Két nemzet hőse – legyilkolva

Matuska Márton

A megszálló fasiszta magyar állam szolgálatában álló háborús bűnösökről

Horváth Orbán 1941-es kaboli (Kovilj) születésű nyugdíjas megérte, hogy az ismeretlen helyen és napon likvidált édesapjáról kimondta a szerbiai illetékes bíróság: Nem volt gonosztevő, jogellenes tették el láb alól, kobozták el a vagyonát. Ártatlan!

Tegyük hozzá: Hős! Mártír!

1942 januárjában – két másik magyar emberrel egyetemben – élete kockáztatásával megmentett 200 helybéli szerbet. Mondták is neki a megmentettek, meg az egész falu szerbsége: Ha te megmentettél minket kétszázunkat, mi meg fogunk téged védeni akármi lesz is az ára!

Nem tudták megmenteni, pedig nagyon akarták. Közülük is sokan kockáztatták érte az életüket, de hiába. Háborús bűnösként lelőtték. (Aki erről többet akar megtudni, az olvassa el fia, Horváth Orbán erről szóló könyvét, nemrégen jelent meg szerbül és magyarul.)

Kik voltak a néhai Jugoszláviában háborús bűnösként kivégzett személyek? Az akkori meghatározás szerint mindazok megérdemelték ezt a sorsot, akik az 1941-ben bekövetkezett országbomlás után, a visszacsatolt területeken magyar állami szolgálatot vállaltak. Őket, ha a háború végén a partizán hatóságok kézre kerítették, likvidálniuk kellett, ahogyan a tettesek akkor nevezték az eljárásukat. Ide tartozott az a hat csurogi kisbíró – egyiküknek, György Andrásnak még a felesége is –, meg Deák Leó megyei főispán, meg Körösztős Krizosztóm ferencesrendi szerzetes, az újvidéki rendház főnöke, akinek a boldoggá avatási eljárása két évvel ezelőtt megindult; meg Gachal János, a Torontálvásárhelyen szolgáló református püspök, aki az éhhaláltól mentette meg Németh Péter helybéli kommunista aktivista családját, amíg ő börtönben volt olyan más kommunistákkal, mint Moša Pijade, Titónak talán a legelkötelezettebb kommunista államépítő munkatársa. (Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy ez a Németh Péter édesapja volt az Újvidéki Színház alapító igazgatójának, Németh P(éter) Istvánnak. És ide tartozott még ezer és ezer itteni magyar, hogy hány, azt még mindig nem tudjuk.

Voltak, vannak ilyen „háborús bűnöseink” nekünk délvidéki magyaroknak. A minapig közéjük tartozott ennek az Újvidék melletti Kabol (Kovilj) falunak az egykori lakója, Horváth Mihály falusi bíró, akit 1945 nyara végén, ősze elején talán éppen ezekben a napokba lőttek le titokban a mindenható titkosrendőrség, az OZNA fegyveresei. Tették ezt annak ellenére, hogy a ha katonai bíróság az általa lefolytatott bírósági eljárás után börtönbüntetést szabott ki rá, s nem ítélte halálra.

Az írásunk alcímében említett, a „megszálló” kifejezéstől kezdve minden fogalom szavát idézőjelbe kellene tenni. Merthogy például 1918-ban, a francia csapatokkal a tájunkra bevonuló királyi szerb hadsereg megszállónak nevezte magát, idézőjel nélkül. Az 1941-ben bevonuló magyar honvéd hadsereget a Bácskában, Drávaszögben élő magyarok és németek felszabadítóként fogadták. Fogadtuk. Én öt éves gyermekként. Azok után, amit a Királyi Jugoszláviában kisebbségként el kellett viselnünk, nem is lehet ezen csodálkozni. Hogy ezt itt ne részletezzük. Továbbá: a két háború közötti Magyar Királyság nem volt fasiszta állam. A háború végén, a titói rendszerben háborús bűnössé nyilvánított személyek között első helyen szerepel a néhai Horthy Miklós kormányzó, noha a nemzetközi igazságügyi szervek egyike sem állapított meg róla ilyet. Még a Magyarországot megszállva tartó Vörös Hadsereg jelenléte miatt igen korlátozott szuverenitású magyar állam hivatalos szervei sem, de még a Nürnbergben, éppen a háborús bűnösök felelősségre vonása céljából felállított nemzetközi bíróság sem. Jó tíz évig élte még utána Portugáliában a hontalanok életét, de ma már szülőhelyén, Kenderesen lehet tisztelegni sírja előtt.

