Kutatás örve alatt

Matuska Márton

A délvidéki vérengzés feltárásának politikai összefüggései  

Valami oka csak van annak, hogy ilyen döcögve halad az 1944–1945 során lezajlott délvidéki vérengzés kutatására alakult magyar–szerb akadémiai közös bizottság munkája. Sokan emlegetik, amiatt van ez így, mert sem a magyar sem a szerb akadémia nem ad rá pénzt. Nem azt firtatjuk ad-e, vagy hogy az akadémia rendelkezik-e erre szánt pénzzel, hanem magával a téblábolás tényével, mert annak is megvan az oka. Írásunkban azt taglaljuk, mikor kellett államhatalmi, tudományos, egyházi vagy egyéb szerveknek dönteniük a vérengzésről valamilyen formában, s végül azzal, hogy most ismét dönteni kell-e, hogy végre érdemi munka folyjon. Az elemzést a vérengzés kezdetétől a napjainkig terjedő teljes időszakra terjedően végezzük, természetesen csak a legsúlyosabb döntésekre korlátozva.

Ismert és háttéri politikai döntések sorozata

Folyik az 1944 végén, 1945 elején, a Délvidéken lezajlott magyarellenes atrocitások tudományos feltárása.

Félek kérdőjelet tenni a mondat után, pedig azt kellene. Vagy még inkább azt, hogy kijelentő mondattá alakítani, a végén fölkiáltójellel: Nem megy!

Nem megy! Nem úgy megy!

Honnan veszem a bátorságot, hogy ilyet állítsak? Hiszen a két állam legfőbb képviselője – nevezzük meg őket: Sólyom László és Borisz Tadics – fogott össze, hogy a két állam tudományos akadémiája vegye kézbe az ügyet. Kiálltak a nyilvánosság elé 2009. október 12-én és bejelentették, hogy megindítják a munkát.

Valami történt is, hiszen – kínos halogatások után, mintegy másfél évvel a kettős államfői bejelentés után – 2011 elejére csakugyan fölállt a magyar és a szerb részből álló testület. Majdnem esztendei újabb vajúdás. Reményteli hónapok teltek el, majd újabb vívódás következett. A föntebb jelzett kétségeimet eddig nem mertem megfogalmazni, majd jött a Magyar Tudományos Akadémiáról egy írásbeli igazolás: sokakkal együtt jól látjuk: Most sem megy. De e biztatásról alább majd részletesebben.

Magyarország eddig három esetben hozott messzeható politikai döntést a kérdésben.

Az elsőt még a párizsi békekonferencia kezdete előtt. Eldöntötte ugyanis, hogy az 1946 július 29-ével kezdődő és augusztus 15-e között lezajlott konferencián, majd a békeszerződés 1947. február 10-én megejtett aláírásáig folyó egyezkedések során nem veti föl a Tito által levezényelt magyarirtást. Talán Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés c. könyvének anyaga gyűjtése közben ráakadt olyan okmányra, amelyből megtudhatnánk, hogy a magyar kormány vagy a külügyminisztérium mikor döntötte el, hogy az ügyet miért nem vetik fől, hiszen kétségtelenül voltak használható értesüléseik róla. Mint Dr. Balla Ferenc és Dr. Balla István kutatásai alapján tudhatjuk, a bezdáni születésű Abonyi (Ruff) András, valószínűleg magyar megbízásból adatokat gyűjtött a vérengzésről és az eseményekkel szinte azonos időben tájékoztatta már az ideiglenes magyar kormányt. Gyöngyösi azonban kezdettől fogva tagadta, hogy Titónak bármi köze lenne hozzájuk[1]. Valahol kellett szülessen döntés arról, hogy a békekötés előkészítése során nem kell a kérdést feszegetni, hiszen nem sokkal a békekonferencia megkezdése előtt, július 17-én Gyöngyösi János külügyminiszter egy személyesen neki címzett levélből meglehetősen pontos értesüléseket kapott. A levél szerzője Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Kizárt, hogy a főpap véletlenül írta volna éppen ekkor a levelet, és éppen a külügyminiszternek. A levél többek között ezt is tartalmazza:

„1944 őszétől kezdve, amikor a partizánhadsereg bevonult a Délvidékre, állandóan és szüntelenül üldözik az ottani magyarságot.

Körülbelül 50-60 ezer embert végeztek ki csak azért, mert magyarok voltak. (…)

Ezreket utasítottak ki a jugoszlávok az országból és vagy minden nélkül, egy szál ruhában, vagy 20 kg-os csomaggal dobták át magyar területre. Az ottmaradt ingó és ingatlan vagyont elkobozták.

A közelmúltban hosszú szünet után csak Szeged-Rókus állomásra 900 kiutasított család érkezett családonként 100 kg-os csomaggal. (…)

A magyarokat 1944. év végén és 1945. év elején internálótáborokba zárták, ahol olyan silány élelmet kaptak, hogy sokan éhenhaltak.

