűzését és táborba zárását illeti.

Fel kell-e tárni az összes tömegsírt? Van, amelyik középületek, pályaudvarok alatt található. A kegyelet vagy a napi hasznosság szempontjai erősebbek?

Véleményem szerint ezt rá kell bízni a helyi közösségekre. Meg kell nekik adni minden szükséges információt, és ha ők akarják, akkor az exhumálást végre kell hajtani. Ez természetesen pénzkérdés, logisztikai kérdés és a bíróságok döntésének is kérdése. Bizonyos esetekben elegendő egy civilizált temetési szertartás és az, hogy egyetlen sírhely se maradjon jelöletlen.

Az áldozatok azonosítása megtörtént, vagy folyamatban van. Fontosnak tartja-e a történész vegyes bizottság vagy bárki más a gyilkosok azonosítását is?

Több tízezer sírhelyet azonosítottunk eddig. Az elkövetők is nagyon sokan vannak, de mivel egy rendszer nevében követték el a bűneiket, sok esetben nem beszélhetünk egyéni felelősségről. Sok esetben igen – de az elkövetők döntő többsége rég meghalt. Ezért ma, 2013-ban én nem látok lehetőséget arra, hogy bárkit a bíróság elé állítsanak. A történelmi felelősség megállapítása a mi feladatunk, de az nem bírósági ítéletekben, hanem a történelemkönyvekben jelenik meg.

Van, aki azt mondja: válság idején e szörnyű tények napvilágra hozása nem megbékélést hoz, hanem az ellentéteket erősíti, konjunktúra idején viszont nincs szükség rá, mert a jólét enélkül is normalizálja a kapcsolatokat. Önnek mi a véleménye?

Én egyértelműen a megbékélés szükséges feltételének látom a történelmi tények és az igazság tisztázását. Az, hogy megkülönböztetés nélkül tisztelettel adózunk 1942 és 1944 ártatlan áldozatainak, azt jelenti, hogy Magyarország és Szerbia kétoldalú kapcsolatai a humanizmus és a civilizáció normái alapján állnak. Nem tagadjuk és eltitkoljuk a bűnöket, hanem szembenézünk velük, elítéljük ezeket a cselekményeket, függetlenül attól, hogy a fasizmus vagy a kommunizmus nevében követték-e el őket. A demokratikus Magyarország és a demokratikus Szerbia nem szenvedhet a kommunista és a fasiszta rezsimek miatt, hanem elítélve azokat, jobb jövőt építhet az új nemzedéknek.

Mi lesz a hatásuk a napvilágra került tényeknek? Ha például kiderül, hogy a partizán nagypapa, akit eddig hősként tiszteltek, védtelen embereket gyilkolt meg egy sötét pincében?

A szerb közvéleményben nem lesznek traumatikus következmények. Az igazság túl későn jött. De legalább annak kinyilvánítása megtörténik, hogy elítéljük ezeket a cselekményeket, hogy soha többé ne fordulhassanak elő hasonlók. Csak ez gyógyíthatja a lelkekbe mélyen beágyazódott félelmeket azokban az egyénekben, akik személyesen is érintettek, és rajtuk keresztül az egész társadalomban.

Magyarországon vannak, akik azt hiszik: Szerbiában csak addig lesz politikai akarat a közös múlt tisztázására, míg az országot föl nem veszik az EU-ba.

Nem tudom, mit gondolnak az átlag szerbek és átlag magyarok. De ez a kérdés most egy olyan intellektuális elit kezében van mindkét oldalon, amelynek meggyőződése, hogy a megbékélés a jólét felé vezeti országaikat. Erre lehet közös jövőt építeni, mert ez nem olyan hamis barátság és egység lesz, mint amilyen a Tito-érában volt.

Hivatkozás: nol.hu/kulfold/20130306-egy_sir_se_maradjon_jeloletlen

 

Felhívások, események
„Személyesen ástam el őket… Nem tudok gázolni rajtuk…”

Kurcz Ádám István írása a Magyar Szóban

Beismerő vallomás http://www.slobodnisrbobran.com/vreme-je/
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Felhívás!
1944-45-es történések kutatása Óbecsén
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.