Valami alig érthető anakronisztikus ok miatt a mai Szerbia törvényhozása ismét háborús bűnösnek tekint, en gros – jogi szaknyelven ezt ma a kollektív büntetésnek mondják – minden 1944-ben, 1945-ben likvidált magyart, s mindazokat, akik ezen a tájon, azokban az években a magyar állam szolgálatában álltak.

Nézzük meg, hogyan kerültek még az olyan emberek is ebbe a „bűnös” tömegbe, mint Horváth Mihály, a szerb kortársai által Miskelának becézett, kétségtelenül jobb sorsra érdemes személy? A fia által kikutatott részletek eléggé beszédesek.

1944 szeptemberének derekán, néhány héttel a titói fegyveresek érkezése előtt a magyar hatóság kivonult erről a vidékről. Horváth Mihályt, mint a falu első számú elöljáróját is vitték volna magukkal, de ő, már a fenti hőstettének a teljes tudatában: maradt. Családját ugyan elküldte a Balaton vidékére, majd miután a front átvonul fölöttünk visszatértek, majdnem vesztükre. A fordulat előtt Horváth Mihályt sok helybéli szerb ismételten bátorította, ne menjen sehova, ő a helybéliek védelmét maximálisan élvezi.

Nagyot tévedtek! Ők csakugyan minden tőlük telhetőt megtettek a megmentésére. Előbb befogadta a saját házába egyik pártoló szomszédja. A partizánok megostromolták a házat. Tűzharc alakult ki a bent lévők és a támadók között. Mihály védői belátták, hogy sokkal komolyabb, erősebb az ellenfelük – ellenségük? – mint gondolták, más módon kell megmenteni védencüket. Kilopták hát őt a faluból, Újvidékre csempészték s ott bújtatták el. Csakhogy az a sokkal nagyobb ellenfél sok eszközzel rendelkezett, sok besúgója volt. Megtalálták Mihály rejtekhelyét, haza csalták, letartóztatták és így került a katonai bíróság elé, amely húsz év börtönt szabott ki rá.

Miért bűntették meg? Nem jöttek mellette tanúskodni a megmentett szerb földijei?

A periratok szerint Miska hőstette szóba sem került az eljárás során, pedig ő kétségtelenül hivatkozott rá. Hát mit hozhatott volna fel saját védelmében, amikor bizonyíthatóan tudta, hogy életveszélyben van. Meg is írta a börtönből kicsempészett egyik levelében, hogy őrá mindent mondanak, de a saját állítását nem engedik neki bizonyítani.

Az 1945. június 4-én kimondott – feltehetőleg első fokú, az előkerült okmányból ugyanis ezt nem lehet megállapítani – ítélet szerint az volt a legfőbb vétke, hogy: „a megszállás idején, 1942 májusától a felszabadulásig a falu bírója volt Felsőkabolban, és ilyen minőségében, hazaszerető népünk és a népfelszabadító harc kárára végrehajtója volt a fasiszta magyar hatóságoknak.” A hasonló periratokban sokat emlegetik azt a kifejezést, hogy „a mi népünk”. Kit kellett ez alatt érteni? No a magyarokat biztosan nem. De a németeket sem.

Az ítélet kimondása után néhány hónapra az OZNA emberei bementek az elítélt cellájába, kivitték onnan és ismeretlen helyen lelőtték.

A Vajdasági Levéltárból előkerült egy másik, 1976. március 10-én, a hírhedett OZNA-tól semmivel sem kevésbé hírhedett UDBA által kiállított dokumentum is, amelyben ez olvasható: „Horváth Mihály, (…) közvetlenül a háború után elhunyt.” Olyan ez, mint a szerb nyelven nem túl régen megjelent egyik monográfiájában megfogalmazott megjegyzés a helybéli magyarokról. A mondat így hangzik: „A magyarok 1945 januárjában elköltözködtek a faluból.” Hogy előtte szinte minden magyar férfit kiirtottak, a maradék lakosságot minden jogától és vagyonától megfosztva a járeki haláltáborba terelték? Na és?