(…)

Ilyen állapotok mellett hallgatják a jugoszláviai magyarok a Magyarországot képviselő politikusok nyilatkozatait, a rádióból lesnek egy kis biztatás után. (…) És mit hallanak, mint azt, hogy Magyarország nagyon meg van elégedve a sorsukkal (….)”

Nincsen új a nap alatt, mondhatnánk erre, de bővebben ne foglalkozzunk ezzel itt.

Hatvan évvel annak megtörténte után került sor Magyarországnak a vérengzéssel kapcsolatos második politikai döntésére. A Magyar Országgyűlés 2004. december 14-én határozatot fogadott el.

 

„132/2004. (XII. 14.) OGY határozat

a délvidéki magyarokkal szemben a kollektív bűnösség elve alapján elkövetett véres cselekmények 60. évfordulóján[2] 

Az Országgyűlés

– megerősítve a Magyar Köztársaság elkötelezettségét az Alkotmányban lefektetett demokratikus alapjogok, a demokrácia és a humanizmus eszméi iránt;

– határozottan elítélve mindenfajta diktatórikus rendszert, illetve diktatúrára való törekvést, amely megfosztja állampolgárait az emberi méltóságtól és elidegeníthetetlen szabadságjogaitól;

a következő határozatot hozza:

1. Az Országgyűlés elítéli a II. világháború során és azt követően a kollektív bűnösség elvére alapozott politikai döntéseket és erőszakos cselekedeteket, amelyekkel egyéneket, egyes népcsoportokat, közösségeket megsemmisítettek, lakóhelyük elhagyására kényszerítettek, emberi és politikai jogaikat korlátozták. Ezek sorába tartoznak a délvidéki magyarok elleni 60 évvel ezelőtt, a jugoszláv katonai közigazgatás alatt elkövetett véres cselekmények.

2. Az Országgyűlés megrendülten emlékezve szolidáris az 1944 októbere és 1945 nyara között megkínzott, kivégzett, szülőföldjéről elűzött és koncentrációs, valamint kényszermunka-táborokban fogva tartott ártatlan áldozatokkal: a több tízezer magyar halottal, hozzátartozóikkal és leszármazottaikkal, valamint valamennyi túlélővel.

3. Az Országgyűlés sürgeti, hogy a térség országainak szakértői együttes munkával tárják fel az itt élő népek közös történelmének összefüggéseit, dolgozzák fel és mutassák be eseményeit. Kiemelkedően fontos a közelmúlt történéseivel való foglalkozás, mert az jelentős mértékben segítené a szembenézést a múlttal és megnyithatja az utat a történelmi traumák feldolgozása felé.

  1. 4.                              Az Országgyűlés kifejezi azt a reményét, hogy a totalitárius rendszerek térségbeli bukását követően mintegy másfél évtizeddel szűkebb és tágabb régiónk háborúktól és társadalmi kataklizmáktól annyit szenvedett népei számára megnyílik az út, hogy az egységesülő Európában újra megtalálják méltó helyüket, és nyelvükkel, kultúrájukkal újból részt vehessenek sokszínű kontinensünk fejlődését szolgáló együttműködésében.”

Valójában ez volt az első politikai természetű határozat, amely leszögezi, hogy itt nálunk tömegirtás történt kollektív büntetés keretében, s ártatlan magyarok tízezrei estek áldozatául, valamint, hogy a történéseket ki kell kutatni, illetve helyükre kell tenni.

 

Mi is bele szóltunk

Nem tudhatni, mi minden vezérelte a fenti országgyűlési határozat kezdeményezőit, tény azonban, hogy egy esztendővel előtte, 2003. október 23-án és 24-én, Újvidéken a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság tanácskozást tartott a vérengzés hatvanadik évfordulójának közeledtére való tekintettel. A cél: összegezni a tényfeltárás addigi hozadékát. A résztvevők elfogadtak egy Zárónyilatkozatot, amelyet megküldtek többek között a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, a szabadkai főkonzulátusnak, a magyar egyházfőknek, magyar pártjainknak, egyházaink vezetőinek.

„Zárónyilatkozat

A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság szervezésében 2003. október 24-én és 25-én nemzetközi tanácskozást tartottunk Újvidéken, az 1944 végén, 1945 elején, a Délvidéken lezajlott magyarellenes atrocitások feltárásának eredményeiről. A rendkívül nagy érdeklődést kiváltó tanácskozás résztvevői megvitatták a beterjesztett Zárónyilatkozat tervezetét, amelyre több kiegészítő javaslat hangzott el. A szöveg véglegesítésével megbízott Csorba Béla, Matuska Márton és Dr. Ribár Béla akadémikus az alábbiakban összegezzük munkánkat.

