Könyv az 1944-45-ös szabadkai vérengzésről

Ternovácz István, fotó:Dormán László

Silák Mária: Emlékeim (Kiadó: Keskenyúton Alapítvány)


Szabadkán és környékén 1944-45-ben becslések szerint több mint másfél ezer magyar esett áldozatául a kommunista terrornak. A zentai úti temetőben emelt emlékműre eddig 852 ártatlan áldozat neve került fel. Kálváriájukról elsőként most Silák Mária írt könyvet, Emlékeim címmel. A kiadvány bemutatója alkalmából beszélgetünk Matuska Mártonnal, az 1944-es délvidéki vérengzések első kutatójával.

- Megjelent eddig már öt kis füzetecske, amely a Szabadkán és környékén lemészároltak nevét tartalmazza. De ez mind egy puszta névsor. Magáról a történetről, hogy egy családot, vagy személyt hogyan érintett és mik voltak a következményei, erről nem szól egyetlen könyv sem. Ellenben hirtelen nekibuzdulásában több amatőr írt ilyen könyvet. Említsem pl. Teleki Júlia könyvét. Ő többször mondta, hogy miért nem írja meg már valaki, hogy mi történt a csurogi magyarokkal. Miután belátta, hogy senki nem kapkod a témáért, akkor megírta maga. Ő egy háziasszony.

- Mi a magyarázata annak, hogy elsősorban érintettek, a legjobb esetben helytörténészek és újságírók foglalkoznak ezzel a kérdéssel, és aztán jön a másik oldal azzal az epés megjegyzéssel, hogy nem szakavatott történészek publikálnak. Magyar nyelvterületen egyedül néhai Dr. Mészáros Sándor történész, egyetemi tanár írt erről, a szerbek közül pedig Dr. Aleksandar Kasaš egyetemi tanár, aki félig magyar. De alapos, olyan több, egyenként néhányszáz oldalas kötetből álló átfogó könyv, amilyen Horvátországban készült az 1944-45-ös eseményekről, itt nem készült sem szerb, sem magyar nyelvterületen.

- Az egész ügyből hiányzik a módszeresség. Ez akkor fog bekövetkezni, ha a magyar állam és a magyar tudományosság veszi kézbe az ügyet. De nem úgy, ahogyan most kézben van. Horvátországban az idén tartottak ezekről a vérengzésekről egy tanácskozást, melynek keretében csak az egyházi veszteségekkel foglalkoztak. Három napon át tartott. A kezembe került egy könyv, amely a horvátországi egyházi veszteségekről szól, rengeteg magyar pap nevét találtam benne. Ők, a horvátok, már odáig eljutottak, hogy azokat a magyar papokat is számba tudták venni, akik Horvátország területén szolgáltak. Ezzel szemben mi még úgy általában nem kezdtük el a tudományos kutatást itt a Délvidéken. Hiába van most már szerb-magyar közös akadémiai bizottságunk, még a leírt koncepcióban sem látom azt, hogy a horvátországihoz hasonló alapos könyv megjelenhetne. A négy horvát könyv - amelyben régiónként fel van dolgozva, hogy mi történt a kommunisták által elvégezett „felszabadítás“ idején – Dalmáciáról szóló kötetében olyan elképesztő dokumentumokat találtam, amelyeknek az ismeretében már világossá válik előttem, hogy a háttérben mi történt. A zadári katonai bíróságnak az egyik bírája leírt egy halálos ítéletet. A leírásban benne van, hogy nem folyt le bírósági eljárás. Az illetőt nem is vádolták, nem is ítélték el. Miután likvidálták, az OZNA felszólította a bíróságot, hogy hozzon egy halálos ítéletet, hogy „egy bizonyos személyt likvidáltunk“. Azt írja a bíró az ítéletben, hogy az OZNA arra kéri őket, hogy az OZNA emberei likvidálták az illetőt és utólag kell egy bírósági halálos ítélet, mert a nép előtt indokolni kell, hogy miért kobozzák el a vagyonát.

- Így történt ez Szerbiában is, hiszen egy ország voltunk, ugyanakkor itt mégsem zajlanak alapos kutatások. Mi ennek a magyarázata?

- Minekünk magyaroknak nincs olyan intézményünk, itt a Vajdaságban, amelyik ezt az ügyet kézbe vehetné. Van ugyan két magyar tudományos társaságunk, amelyeknek a figyelme legfeljebb olyan mélységig terjedhet ki erre, amennyi pénzük van rá. Nincs rá pénzük. Ezért foglalkoznak a kérdéssel csak azok, akik valamilyen megszállotság, vagy kényszer alapján cselekszenek. Teleki Júlia is megírta könyve első kiadásában, ami még a kilencvenes években jelent meg, hogy ő nem győzte kivárni, hogy valaki megírja azt, amit ő tud. Ugyanez történt most a szabadkai Silák Máriával, akinek a nagyapját likvidálták és akiről ő tudja, hogy milyen jószándékú, cselekvő nemes ember volt, aki mindig tette azt, amiről úgy gondolta, hogy meg kell csinálnia.

- Mi a legfontosabb hozadéka Silák Mária könyvének?

- Az hogy áttörés történt Szabadkán ezzel a könyvvel. Ez egy könyv, amelyik a szabadkai 1944-45-ös vérengzésekről szól.

Galéria

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.