Szabó Dénes (1893-1944) tóthfalusi plébános

Utasi Jenő tóthfalus plébános

Ebből a gyűlölet szülte emberi piszokból és mocsokból Szabó Dénes alakja tisztán és fényesen ragyog ma is. Tartásának, életvitelének időszerűségére nem rakodott rá a történelmi feledékenység pora. A nemzetszeretet, saját kultúránk, történelmünk, anyanyelvünk ismerete, őrzése, ápolása a ma élő nemzettársainak is feladata és kötelessége. Sorsközösséget vállalni népünkkel napjainkban is az önzetlen szolgálat bizonyítéka. A kiszolgáltatott, a szerencsétlenül járt emberekért, bármelyik nemzethez, valláshoz vagy kultúrához tartoznak is, felemelni szavunkat keresztény kötelességünk. Ezt tette, ezt cselekedte egy kis bácskai település boldogemlékű plébánosa is.

 

Horgoson született 1893. III. 22-én.  Az elemi iskoláit szülőfalujában végzi, a gimnáziumot Győrött, Szegeden és Temesváron. Teológiát Temesváron és Kalocsán hallgatott 1912-1916-ig. Kalocsán szentelik pappá 1916-ban. Káplánként működik Szenttamáson, Adán, Kanizsán. 1929-ben kerül Tóthfaluba plébánosnak. A fiatal pap lelkében a népe iránti elkötelezett szeretet ígéretes jövőt hordoz. A második világégés, amely vidékünkön is végigsöpört megtizedelve a lakosságot nem kímélte a szolgálattevő papságot sem. Így 1944 októbere Szabó Dénes számára a vértanúságot hozta.

A MÚLTBÓL ÜZENŐ

Csendéletnek is nevezhető a látvány, ahogy az amúgy nem kis íróasztal tetejét teljesen befedi két kinyitott anyakönyv. Az egyik lapjának fejlécén ez olvasható: A horgosi plébániai egyházban kereszteltek anyakönyve 1893. évben; a másikon: A tóthfalusi plébániai egyházban kereszteltek anyakönyve 1944. évben. Az előbbi a 44. oldalt jelzi, a papír már jócskán megsárgult, a könyv fedőlapja is kopott, látszik rajta az enyészet kíméletlen munkája. Az 53. oldalt mutató másik könyv még tartja magát, nem olyan megviselt, mint távoli testvére.
A térben és időben annyira különböző helyről származó két anyakönyv találkozik egy iroda asztalán. Első ránézésre csak annyi a közös bennük, hogy mind a két anyakönyv a Katolikus Egyház tulajdona, egyazon püspökséghez tartoznak. Még a keresztnevek között sincs azonos név a fentebb említett oldalakon. A két települést sem lehet ugyanabba a kategóriába sorolni. Horgos – az országokat „politikai ollóval” megnyirbáló rendelkezések következtében – ma már határ menti település. Tóthfalu soha nem volt az, különben is annyira kis település, hogy a régebbi térképeken az érdeklődő hiába keresi a nevét.
A horgosi anyakönyv 44. oldalán a 84. sorszám alatti bejegyzés szerint az 1893. március 22-én született csecsemő három nappal később történt keresztelésekor a Dénes nevet kapta. Szülei Szabó Mátyás és Szabó (született Erdélyi) Erzsébet.
Szabó Dénes 1944. november elején hunyt el, halálának pontos napja ismeretlen, mint ahogyan az a sírhelye is. A fáma azt mondja, hogy Magyarkanizsánál a Tisza folyó és holtága közötti földsávon tömegsírba helyezték – vagy talán pontosabban: kínozták – örök nyugalomba.
A tóthfalusi anyakönyv 53. oldalán a 81. sorszám alatt Imre néven jegyeztek be egy csecsemőt, aki 1944. október 20-án született, és akit 22-én kereszteltek. Bata András és Bata (született Oláh) Irén örülhetett házasságuk első gyermekének. Imre 2009-ben hunyt el, és a tóthfalusi temetőben adták meg neki a végtisztességet.