1. A beterjesztett tanulmányok és a korábbi ismeretek alapján leszögezzük, hogy a jelzett időben a konstituálódó második Jugoszlávia hatalmi és pártszervei irányításával és közreműködésével, a helyi lakosság egy részének cselekvő részvételével tömegesen végeztek ki magyarokat, kollektív bűnösséggel vádolva kollektív büntetéssel sújtották őket. A felelőtlen kivégzések sok helységben tömeges lincseléssé fajultak. A cselekményt a hivatalos szervek akkor is, és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha erre csak a legritkább esetben került sor. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly honvédeket. Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk, de mindenképpen több tízezerre tehető. A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, a kivégzés körülményeit, a nyughelyüket soha sem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiáltották ki valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog. Zsablya és Mozsor teljes maradék magyar lakosságát - akik túlélték a vérengzést - mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről. Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat még nem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket, ügyükkel az illetékes hivatalos szervek nem foglalkoztak. Bízunk abban, hogy Crna Gora és Szerbia államközösség hamarosan elfogadja az UNESCO 2000. évi jelentésének ajánlásait (Összefoglaló a volt elnyomó rendszerek biztonsági archívumairól), beleértve a jogsértések áldozatainak jogát az okozott károk megtérítéséhez és jóvátételéhez, valamint az elkobzott javak visszaszolgáltatásához való jogot éppúgy, mint az emberi jogok ellen elkövetett bűnök felelőseinek azonosításához való jogot.

2. A magyar állam a tömegmészárlás legkezdetén értesült az eseményekről, ennek ellenére a nemzetközi nyilvánosság előtt nem foglalkozott velük. A párizsi béketárgyalásokon nem tette szóvá, ezzel megszűnt annak lehetősége, hogy kedvező tárgyalási pozícióból vethesse fel.

A második Jugoszlávia felbomlásának folyamatában, valamint a Szerbia és Montenegró államszövetség létrejötte után a magyar állam szintén nem tette szóvá a kérdést. A délvidéki vérengzés kérdésében tehát az anyaország, mint szuverén állam nem nyilatkozott hivatalosan.

Szükségesnek tartjuk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezze és serkentse és támogassa ebben a tárgyban a kutatásokat, valamint a tanulmányok publikálását. Ugyanezt elvárjuk a Szerb Tudományos Akadémiától és a jelenleg alakulóban levő Vajdasági Tudományos Akadémiától. A további munka sikere érdekében fiatal kutatók ösztöndíjazásával lendíteni kell a munkán.

Az anyaországra és a tudományos intézményekre háruló felelősség annál is inkább fontos, mert a szóban forgó események előtt, a magyar hatósági szervek által elkövetett hasonló cselekmények egyoldalú hangoztatása az egész magyar nemzetre, de különösen a Délvidéken élő magyarokra káros következményekkel jár.

3. A második Jugoszláviának érdeke volt a vérengzés elhallgatása, olyan kezelése, ahogyan a magyar állam eddig tette. A tudományos kutatás ezt a kérdést csak az állampolitika szemszögéből vizsgálta, hamis beállításban tálalta. A milosevityi állam nem sokat törődött azzal, hogy az eset megtörtént, és még azzal sem, hogy a délvidéki magyarság első politikai szervezete, a történelmi VMDK megnyitja a kérdést a szerb és a magyar tudományos akadémiák előtt, de - akárcsak a titói rezsim - nem segítette, inkább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában, s nem volt hajlandó meghallani a magyarság követelését, hogy a katonai közigazgatás idején, a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkességet hatálytalanítsa és elhárítsa következményeit. A vajdasági parlamentben ugyan foglalkoztak már az üggyel, tekintve azonban arra, hogy a szóban forgó események a központi hatalmi szervek - illetve az általuk bevezetett katonai közigazgatás - irányításával történtek, a mai állam központi szerveire tartozik a következmények elhárítása is.

4. A vérengzés során körülbelül harminc magyar lelkészt, köztük egy püspököt is kivégeztek, s az érintett egyházak még nem nyilatkoztak ügyükben.

5. Tekintettel arra, hogy az eddig jórészt elérhetetlen levéltári anyagok egyre inkább kutathatókká válnak, a további munkában az alábbi feladatokat tartjuk elsődlegesnek:

a) Az eddig felhalmozott anyag kezelésére nélkülözhetetlenné vált egy központi adattár létrehozása, intézményi kezelése. Az anyagok  közé be kell iktatni az eddig felállított emlékhelyek dokumentált nyilvántartási listáját.

b) Szükség van helységenként leírni az eseményeket, összegezni az áldozatok számát, s összeállítani a minél teljesebb helyi áldozati névsort. Különösen hiányosnak minősül a bánsági részek eseményeinek ismerete, az ottani áldozati névsor. Sokatmondó, hogy a tanácskozásra nem készült bánsági tanulmány. A további kutatómunkához jó alapul szolgálnak az eddig elkészült monográfiák, és az itt beterjesztett tanulmányok.

c) Össze kell állítani és közzétenni a témával foglalkozó cikkek, publikációk és kéziratok bibliográfiáját.

d) Az eddigi kutatások eredményét - beleértve a könyv alakjában kiadott monográfiákat - hasznos lenne elektronikus módszerrel feldolgozni, és a világhálóra feltenni.

