Ki kicsoda?

Balogh István

2011. október 7.
Megnyugtatok mindenkit: nincstelen apám után nem követelek vissza semmilyen ingatlant, de a becsületem nem engedem! Volt az én apám, aki miatt most a szerb törvénykezés szerint fasiszta lennék, olyan antifasiszta, mint bárki más, akár bármelyik szerb kortársa a bácskai tájon!
Olvasom délvidéki magyarságunk megszégyenítő és kirekesztő törvénycikkelyét, s azt is, hogyan reagál a helyi politikum erre. Különösen érdekelt Pásztor István és Várady Tibor megnyilatkozása. Helyénvalónak is tartom kommunikációit, de valami nagyon hiányzik!
Én csak apám történetét közölném, nagyon remélem, nem értenek félre sem a szerb, sem a magyar politikusok, ám tiszta vizet önthetnénk azért a pohárba!
A szerb liberálisok szakállas főatyja, mintha más vallású lenne és nem az egyéni szabadságjogokból indulna ki, azt harsogta bele a világba, mi vagyunk az antifasiszta győztesek, mi szabjuk a mindenkori föltételeket! Alapvetően jó lenne, ha ez igaz lenne! Mert szerb haderő nem létezett a második világháború folyamán, létezett valamiféle honi hadsereg, ismerjük, Draža Mihajlović vezetésével, ám ők sem voltak pozitívek vagy hat-hét évtizeden át. Könnyű volt a polyákoknak Európában, mert az ő honi hadseregük tényleg fölszabadító volt, a miénk, vagy mondjam így, a szerbeké, kegyetlenül nacionalista és emellett még híven áldozott a politikai kirekesztés ódiumának is!
Ám szép és mozgalmas filmekkel lúgozták agyunkat és a nagyvilágot is, világhírességek vállaltak szerepet produkcióinkban, és nem szégyellték, de hát miért is tették volna, olyan gázsit kaptak a jugoszláv föllépésért, amelyet Hollywoodban sem osztottak volna nekik. Hogy aztán volt néhány író, költő, aki mindezt szóvá tette, kit érdekelt, de sokakat fölbirizgált az, ami az Új symposion lapjain megjelent, ugyanis magyarul könnyebben jelenhetett meg a kritika, mert valakiknek komoly fenyítést dörgött a fönnálló rendszer. Akit mindez érdekel, nézzen utána!
De én azt ígértem, apám történetét mesélem, annak kapcsán, hogy a Szerb Képviselőház magyar-és más nemzitiségellenes restitúciós törtvénye megszületett.
Hát nézzük a dolgokat!
Az én apám, akit Balogh Istvánnak hívnak, s aki lojális alattvalója volt a királyi Jugoszláviának, hiszen nem fogták államellenes perbe soha, leszolgálta rendes katonai szolgálatát, Šabacon, a pontonosoknál, Pál régens katonájaként hív volt mostoha államához, és az volt Péterhez is, a másodikhoz, hű maradt volna, de ezt már nem vizsgálták, mert megváltozott a vizsgáló szerb világ! Valami olyan történt Zentán, amiről csak az emlékezet mesél, írásbeli nyoma nincs. A királyi Jugoszlávia katonai behívottjaitt akkorra kötelezték megjelenni a gyülekezőhelyen, amikor már nem is volt a főhatalom a behívó kezében. Április 15-én gyülekeztek százszámra a zentai hadkötelesek a városháza udvarában, a járási börtön fala mellett, a királyi Jugoszláviát védeni, s hol volt akkor már a királyi Jugoszlávia? Azért egy komoly zentai kérdés! Miért vonult ki környezetünkből a szerb katonaság, ha magáénak érezte, tudta ezt a területet? És manapság főleg az a nagy kérdés, miért nevezi a szerb politikum megszállt területnek az 1941-44-es Bácskát? Meg a Bánságot? Meg a Szerémséget? Megszállók vagy fölszabadítók jártak-e erre? Vagy visszacsatolók?
Ötszáz év megszállás után szabadult föl Szerbia a török uralom alól. Ezt belémverték, hogy tudjam, utólag azt mondom, bizony nagyon jól tették, jegecesedett bennem, hogy az országhatárok nem örökösek, változnak azok, és bizony örökké változnak is. Hogy ránk, magyarokra nézve hogyan történik meg napjainkban mindez, azt én nem tudhatom, de a szerbség érez és tud is valamit, és meg is él olyasmit, amit a magyarság élhetett meg 1920. június negyedike után.