Két anyakönyv, két világ, két annyira különböző emberi sors, és mégis…

A történelemi események e kis térség embereinek sorsában véletlenszerűen (?!) mégis összefonódtak. Szabó Dénes 1929-ben kezdte meg rendszeres lelkipásztori szolgálatát Tóthfaluban és a településhez tartozó tanyavilágban, hiszen a plébánia területén több tanyasi iskola is volt, ahová rendszeresen kijárt a plébános. Ittlétének tizenötödik évében utolsó keresztelése 1944. október 22-én volt. A csecsemő Imre volt az utolsó újszülött, akit leönthetett a keresztvízzel. Ekkor még nem sejthette, hogy az ő életében a keresztkút előtt történt szertartás utolsó randevúja az életnek, annak a földinek, és a kegyelem által annak az éginek. Néhány nappal később a hatalom pribékjei, azok az apokaliptikus lovasok kíméletlenül szórták a szenvedést, a halált. Ezeknek esett áldozatul Szabó Dénes plébános is. Mindennek ellenére nem a halál kultúrájáé volt az utolsó szó. Bizonyítéka ennek az a tény is, hogy a kis Imrének még tizenhárom testvére született.

Az élet erősebb a halálnál.

1941-ben, amikor a bevonuló magyar csapatok elől a szomszéd település más nemzetiségű lakosai vagyonukat hátrahagyva elmenekültek, sokan kifosztották ezek házait. Ezt hallva Szabó plébános a vasárnapi szentmisék alatt dörgedelmes beszédben elmarasztalta az ilyen viselkedést. Beszédét ezekkel a szavakkal fejezte be:

"Véreim, nemzettársaim! Mindazok, akik a kiszolgáltatottak tragikus helyzetét kihasználva lopnak, fosztogatnak, égbekiáltó bűnt követnek el. Nem igazi keresztények, és az ilyen nemzettársaim miatt arcom ég a szégyentől."

E beszéd hatására sokan visszavitték az eltulajdonított tárgyakat.

1944 októberének egyik hajnalán a szomszéd falu helyőrségének katonái kopogtattak be a plébánián. Az álmából felébresztett plébánost igyekeztek rábeszélni, tartson velük az anyaország felé, most még nem késő, megmentheti életét.

A segítőkészen felajánlott lehetőséget a plébános erélyesen visszautasította:

"Nekem nincs mitől félni. Különben is, híveimet nem hagyhatom magukra ezekben a ránk váró nehéz időkben. A pásztornak a nyáj mellett a helye."

Maradt, pedig többen is kérték azokban a napokban, meneküljön el, mert az életére törnek.

A vészjósló hírek sajnos nem voltak alaptalanok. Egyik nap írásos idézést kapott a községházára. Kocsisa elvitte, a jelzett időben pontosan meg is jelent a városban. Kis idő múlva kijött az egyik ügyeletes katona és utasította a plébánosra váró embert:

"Maga mehet haza! A plébános marad."

A plébános maradt, és többé már vissza sem jött. Többedmagával a városháza pincéjébe zárták. Következtek a kínzás órái, napjai. Megcsonkítva, agyongyötörten, megalázva, erejéből csak rövid fohászra futotta:  "Uram, könyörülj rajtam!"

Nem átkozta kínzóit, utolsó leheletéig az élet Urához fohászkodott.

November elején, a napot pontosan még ma sem tudni, több szerencsétlen társával együtt kivégezték.

A korabeli krónikás a következőket jegyezte le erről a tragikus eseményről: „…ott a városháza alatti cellákban tartották valameddig több más emberekkel, majd kivitték a szigetre és kivégezték. Ugyanitt temette el a plébánost Sz. F. kanizsai ember. Állítása szerint ekkor a plébános feje külön volt a testétől”.

Ebből a gyűlölet szülte emberi piszokból és mocsokból Szabó Dénes alakja tisztán és fényesen ragyog ma is. Tartásának, életvitelének időszerűségére nem rakodott rá a történelmi feledékenység pora. A nemzetszeretet, saját kultúránk, történelmünk, anyanyelvünk ismerete, őrzése, ápolása a ma élő nemzettársainak is feladata és kötelessége. Sorsközösséget vállalni népünkkel napjainkban is az önzetlen szolgálat bizonyítéka. A kiszolgáltatott, a szerencsétlenül járt emberekért, bármelyik nemzethez, valláshoz vagy kultúrához tartoznak is, felemelni szavunkat keresztény kötelességünk. Ezt tette, ezt cselekedte egy kis bácskai település boldogemlékű plébánosa is.

Galéria

 

Felhívások, események
"Akikért nem szólt a harang"
2017. november 26.
Brüsszelben a Vándorkiállítás 2017. november 7.
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Felhívás!
1944-45-es történések kutatása Óbecsén
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.