Horváth Orbán, Mihály 1941-ben született fia 2010. október 27-én, édesapja ártatlanságát, sőt mártíromságát bizonyítandó rehabilitálási eljárást kezdeményezett az Újvidéki Felsőbíróság előtt. Majdnem egy évre rá, idén, szeptember 9-én meg is született a megfellebbezhetetlen döntés. Ebben az eljárásban már mérlegelték Mihály érdemeit is, és a bíróság kimondta: „A Vajdasági Katonai Körzet Újvidéki Bíróságának 1945. június 4-én kimondott, 594/45 számú ítélete semmis...” A továbbiakban az indoklásban ezt is olvashatjuk: [A rehabilitálási eljárásban Horváth Orbán közölte:]« Édesapján végrehajtották a halálos ítéletet, noha soha sem született sem bírásági, sem pedig közigazgatási eljárásban meghozott halálos ítélet.»”

Szemmellátható az akkori Katonai Bíróság és a mostani, Újvidéki Felsőbíróság értékelése közötti különbség.

Vagyunk már sokan, akik határozottan állítjuk, érvekkel bizonyítjuk, hogy 1942. és 1945 között tájunkon két razzia zajlott le.

Miben különböztek?

A lényeget tekintve semmiben.

Az áldozatok szemszögéből nagy a különbség. Az elsőnek főleg  szerb és zsidó áldozatai voltak, a másodiknak főleg magyarok és németek.

A vétkesek felelősségre vonása tekintetében szintén lényegi a különbség. Az elsőnek a vétkeseit már a – sokszor lefasisztázott – Magyar Királyi Honvédség vezérkarának főnöke, Szombathelyi Ferenc hadbíróság elé állíttatta, maga a magyar állam kártérítést ítélt meg a kárvallottak hozzátartozóinak, kivéve a zsidókat. Nem mellékes, hogy Szombathelyit a titói államban, Újvidéken felelőssé tették az első razziáért, halálra ítélték és kivégezték.

Lényeges különbség még a két razziában az is, hogy míg az elsőről a végsőnek szánt értékelést a második világháborúban győztes Jugoszlávia szervei mondták ki, a másodikról hosszú évtizedeken át még csak szó sem esett, értékelés sem született róla.

Nyilván jórészt ezen fentebbi körülmények miatt az első razziáról, vétkeseiről, katasztrofális következményeiről minden lényegeset megtudhatott az egész világ, a másikról eddig jórészt csak szerény hatáskörrel rendelkező amatőr kutatók mondták ki a lényeget. Tisztelet a kevés avatott kivételnek. Némely politikusok is alaposan lemaradtak.

Amikor már-már azt hittük, hogy Szerbia nevében valaki – Willy Brandt német kancellár példáját követve – térdet hajt a magyar áldozatok emlékműve előtt, akkor a szerb törvényhozás kimondta ugyanazt, amit az egykori katonai bíróság, hogy tudniillik „aki a megszálló magyar fasiszta államnak a szolgálatában állt, az háborús bűnös. Okkal lakolt. Nem jár neki kárpótlás.”

Mi meg – a fasiszták leszármazottainak mondott naiv délvidéki magyarok – éppen mostanában arra számítottunk, hogy a két állam tudományos akadémiája majd közösen feltárja ennek a második razziának nem csupán a tényeit, ilyet is, mint a kaboli Horváth Mihály volt falusi bíró esete, s neki majd szobrot emelünk a sorvadó kis szerb faluban. Meg az ottani kolostor fala tövében annak a szerencsétlen asszonynak is készítünk egy emléktáblát, akinek a tetemét, egy hentes szakértelmével feldarabolva dobálták a szentkútba. Vallási és emberi borzadályt váltva ki a hívő szerbekben. Utólag még a tettesekben is. De nincs aki ezt bevallja, aki kiszedi a kutat szentségtelenítő emberi maradványokat, hogy végre más is mondhatná a mi József Attilánkkal, hogy a múltunkat bevallani...

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.