6. Szükségét látjuk, hogy az akkori események tényét beépítsük az utódok tudatába.

7. A vajdasági magyar pártok feladata, hogy a kérdést átléphetetlen küszöbként odategyék a szerb kormány elé.                                          

8. A Zárónyilatkozat szövegének véglegesítésével megbízott testület úgy ítéli meg, hogy a fentiekről levélben tájékoztassa a délvidéki magyar politikai pártokat, a Magyar Tudományos Akadémiát, a Szerb Tudományos Akadémiát  és a most formálódó Vajdasági Tudományos Akadémiát.

Újvidéken, 2003. október 27-én.

Csorba Béla s.k.        Matuska Márton s.k.      dr. Ribár Béla akadémikus s.k.”

 

 

Újabb öt év telt el, amikor megszületett a harmadik magyar politikai döntés, de ez már egyben szerb is. Sólyom László magyar és Borisz Tadics szerb államfő hétfőn, 2009. október 12-én, Budapesten bejelentették, hogy kezdeményezik a vérengzés tudományos kivizsgálását. A Vajdaság Ma hírportál többek között ezt írta akkor:

 

Államfői döntés

„Szerbia közeledése Európához az egész térség elemi érdeke – mondta Sólyom László köztársasági elnök hétfőn újságíróknak a Sándor-palotában, miután megbeszélést folytatott a szerb államfővel.
A magyar államfő fontosnak nevezte Szerbia mielőbbi csatlakozását az Európai Unióhoz. Szerbia integrációja a biztosíték arra, hogy Magyarországon, Szerbiában és az egész Balkánon őshonos nemzetiségek megmaradnak eredeti lakóhelyükön – hangsúlyozta.
A magyar köztársasági elnök úgy fogalmazott: Magyarország továbbra is támogatja, hogy Szerbia a jövő év elejétől kezdve a vízumhatárokon belülre kerüljön.[3]
Sólyom László közölte: továbbra is támogatja, hogy a Magyarországon élő kisebbségek parlamenti képviseletet nyerhessenek »jelentős pozitív diszkrimináció révén«.
            (….)



 

 

Sólyom László felhívta a figyelmet arra: mind a két országnak alapvető érdeke a közös múltnak az objektív, részletekbe menő, szaktörténészek által történő feltárása. Különösen vonatkozik ez a II. világháború végén, 1944-1945-ben történt eseményekre. (….)
Bejelentette: szerb kollégájával együtt elhatározták, hogy felkérik a két ország tudományos akadémiáját, hogy hozzon létre egy közös történész vegyes-bizottságot a történeti tények objektív feltárására. A tények tisztázásáról van szó, nem felelősök kereséséről. (….)
A magyar államfő elmondta azt is, hogy 2010. március 15-ét a vajdasági magyarokkal ünnepli majd, és találkozik a szerb elnökkel is (….)

Boris Tadić azt emelte ki: Szerbia integrációja, csatlakozása az unióhoz az egyetlen módja annak, hogy a nyugat-balkáni térségben olyan stabilitás alakuljon ki, mely alapja lehet a gazdasági fejlődésnek is.
            (….)
Sólyom Lászlóval egyetértett abban, hogy a két ország történelmi múltjának »sötét időszakát« tisztázni kell, és ezért állítják fel a két ország tudományos akadémiája által létrehozott vegyes bizottságot.
Boris Tadić közölte: Szerbiában mindig kedves vendég lesz a Magyar Köztársaság elnöke. (MTI).”[4]

Lényegében ezek voltak azok a politikai döntések, amelyek magyar részről születtek a délvidéki vérengzés kezelésére vonatkozóan. Nem soroltuk közéjük azt, amely szintén súlyos politikai döntésnek minősül, de azt nem a magyar állam vagy valamely magyarországi szerv hozott, de amely valójában megnyitotta a kérdést a nyilvánosság előtt. Ezt a döntést a szabadon, frissiben alakult délvidéki első politikai szervezet hozta meg 1990-ben, s amelyről az egyetlen délvidéki napilap, a Magyar Szó adott elsőként hírt, az április 20-i számában. Arról szólt, hogy a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége a nyilvánosság előtt kérte, a Vajdasági és a Szerb Tudományos és Művészeti akadémiák történészei tárják fel, mi történt a háború utolsó hónapjaiban a délvidéki magyarokkal és németekkel. Az akadémiáktól sosem érkezett válasz a felszólításra.

