Ferencesek a halálmenetben

Fáy Zoltán

Az újvidéki vérengzés, 1944. október
2005. július 23. Magyar Nemzet (31. oldal)

Grősz József kalocsai érsek így sóhajtott fel 1944 novemberében, amikor biztos adatokat tudott meg az újvidéki vérengzésről: „A szerb partizánokhoz viszonyítva az oroszok majdnem angyalok.” Pedig az első híradások még csak a tragédia kis szeletéről számoltak be. A teljes igazságot talán ma sem ismerjük, de az érsek naplójából nyomon követhető, hogy derült napról napra több fény az atrocitásokra, hogy aztán ismét mindent a feledés homálya borítson ötven évre.

Grősz Józsefnek 1995-ben nyomtatásban is megjelent Naplóján kívül fennmaradtak egyéb feljegyzései, és ezek talán még teljesebben írták le mindazt, amit az érsek a vérengzésről megtudott: „A Bácskából eddig beérkezett jelentések szerint legalább tizenhárom papomat, valamennyi a magyar Tisza-vidék tekintélyes plébánosa volt, szörnyű kínzások után legyilkolták. Körülbelül tizenegy – leginkább német származású – még ma is deportálva vagy internálva van, ezek közül kettő halálát jelentették.” „Híveim azonban mégis aránylag el vannak látva, mert – szomorú, de való – azok megritkításáról is gondoskodtak. Az elmenekültek mellett körülbelül 30 ezer a meggyilkolt magyar hívek száma; a körülbelül 130 ezer bácskai németet pedig vagy deportálták, vagy internálták. Helyükre többnyire nem katolikus szláv családokat telepítettek.”
Pontos adatokat ma sem tudunk a vérengzésről, szerb történészek többnyire 5000 áldozatról beszélnek, szemben a 15–20 ezer fős magyar becslésekkel. A kelet-európai rendszerváltásokat követően azonban mind több
visszaemlékezés lát napvilágot, egyre alaposabban ismerhetjük meg a borzalmakat és azok kiváltó okait. A polgári lakosság példátlan lemészárlása és a kegyetlenkedések elhallgatása, kibeszélhetetlensége fájdalmas emléket jelent a túlélőknek, hozzátartozóknak és talán a nemzet nagyobbik részének is…
Az újvidéki vérengzések szemtanúi és áldozatai voltak a kisváros rendházában maradt magyar ferencesek, akik az egyre fenyegetőbb előjelek dacára úgy döntöttek, vállalják a város lakóinak sorsát. Írásos és szóbeli visszaemlékezéseik nélkülözhetetlenül fontos dokumentumai a történteknek.
Ezt a délvidéki kolostort 1942-ben alapították Schrotty Pál (1886–1960) tartományfőnök felhatalmazásával és Horváth Győző (1867–1944) kalocsai segédpüspök engedélyével. A rendház létrehozásában döntő szerepe volt a később mártírhalált halt Körösztös Imre Krizosztomnak (1909–1944), aki két rendtársával, Varga Vitállal és Monostori Imrével együtt sokat tett a Bukovinából délvidékre telepített magyarok lelki gondozásáért is. Körösztös Krizosztomot egyébként vitézségi éremmel tüntették ki, amikor vezetésével sértetlenül tért haza egy katonai alakulat a Don-kanyarból.
Az újvidéki kolostor lakói hatalmas munkát végeztek a városban és környékén. Részt vállaltak Hadiknépe és Hadikfalva lakóinak pasztorálásában, ők kereszteltek, eskettek, temettek, ők tanítottak hittant az áttelepülteknek. De ellátták a horvátokat – a leventéknek külön lelkipásztort kértek közülük –, és természetesen a magyarokat. Még a csendőrökre is volt külön idejük: kéthetenként erkölcstant tanítottak nekik.
Amikor a front egyre közelebb került az újvidéki rendházhoz, a helyi csendőrség parancsnoka többször is figyelmeztette a ferenceseket, meneküljenek el. Három szerzetes azonban – Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf és Kamarás Mihály – mindvégig kitartott. Nagy volt a dilemma, hiszen a katonai egységek és rendfenntartók elhagyták a várost, a lakosság és vele együtt a papság sem igen tudta eldönteni, menjen-e vagy maradjon. De miért is menekültek volna ártatlanul, mitől is kellett volna félniük azoknak az embereknek, akik senkinek sem ártottak? „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!” Ez volt Krizosztom atya döntése.
És mégis félniük kellett volna a bosszú, a reváns, a „vae victis!” szellemétől. A vérengzést, úgy látszik, nem lehet megállítani. Szemet szemért, fogat fogért. Az 1942-es zsablyai zendülést, amelynek során szerb partizánok irtottak ki egy egész magyar falut, a magyar megtorlás követte, a hírhedt „hideg napok”, amikor január 21. és 23. között Újvidéken 1500–2000 fő szerbet és zsidót mészárolt le a magyar katonaság és csendőrség. Erre volt válasz a partizánok példátlan arányú öldöklése 1944 őszén, amelyet céltudatosan és előre kitervelten hajtottak végre. A gyilkosok még büszkék is voltak kegyetlenkedéseikre: néhány nappal a tömegmészárlás után plakátokon adták hírül a város lakóinak: megtorolták a „hideg napokat”.
