Érdemes-e küzdenünk?

Matuska Márton

2011. november 2.
Matuska Márton beszéde november 2-án Magyarkanizsán, az 1944-1945. során kivégzett mártírjaink emlékünnepségén
 
21 évvel ezelőtt kezdtünk módszeresen foglalkozni az 1944-1945. folyamán legyilkolt délvidéki magyar áldozataikkal. Tétován. Valójában azzal kezdődött, hogy a ma már történelminek mondott VMDK a nyilvánosság előtt felvetette a kérdést, azáltal, hogy felszólította a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiát, s ugyancsak a vajdaságit, hogy tudományos módszerekkel tárja fel, mi is történt. Sajnos, a feltárásra még ma is várunk, noha két évvel ezelőtt megalakult és magyar-szerb tudományos bizottság.
A feltárást magunk kezdtük. Még az évben, október 14-én, napilapunkban, a Magyar Szóban, Negyvenöt nap negyvennégyben címen megindult egy cikksorozatom, amelynek 130 folytatása lett. Kanizsával és környékével a november 5-i, 6-i és 7-i számban közölt rész foglalkozott. Annak idején az újságból nem lehetett tudni, honnan származott az információ, mert az adatközlők – halálos félelmükben – arra kértek, mint szerzőt, hogy halálukig nem fedhetem fel kilétüket. Sajnos mind a két személy meghalt már, most tehát közölhető, kik voltak ők. Egyikük Dobó Antal volt bíró, a másikuk pedig Raffai József tanár, akit általában csak Szaszi néven ismertek.
Dobó csakugyan hiteles adatforrásnak tekinthető, hiszen részt vett a Szigetben hevenyészve elhantolt tetemek 1945 elején végzett exhumálásában. Az történt ugyanis – ezt is ő mondta el –, hogy tavaszi olvadáskor a tömegsírókban heverő tetemeket a gátőr disznajai kitúrták, kóbor kutyák pedig a bomló testrészeket széthordták a városban, s a hatóság kénytelen volt intézkedni. Dobó szerint az azonosítás is megtörtént, ez a dokumentum azonban később eltűnt az illetékes rendőrfőnök fiókjából. Ez volt az oka annak, hogy a cikkeben csak a történet volt leírva, névsor nem egészítette azt ki. Csak négy évvel később, 1994-ben, az Új Hét Nap közölt egyet, amely majdnem kizárólag Szaszinak köszönhető. 35 nevet tartalmaz, de ő maga megjegyzi, hogy kutatása szerint 75 magyar személy tűnt el a városból akkoriban. Forró Lajos kutatásai alapján ma úgy tudjuk, hogy 54-en lettek likvidálva.
A község területén történtekről sok minden néhai Tóth Károly adorjáni tanítótól származik. Ő Kishegyesről került a faluba, s egy alkalommal azt a feladatot kapta a Jugoszláv Kommunista Szövetség Községi Bizottságától, tömegesítse Adorjánban a pártszervezetet. Agitációs tevékenysége nem járt sikerrel, s ő felfedte azt is, mi ennek az oka. Referált róla a községi pártvezetőknek: Adorjánban, 1944 őszén vagy félszáz ember lemészároltak a környékbeli szerb fegyveres partizánok. Néhány nap múlva, egy éjjel újvidéki titkosrendőrségi emberek jelentek meg nála, igen durván közölték vele, hogy ha erről még valahol akár csak egy szót is említ, akkor ne csodálkozzon, ha baja történik.
Ma is megkérdezhetjük, hogy miért történt, ami megesett velünk?
Vizsgáljuk meg, kik lettek áldozatokká. Vegyünk három példát.         
Virág István, a 83 éves horgosi apátplébános, hitoktató. Művelt, képzett, tisztességes aggastyán. Úgyszintén likvidálták Werner Mihály martonosi apátplébánost, a falu lelkét. Végeztek Szabó Dénes tóthfalusi plébánossal, akiről jóval később azt nyilatkozta Tari János, Adorjánban szolgáló paptársa, hogy annyit szenvedett, mint Jézus Krisztus a keresztfán. Hogy ez miből állt, azzal ne foglalkozzunk itt, több tanulmányban le van már írva.
Az adatgyűjtők tudják, hogy mind a három pap hálaadó szentmisét mondott szolgálata helyén 1941-ben, a magyar honvédek bevonulásakor. De hiszen mi, délvidéki magyarok csakugyan felszabadultunk akkor! Még Titóék is bizonygatták: a királyi Jugoszláviában jogfosztottak voltunk, helyzetünk miatt lett feltűnően sok itteni magyar tagja a Jugoszláv Kommunista Pártnak. Az hirdette ugyanis, hogy jogainkat akkor kaphatjuk vissza, ha majd eljön a kommunisták ideje. Magyarjaink közül akkor is sokan mártírokká lettek. Emlékszünk még ezekre a nevekre: az újvidéki Csáki Lajos, a becskereki Szervó Mihály, a szabadkai Mayer Ottmár. Hittek a kommunista boldog jövőben.
Eléggé közismert, hogy a honvédek 1941-es bevonulása után elüldözték innen az 1918 után betelepített szláv lakosságot. Az is köztudott, hogy 1942-ben razzia volt Bácska déli részén, amelynek több, mint 3300 szerb és zsidó polgár esett áldozatául. Az is történelmi tény, hogy Magyarországot 1944. március 19-en megszállta a hitleri német hadsereg, s nem sokára rá szinte minden zsidó polgárt elvittek, s csak nagyon kevesen térhettek közülük vissza.
Alig ismert azonban az a tény, hogy Ivan Rukavina tábornok, a Tito által 1944. október 17-én elrendelt katonai közigazgatás egyszemélyes parancsnoka az egyik okmányában leírta: Egyik feladatom, hogy szavatoljam a vidéken a délszláv többséget. Hogyan érte ezt el?
Maradéktalanul teljesítette említett feladatát: 84 000 magyart elüldözött, 15 000-20 000-ret likvidált. A németekről itt nem szólunk.
Látszik-e azonosság a két rendszerben történt tömegirtás és nemzetüldözés között?
Természetesen!
Látszik-e különbség?
De még mennyire! Mi ugyanis a vesztesek oldalán álltunk a világháború végén, s történelmünket mások írták meg. Innen adódik, hogy az a történelem, amelyet az iskolában tanultunk, s jórészt még ma is tanulunk, messze van az igazságtól.
Eljött az ideje, hogy megírjuk mi magunk. S annak is itt az ideje, hogy kezünkbe vegyük a jelenünk formálását! Hogy beleszóljunk a törvényhozásba: Nincs kollektív bűnösség. Sem Csurogon, sem a Délvidéken, sem az Európai Unióban! Aki ezt nem vallja nyilvánosan, az nem való az unióba.
Ebben a meggyőződésünkben erősít bennünket az anyaország. Hiszen vallhatjuk és valljuk: Egy a nemzet. Milyen távoli ábrándnak is tűnt a kilencvenes évek elején, amikor azt mondtuk: Szeretnénk úgy kapni magyar állampolgárságot, hogy ne kelljen innen elmennünk. Talán még távolabbinak és még irreálisabbnak tűnt ez 2004 decemberében! S ma már az lehet közülünk magyar állampolgár, aki akar. Nem ajándékként hullott ez az ölünkbe. Küzdeni kellett érte a hátáron kívül és belül egyaránt.
Örömmel nyugtázzuk: Érdemes volt.

 

Felhívások, események
Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.