 

Egyházi döntés és megemlékezések a Magyar Országgyűlés Házában

Az elmúlt 2011-es esztendőben a Magyar Országgyűlésben két alkalommal is történt valami, ami nem eredményezett politikai döntést, ám kétségtelen, hogy határozott hivatalos politikai állásfoglalásnak minősül.  Először a Kommunizmus áldozatainak emléknapján  emlékeztek az áldozatokra, majd a felsőházi teremben, november utolsó napjaiban – jóllehet nem képviselőházi ülés keretében, hanem inkább mondható: az érintettek – a túlélőknek és az áldozatok leszármazottainak, valamint az események kutatóinak –  tevőleges részvételével tanácskozást tartottak Kövér László házelnök irányításával. Ő maga is kifejtette véleményét a délvidéki eseményekkel kapcsolatban.

Különös jelentősége van annak, hogy Magyarországon egyházpolitikai állásfoglalások is születtek.

A magyar katolikusok székesfővárosi főtemplomában, a budapesti Szent István Bazilikában ugyanis 2002 óta november utolsó vasárnapján, déli egy órakor engesztelő szentmisét mondanak a délvidéki ártatlan magyarok lelki üdvéért. Az is katolikus egyházpolitikai jelzés, hogy a Bazilikában az egyik alkalommal Erdő Péter Budapest Esztergomi érsek jelenlétében zajlott le a szentmise.

 

 

2011-ben a főcelebráns Kálmán  Peregrin a mátraverebélyi Szentkút őre, a ferences boldoggá avatási ügy viceposztulátora volt. A jelöltek között van az Újvidéken lemészárolt Körösztös Krizosztóm rendházalapító rendházfőnök és Kovács Kristóf szerzetes, a rendház lakója.

A 2011. november 27-én mondott bazilikai engesztelő szentmise után Erdő Péter bíboros prímás ünnepélyes zsolozsma keretében nyitotta meg a hét ferences testvér boldoggáavatási eljárásának  egyházmegyei szakaszát a pasaréti ferences templomban.

Ugyanide sorolandó az, hogy Budapesten, a Ráday utcai református központban több alkalommal tartottak már tudományos tanácskozást, előadásokat a vérengzésről, ami többek között azért is érthető, mert Gachal János, a bánsági Torontálvásárhely (Debelyacsa) egykori lelkésze, később a bánsági részek református püspöke szintén az ártatlan áldozatok között van számon tartva, több más lelkésztársával együtt.

Ezen egyházi jellegű események akkor érthetők igazán, ha tudjuk, hogy a vérengzésben mintegy harminc, név szerint ismert katolikus, református és evangélikus pap esett áldozatul a Délvidéken. Valójában az összes papi veszteség ennél jóval nagyobb, mert név szerint csak azokat az áldozattá vált papokat tartjuk számon, akik vagy magyar nemzetiségűek voltak, vagy magyar híveknek (is) szolgáló más nemzetiségűek; elsősorban, vagy talán kizárólag németek.

 

Büntetőjogi és politikai döntés

Legújabban nemzetközi büntetőjogi kérdésként vetődött föl az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás  ügye. Erről a budapesti Magyar Nemzet napilap írt elsőnek a 2012. január 28-iki számában. A cikk arról szól, hogy Fazekas Géza, a Főügyészség szóvivője közlése szerint Apáti István és Szilágyi György, a Jobbik Párt parlamenti képviselői január elején följelentést tettek a vérengzéssel kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy lépésükkel a pártjuk is egyetért, tehát ez is politikai természetű ügy.

A bűnvádi följelentést érdemes kissé körüljárkálni.

Vele kapcsolatban az alapkérdés: vajon van-e egyáltalán értelme bűnügyi vizsgálatnak ennyi idő eltelte után?

Az azóta elhangzottak és leírtak alapján megállapítható, hogy némelyek szerint van, mások szerint nincs. Előbbiek többek között hivatkoznak arra, hogy ha volt értelme néhány évvel korábban nemzetközi összefogással Budapesten bíróság elé állítani a kilencvenedik évét betöltő Képíró Sándort azzal a váddal, hogy részt vett az 1942-es első razziában, akkor miért ne lenne a közel három évvel később lezajlott második razzia vétkesei ügyében.

