A „NEGYVENKÉTEMBER"

Kóka Rozália

Világra eszmélésem első megjegyzett szavai között ott szerepeltek:  Bukovina, Bácska, menekülés, "negyvenkétember". Időmeghatározásként: ”amikor, menekülésbe’ vótunk.” Bár gyermekkoromban sokszor hallottam valamilyen összefüggésben ezeket a  kifejezéseket, szinte felnőtt koromig nem nyertek pontos értelmet. Felnőttként, a bukovinai székelység egyéb "titkai" között, ezeket is megfejtettem.
Felnevelő kicsi  falumban, a völgységi Felsőnánán élt öt, sokgyermekes özvegyasszony, köztük két osztálytársam, Nagy Irénke és Fazekas Brigitta édesanyja is, akikről szólva a szüleim gyakorta szánakozva megjegyezték: Szegény!  Az ura a "negyvenkétember" között veszett oda.  Az iskolában a gyerekek soha, soha nem beszéltek arról, hogy mi történt az édesapjukkal, talán nem is tudták.
1962-ben, tanítóképzős hallgató voltam már, a szüleimmel Érdre költöztünk. Néhány háznyira lakott tőlünk mostoha nagyanyám sógorasszonya, Csiki Péterné, Balbina néni.  Gyakorta betért hozzánk egy kis beszélgetésre.  Egyszer akkor toppant be, amikor a szüleim nem voltak otthon, leültettem és megkérdeztem tőle, hogy hogyan is vagyunk mi rokonok?

–Tudod-e Rózsika, az én első emberemet Illés Józsefnek hívták, a  „negyvenkétember” között veszett oda.  Mikor Bácskából menekültünk, a szerbek elvitték… —Sírva, végül már hangosan zokogva beszélte el azt a szörnyű, külön tragédiát, amit az a negyvenkét család elszenvedett 1944-ben, a bukovinai székelyek Bácskai menekülésekor. 1985-ben Balbina néni is egyik szereplője lett Sára Sándor: Keresztúton című dokumentum filmjének.

1968-ban, mint amatőr néprajzos megkezdtem, Tolnában, Baranyában, Bács- Kiskun megyében a bukovinai székelyek történetének, néprajzi anyagának kutatását, szinte minden adatközlőm valamilyen formában felhozta az ő sorsukat is. Lassan összeállt számomra is az egész történet.
Az 1941 nyarán az egykori öt bukovinai székely falu (Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva,  Andrásfalva, Józseffalva) lakosságát, 13 500 főt és 1000 moldvai csángó magyart Bácskában, a Szabadkától Újvidékig elhelyezkedő területre, 28 előzőleg dobrovoljácok lakta településen telepítették le. 

1944 októberében, amikor a szerb csapatok, a szovjetek támogatásával, visszafoglalták Bácskát, a székelyeket rádióüzenetben szólították fel, hogy késedelem nélkül meneküljenek, hagyják el a területet. Akik   időben indultak el és  Zombor  felé menekültek, sikeresen átjutottak a Dunán.

 A legdélebbi település, Újfutak, szerb nevén Veternik, átmenetileg Hadikliget lakói,későn, október 9.-én indultak el. Többek állítása szerint, a szerb származású telepfelügyelőjük szándékosan vezette   őket a  mára szerbek által visszafoglalt Szabadka felé. A partizánok elfogták a 150 szekéren menekülő, főként asszonyokból, gyerekekből és 43 férfiből álló csoportot. Szabadka szélén, a piactéren  felsorakoztatták őket a szekerek mellett. Feltartott kézzel várták sorsukra. Orosz tisztek akadályozták meg, hogy a szerbek ott, azonnali lemészárolják őket. Mindenüket elvették, majd a szabadkai malomba zárták valamennyiüket. Két héten át a férfiakat naponta kivezényelték árokásásra. Október 25-én nem tértek vissza családjaikhoz. A palicsi laktanyába zárták őket, majd  kegyetlen kínzások után, 1945 új év éjszakáján a negyvenkét bukovinai székely férfit belelövöldözték  a laktanya mellett , a maguk ásta sírba. 40 özvegy és 120 árva maradt utánuk.

Egyetlen férfit azért engedtek el, mert Bácskában nem kapott földet. Szerb gazdáknál napszámoskodott és ezt igazolni is tudta.  Az asszonyokat és a gyermekeket Szikicsre (Szeghegyre) szállították, ahol tavaszig dolgoztatták, majd 1945 márciusában bevagonírozták  és Bajára szállították őket.

1986-ban, az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör tagjaival elhatároztuk, hogy a művelődési ház elé, a „negyvenkétember” elhurcolásának emlékére egy emlékoszlopot állíttatunk. Akkoriban már több mint kétszáz székely család élt Érden. Pénzt gyűjtöttünk tőlük, mindenki szívesen adakozott erre a célra.  A Lepencei Erdőgazdaságtól vásároltunk egy gyönyörű, nyolcméteres tölgyfát, oda is szállították. Az érdi tanácshoz benyújtottam egy kérelmet az emlékoszlop felállításának engedélyezésére.  Azt gondoltam, hogy a tervünk megvalósulásának immár nincs semmi akadálya. Egy nap egy hattagú bizottság szállt ki Érdre. Csak Samu Géza szobrászművészre emlékszem közülük.  Jelen volt valaki a helyi tanácstól és valaki a pártbizottságtól is. Sokat tanakodtak. Végül az engedélyt nem kaptuk meg. Engem többször berendeltek az érdi pártbizottságra és hosszasan faggattak, hogy mi volt a célom ezzel a kezdeményezéssel.  A gyönyörű tölgyfa évekig ott feküdt a művelődési ház oldalánál, végül egyik igazgatónk hazaszállíttatta tűzifának.

1991-ben tartottuk Érden az első nagy megemlékezést a negyvenkét áldozatról, majd Garán gyűltünk össze, ahová a legtöbb áldozat családját telepítették. Azóta bukovinai székely találkozóinkon, ünnepeinken soha nem mulasztjuk el, hogy sorsukat felidézzük.

Galéria

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.