Amikor 1944. október 23-án orosz és szerb szabadcsapatok özönlötték el a várost, olyan atrocitások kezdődtek, amilyenekre emberemlékezet óta nem volt példa a térségben. A két-három fős különítményesek minden házba berontottak, és azokat a 17–50 év közötti magyar és sváb férfiakat, akik nem tudták igazolni, hogy kommunisták, azonnal elhurcolták. A partizánok a kolostorba is betörtek, és bár eredetileg a rendkívül beteges, vézna Körösztös Krizosztom elhurcolásától visszariadtak, a házfőnök ragaszkodott hozzá, hogy a szerzetesek sorsa ne legyen különb a deportált lakosokénál. Újvidék utcáin a város és a környező falvak férfilakossága menetelt a biztos halálba.
A laktanyába vezényelték őket, ez lett az ideiglenes internálótábor. A partizánok 250–300 főt a másnapi hazatérés reményével kecsegtetve kiválasztottak a tömegből. Külön épületbe terelték őket. Közöttük volt a gyenge fizikumú, beteges, mindössze harmincöt esztendős Körösztös Krizosztom is, aki eddigre már pontosan látta sorsát, és lemondott a földi életről. Többi rendtársa a tömegben maradt. Egy óvatlan pillanatban még sikerült Kamarás Mihállyal egymást meggyóntatniuk az épület ablakán keresztül. Örökre elbúcsúztak.
Alkonyatkor kivezényelték az udvarra a lemészárlásra szánt áldozatokat. Hármasával összekötözték őket, harmonikaszó, gúnyolódások és súlyos káromkodások közepette a partizánok sorfala előtt hajtották föl-alá a szerencsétleneket, miközben puskatussal agyba-főbe verték valamennyit. Aki túlélte a megpróbáltatást, azt a halottakkal együtt teherautóra hajigálták, az ártérre szállították, talán agyonlőtték, és utána elföldelték. Tömegsírjuk ma is ott van. De ez rengeteg munka volt, amelyhez a partizánok nemigen szoktak hozzá. Ezért a Temerinből idehajtott csángókat, mintegy kilencszáz férfit eleve csákánnyal, lapáttal vezényelték ki. Az erdő szélén megásatták velük a sírjukat, majd valamennyit belelőtték. Az ő bűnük igen nagy volt, hiszen olyan házakban jelöltek ki számukra lakóhelyet, ahonnan korábban szerbek menekültek el. Meg kellett halniuk.
Az életben hagyottak közül nyolcszáz embert, köztük a ferenceseket is, átszállították a Dunán Péterváradra. A kazamatákba zárt szerencsétlen embereknek egyre kevesebb illúziójuk lehetett sorsuk alakulásával kapcsolatban, a két ferences atya egész éjszaka gyóntatott. Már tudták, miért rendelte ide őket a Gondviselés! De a megpróbáltatásokat ők is egyre kevésbé tudták elviselni.
Különösen Kovács Kristóf. Ez a fiatal, huszonkilenc esztendős szerzetes pap tudatosan készült a vértanúságra. Amikor a német megszállás után már nemigen akadt rendtársa, aki az újvidéki lelkipásztorságot vállalta volna, Kristóf atya azzal a meggyőződéssel utazott Délvidékre, hogy ha Krisztus üdvözíteni akarja, vértanúvá fogja tenni. Így is történt.
A péterváradi kitérő után hamarosan továbbterelték a tömeget Indjija község felé. Kovács Kristóf fáradhatatlanul vigasztalta a beteg és rászoruló embereket. „Ne aggódj, kis pajtásom!” – mondogatta a reményt vesztetteknek. Egyik alkalommal jótevőik segítségével sikerült egy kis üvegcsében bort és ostyát kapniuk a táborban, együtt készültek az esti szentmisére. Amikor este Mihály atya kérdezte tőle, hol van a bor, kiderült, hogy Kristóf atya az egyik betegnek adta szíverősítőül. „Mi meg úgyis imádkozhatunk Jézus urunkhoz” – mondta.
A továbbhajtott emberek közül 200-200 főt romeltakarításra vezényelték. Valószínűleg velük is végezni akartak. Puskatussal verték agyba-főbe a szerencsétleneket. Páter Kristóf lába az úton súlyosan megsérült, oldalát bajonettel hasították fel, fejét puskatussal verték be, a bőre a homlokáig felhasadt. Sebeiből ömlött a vér. Társai próbálták megitatni, de már nem volt remény: „Sic debuit esse” – így kellett történnie, súgta oda utolsó szavával rendtársának, és meghalt.
Végeztek a partizánok azzal az ártatlan svájci kapucinus szerzetessel is, akinek egyetlen bűne az volt, hogy feltűnő, mintás gyapjúpulóvert viselt. Lecibálták róla az értékes ruhadarabot, és SS-zubbonyt adtak rá. Hiába próbálta magyarázni, hogy nem SS-tiszt, ettől kezdve a többieknél is gyakrabban kellett bántalmazást elszenvednie. A gyűlölt nácit bárki, bármikor kínozhatta. Megpróbáltatásainak egy éjszakai gyilkosság vetett véget: reggelre a faluszéli trágyadombon találtak rá a holttestére, a fejét fejszével hasították ketté.
A fogolytábort decemberben oszlatták fel. A ferencesek közül egyedül Kamarás Mihály atya maradt életben, egy szerb szénásszekérbe bújva sikerült visszaszöknie Újvidékre, majd néhány hónap múlva Magyarországra. Egyetlen hírvivőként jött, hogy értesítse a rendtartomány vezetését társai vértanúságáról. Sic debuit esse.

 

Felhívások, események
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.