Nem bűnügyi vizsgálat, hanem történelmi kutatás eredményeként határozottan meg lehet állapítani, hogy nemzetközileg üldözendő és ma már elévülhetetlen cselekményként kezelnek hasonló eseteket. Ugyancsak egyértelműen lehet állítani, hogy a felelősség az akkori Jugoszlávia vezetőit terheli. Az országban erősen központosított rendszert épített ki Tito, a moszkvai és nyugati támogatást egyaránt élvező állam- és pártvezér, minden hasonló ügyben a döntő szó az övé volt, s mögéje oda szervezte a Jugoszláv Kommunista Pártot és a körülbelül egymilliós létszámú, eléggé hiányosan felszerelt, de annál jobban megszervezett hadsereget. Ő és a párt döntött arról, milyen lesz az államforma, ki lesz a parlament elnöke, ki a kormányfő stb. Akaratának kivitelezésében legfőbb biztosíték volt számára mindez így együtt: a nemzetközi támogatás, a hadsereg, a mindenható titkosrendőrség, az akkoriban még illegalitásban működő kommunista párt. És parszek egész sor alvezér. Moša Pijade volt a fő ideológus, Aleksandar Ranković Marko a belügyek – titkosrendőrség, fogolytáborok, börtönök – teljhatalmú irányítója, Slobodan Penezić Krcun a szerbiai belügyi vezér. Nélkülük tömegirtás ügyében nem lehetett dönteni. S persze voltak az igen buzgó végrehajtók, akik a magyarok lakta vidéken kisistenkedtek: Lazar Brankov[5], az óbecsei születésű, később Budapesten sokféle gyanús szerepet eljátszó figura, többek között a Rajk-per egyik főszereplője; Nikola Kmezić, a későbbi tartományi kormányfő. Meg azok a személyek, köztük magyarok is, akik a háború után lejátszott koncepciós perekben vállaltak bírói vagy ügyészi szerepet. Köztük volt Varga Péter, Kovács Kálmán és Gyetvai Károly. Ha kellett a vádat képviselhették, más esetben az ítélkező testület tagjai között találjuk némelyiküket. Az elsőnek említettről alig is tudni többet, mint hogy a büntetőtanács tagjaként ott volt a háború után Újvidéken lefolytatott bűnperekben majd szinte nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben. A perek egyik bírója, később a tartomány egyik főbírója a hosszú életet megért Stevan Krdžalić volt6. Ezen említettek közülük senkit sem lehet már felelősségre vonni azon oknál fogva, hogy egyikük sem él már. Ettől függetlenül a történelmi tényeket ki lehet róluk mondani. Elsősorban azt, hogy közülük kinek állt hatáskörében a katonai közigazgatás idején lezajlott vérengzés elrendelése, támogatása, eltűrése, későbbi leplezése. Ivan Rukavina, a Bánság, Bácska és a Drávaszög területére bevezetett katonai igazgatás egyszemélyes parancsnoka kétségtelenül szintén a felelősek közé sorolható. Két, általa jegyzett dokumentum is bizonyítja ezt. Az egyiket A. Sajti Enikő idézi[6], közölvén, hogy a főtiszt leírta: neki az egyik feladata a hatáskörébe utalt területen biztosítani a délszláv jelleget. A másik a – félreérthetetlenül szláv – nemzeti érdeket szolgáló intézkedéseinek a bevezetése.

 

Akik bizonyosan vétkesek a magyarirtásban

Valamennyi jugoszláv vezetőé közül Tito felelősségét lehet a legkönnyebben bizonyítani. Csupán kettőt a sok közül hadd említsünk. Az egyik: a Versecen kiadott, a katonai közigazgatás bevezetéséről szóló rendelete: A másik egy utólag támadt, Juhász Géza egyetemi tanár által írt levél.

Az előbbi, ma már sokakat idézett rendelet nem említ ugyan olyasmit, amiről Rukavina szólt, ám a történteket Tito sosem hányta szemére beosztottjának, noha másokkal szemben – utólag – megjátszott ilyesmit.7 Konkrétabban ír a vérengzésről és a felelősségről Isa Jovanović tartományi politikai pártitkár az U službi revolucije (A forradalom szolgálatában) címen megjelent könyvében a 198–199. oldalon.[7] Leírja, hogy Tito egy alkalommal magához rendelte. Amint a meghívás indoklásáról fogalmaz „A megszállás alatti kegyetlenkedések miatti elkeseredés következtében a nép némely helységekben bosszút állt a magyarokon, s ebben részt vett a katonaság is. Meglakolt azonban sok ártatlan ember is” Mint írja, a beszélgetésen jelen volt Leka [Aleksandar Ranković] Milovan Đilas és Nikola Petrović tartományi vezér. Fontos lenne tudni, mikor történt ez, a memoáríró azonban az időt így határozza meg:
„Emiatt egyszer Žarkót [Jovan Veselinov] és engem Tito magához rendelt Belgrádba, jó tíz nappal azután, hogy megkezdtük a munkát Újvidéken. Užice utcai rezidenciájába mentünk, ahova éppen hogy csak beköltözködött.” Nem lenne nehéz kideríteni, mikor foglalta el Tito ezt a rezidenciáját. Jovan Veselinov leírja a már említett visszaemlékezésében, mikor kezdték a munkát Újvidéken. Szerinte október végéig már a teljes titói garnitúra Újvidéken volt. Ebből következtetve a belgrádi esetre november 10-e utáni napokban kerülhetett sor.


Jovanović ezt írja:
„ - Azért hívattalak benneteket, mert fel akarnám hívni a figyelmeteket, ami nálatok történik – kezdte Tito. – Ez  ellentétben áll a marxizmussal, pártunk politikájával. Hogyan engedhettétek meg a magyarok iránti megtorlást, ártatlan emberek ellen, akik még csak nem is menekültek előlünk? …

- Megbocsáss Sztári [Öreg – Tito egyik, bennfentes körökben használt neve] –, elvtárs – mondtam elsőként –, én most hallok erről először...

-  Tito elvtárs, én is először hallok ilyesmiről – áll mellém Zsarko.

-  Annál rosszabb – vág közbe Tito. –  A tartományi bizottság titkárai, és nem tudják... Hát ha ezt megtudja a nemzetközi nyilvánosság, és elkezdenek majd beszélni, hogy mi bosszút akarunk állni.(...)

            - Majd én felelősségre vonlak benneteket. (…)

            Ennyiben maradt. Tito a végén vendégül látott bennünket, és elváltunk.”[8]

Azt hiszem eddig ez volt Belgrád legjelentősebb politikai döntése az egész ügyben. Sajnos, ma is érvényben van jórészt. Nem apró kérdés ezzel kapcsolatban: vajon az akadémiák közös bizottságának munkáját meg kellene előzze Belgrádnak egy újabb döntése? Vagy arra várunk, hogy a bizottság kutatásának eredményeként fogja majd a szerb állam megmásítani a döntést?

Térjünk vissza Juhász Géza említett levelére is.

Az ismert egyetemi tanár, szerkesztő, irodalmár 1990. június 8-án levelet tett közzé a Magyar Szó Közös Íróasztalunk rovatában, amelyben leírja, hogy:

„1964 áprilisában jugoszláviai látogatásra érkezett a magyar Partizánszövetség küldöttsége, természetesen a Jugoszláv Harcosszövetség vendége volt, s mindvégig én láttam el a tolmács szerepét.” A továbbiakban leírja, hogy a néhány autóbusznyi magyarországi vendég számára a zombori megyeháza dísztermében adtak ebédet, amelynek végeztével őt oda irányították a belgrádi magyar nagykövetség szintén jelen levő katonai attaséjához, akivel az egyik szerb vendég, egy  magyarul nem tudó férfi akart beszélgetni. Leírja az illető korát, termetét, sajnos a nevére nem emlékezett. Majd szó szerint így folytatja:

„A szerb férfi elmondta, hogy ő zsablyai születésű zsidó, s háború alatt a magyar fasiszták egész családját kiirtották. Ő is lágerben volt, s még ott megfogadta, hogy ha hazakerül, minden sérelméért elégtételt fog venni.

Haza került, folytatta az elbeszélést, s nyomban a felszabadulás után Zsablya és Csurog polgárai küldöttséget menesztettek Belgrádba Titóhoz, amelynek természetesen ő is tagja volt. Három kívánságot terjesztettek elő: 1. engedélyt kértek, hogy (8-10-15? nap alatt, mielőtt még akár katonai, akár polgári közigazgatás létrejönne, ők szabadon megbosszulhassák a megszállás alatt elszenvedett sérelmeket; 2. követelték, hogy azok után, amit a magyar fasiszták a Sajkás vidéken elkövettek, s amiben a vidék magyarsága is segédkezett, telepítsenek ki onnan minden magyart, néhány olyan család kivételével, aki támogatták a népfelszabadító mozgalmat; 3. tiltsák meg örök időkre, hogy arra a vidékre magyarok betelepülhessenek.

Beszélgetőtársam szerint Tito mindhárom kívánságukat teljesítette. Hogy az első két engedéllyel azonnal éltek, az meglehetősen köztudomású. Hogy a harmadik, azaz a betelepülési tilalom érvényben van-e még, nem tudom.

A zsablyai férfinak azonban volt egy személyes kívánsága is. Magyarország mindjárt a háború után kiszolgáltatta Jugoszláviának Feketehalmy-Czeidnert[9] és Grassyt [József – M.M. Megj.], akik – talán mindketten, vagy csak egyikük – csendőrparancsnokok voltak Újvidéken a razzia idején. Rögtönítélő bizottság rövid úton halálra ítélte mindkettőjüket.[10] A zsablyai ember kívánsága ez volt: ő szeretné ellátni a hóhér tisztét, azaz (nem emlékszem, melyiknek a kettő közül) akasztás előtt kitekerni a nyakát. Ez a kívánsága is teljesült, csak az volt a probléma, hogy a halálra ítéltnek ezüstcső volt a légzőcsöve helyett, egy műtét után, s bizony alig tudott meghalni”.

 

Még egy politikai döntés?

Glatz Ferenc akadémikus, a közös akadémiai bizottság magyar elnöke is arról ír folyóiratának, a Históriának egyik legújabb, (2011. 9-10.) számában, annak 55. oldalán, hogy politikai döntésre van szükség, hogy a munka az elvárásoknak megfelelően haladjon.

 

„A világháború befejezéséhez tartozik: az áldozatok eltemetése és a kárpótlások megítélése..Amit – fura, de nem meglepő módon – az akadémiai bizottságtól várnak el az egykori elszenvedők utódai. Hogy ugyanis bontassunk el akár pályaudvarokat a tömegsírok felett, hogy ugyanis járjunk el a hatóságoknál a helyi emlékhelyek építése és őrzése ügyében. S hogy találjuk meg szeretteik neveit azokon a bizonyos listákon, csontjaikat a névtelen sírokban. Jogos elvárások, de talán nem tőlünk kellene ezt számon kérni. (Ezért is mondjuk: az akadémiai történész bizottság mellett szükség volna egy államközi politikai-közéleti bizottságra, amelyiktől indokoltan kérhetnék számon ezeket az elvárásokat a volt áldozatok. Reméljük, egyszer a politika is meri vállalni a szembenézést az emberekkel….)

A javaslattevő ugyan nem említi, de sokan feszegetik a kérdést, miért ilyen kínos-vontatottan halad a kutatás. Ezt szerintem is okkal vetik föl. Ha már a bizottság magyar elnöke mondja, hogy újabb politikai döntésre, sőt, annak nyomán politikai-közéleti vegyes bizottságra van szükség, akkor erről dönteni kell, mert csakis ez lehet az oka a késedelmeskedésnek.



[1]    Dr. Balla Ferenc 2003-ban közölte kutatásainak részletes eredményét az Újvidéken, a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság által szervezett tanácskozáson. Tanulmányát közli a társaság kiadásában megjelent: Rémuralom a Délvidéken c., 2004-ben, az Atlantis kiadásában: Egy magyar diplomata címen a 43-50. oldalon. Korábban röviden írt már róla a szerző, és  Dr. Balla István, a  fivére a közös: Bezdán története (1944-1953) 73. c. Kötetben a 74. oldalon. Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 2001.

[2]    Megjelent a VMDP Hírlevelének 2005. 46. számában.

[3]    Valamivel több, mint két hónapra rá, 2009. december 18-ától ez meg is történt.

[4]    A magyar államfőnek a márciusi látogatásra vonatkozó reménye nem vált valóra. Hivatalos értesüléssel nem rendelkezünk, nem hivatalosan azonban úgy tudjuk, hogy az elnök tervbe vette a látogatást, a tömegtájékoztatási eszközeink már foglalkoztak is vele. Szándéka szerint megkoszorúzta volna az 1942-es délvidéki razzia emlékművét a Duna-parton, és a Futaki-úti temetőben a csonka turulszobrot is, ahol az újvidéki és környékbeli magyarok és németek katolikus, református, görögkatolikus és zsidó egyházi, valamint a korábbi akadékoskodással szemben újabban némi városi és tartományi együttműködéssel 1990 november elseje óta az 1944-1945-ös razzia áldozataira emlékeznek. A beharangozott látogatás előtti napokban úgy hírlett, hogy a magyar államfőt szerb részről arra intették, ezt a temetői koszorúzást hagyja ki a programjából, mire ő, nagyon helyesen – mások szerint rosszul döntve – lemondta látogatását.

[5]    A budapesti börtönéből 1956-ban kiszabadult Brankov élete végéig Párizsban élt. 1944 v égén, 1945 elején ő volt a legfőbb irányítója az Óbecsén és a környékén folyó eseményeknek. Hatáskörébe tartozott Csurog és Zsablya is. A kilencvenes években egy jugoszláviai újságíró a francia fővárosban fölkereste és rákérdezett, mit tud a délvidéki vérengzésről. Ő kijelentette, hogy ez merő kitalálmány, hiszen annyi ember kivégzéséhez, mint amennyit a magyar kutatók emlegetnek, Tito hadseregének nem volt elég fegyvere sem.

[6]    In: Impériumváltások,, revízió, kisebbség, Napvilág kiadó, Budapest, 2004., 320. o.

[7]    Kiadó: Institut za istoriju, Edicija „Vojvodina u borbi”, Novi Sad, 1987.

[8]    Idézve: Matuska Márton: A megtorlás napjai c kötetből, Forum – Magyar Szó, Újvidék, 1991, 370-371. o.

[9]    Helyesen: Czeydner

[10]  Ebben téved a levélíró, vagy téved is és ennek tetejében még a levél sajtóhibával jelent meg, bizottságot említve bíróság helyett. Grassyt és Feketehalmy-Czeydnert 1946. október 30-án kihirdetett ítéletében Vajdaság Legfelsőbb Bíróságának bűntetőtanácsa – tehát nem is katonai bíróság ítélkezett –, mondta ki bűnösnek, amely a már említett Varga Péter elnökletével folytatta le az első fokú eljárást. Tanácstagok voltak Kovács Kálmán és Stevan Krdžalić Ennek a pernek volt első rendű vádlottja Szombathelyi, a vádat a szintén már említett Gyetvai Károly képviselte ügyészhelyettesi minőségben. Az ítélet arról is rendelkezett, hogy a kötél által halálra ítélt Feketehalmy-Czeynert Zsablyán, nyilvánosan kell kivégezni. Bizonyíték van rá, hogy ez csakugyan ott történt meg. Nem lenne nehéz megtudni, vajon neki volt-e ezüst cső a légcsöve helyett.

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.