No, visszatérve apám történetére és a pillanatnyi szerb restitrúciós törvényre, csak annyit mondanék: szerb uraim, akik engem és nemzetségem pórázon tartanátok, mert szerintetek mi, délvidéki magyarok éppen ezt a nemzetségi kisemmizést, és csak ezt érdemeljük, mert mi tisztátalan nép vagyunk, ti meg rettentően tiszták, tudjátok meg, hogy az én Horthy-hadseregben szolgáló apám viszatérve a keleti frontról Tito katonája lett és hányan voltak még ilyenek Zentán, de a Vajdaságban is? És velük, és örököseikkel mi lesz, képviselő uraim? Apám bátorsági érdemérmet kapott Titótól, Horthytól semmit, ezért ő egy pozitív vagy negatív alak?
Ifjúkorunkban, három gyermeke volt apánknak, azt kellett életrajzunkba beírni, apám a népfölszabadító háború résztvevője volt. S mi nem hazudtunk. Tényleg az volt, és nem csak ő, hanem a vele egykorú zentai magyar férfiak javarésze is. Már, aki túlélte a keleti frontot, aztán hazaevickélt és nem lőtték a Tiszába a lelkes és véreskező szerb fölszabadítók, akik mára csupa pozitív alakká válnak, mert ezt törvénybe hoztátok, képviselő uraim, a népirtó leszármazottja nem lehet vétkes. Ezt kimondtátok, mert így akartátok.
Most megszületett egy törvény, amely szerint, aki a megszálló haderő tagja volt, az fasiszta, az nem érdemel kíméletes elbánást, mi vagyunk a győztesek, ordította a szemünkbe a liberálisok első embere.
Tényleg így van? – kérdezem.
Ki is a győztes?
Fölemlítettem már, szerb antifasiszta hadsereg nem létezett, szerb antifasizmus sem. Voltak szerb antifasiszták. Ahogy voltak magyarok is. Meg más nemzetiségűek is.
Az igaz, hogy Jugoszlávia benne volt az antifasiszta koalícióban. De ez sem ilyen egyértelmű. Hiszen mindezt a háború után fogalmazták meg ilyen egyértelműen. Tito is koalícióra kényszerült a kezdetben. Miért is?
Aztán 1945 derekától elhallgattak a magyar kérdéssel ezen a tájon. Ennek oka az volt, hogy olyan magyarok vérét ontotta a népfölszabadítás, amely akkor leginkább szerb megtorlás volt, s az áldozatoknak közük nem volt az 1941/42-es délvidéki vérengzésekhez.
Akiknek közük volt, éltek még, azok 1944 szeptemberében kereket oldottak erről a Bácskaságból. És a megmaradottak vérét ontották valami fölszabadítók. Mint fasisztákét, mert aki magyar, az fasiszta! Aki Horthy hadseregében szolgált az is az! Üvölteni könnyű, ezt tud a farkascsorda is!
Furcsa most azt fölvetni, hogy azok a fölszabadítók, akik 1944/45-ben magyar és más nemzetiségi vért ontottak, feleljenek tetteikért. Ártatlanokat irtottak és véres a kezük. Cselekményük nem antifasiszta, hanem fasiszta. Sőt emberirtó: náci. Ezt a minősítést elfogadná a mai szerbség? A leszármazottak elfogadnák az ősök bűneit? És miért is kárhoztatnánk a maradékokat az ősök bűnei miatt? Ilyen még a Bibliában sincs! Viszont tetteik megestek, bűnük valós. Ám a meghozott szerb törvények őket ki sem zárnák a restitúcióból. Pedig a helyiek ismerik e gyűlölt neveket. De a győztes hetven év után is győztes. Tényleg így van? Őt szeplő soha nem érheti?
Valami megmondható fejes azt nyilatkozta, hogy a kolonistáktól visszakövetelni semmit sem lehet, nyugodjonak meg a máséban élők. Tényleg: az elűzött magyarok rendezték egziszetnciájukat azóta, mit is akarnak? Földönfutóvá tenni egy olyan csoportot, aki nem oka nincstelenné válásuknak? Ám ez a csoport azért könnyű szívvel és törvényi engedéllyel szisztematikusan megsemmisítheti a magyar emlékezés valóságos bizonyítékait? Milyen emberek is ők? Más gyásza nem érdekli őket?
Én vagyok a győztes, és nemzetem is az, hirdessék ezt parlamentjükben, képviselő uraim!
A tatárok, az oszmántörökök, a Habsburgok, akik a magyarságra és országunkra törtek, eltűntek mind a történelem süllyesztőjében. Mi megvagyunk. Még mindig megvagyunk. És meg is maradunk, pedig nagy a nyomás, tagadjuk meg őseinket, nyelvünket, kultúránkat.
A tatár birodalom eltűnt, az ozmántörök birodalom hol van? És megszűnt a Habsburgok birodalma is. De él magyar! Él ezen a földön. És megmarad. Volt, hogy néhány százezerből lett a több millió. Aztán a sokmillió. És jönnek a gólyák falvaink kéményére, és lesz öröm az ereszek alatt!
Azért igazán szép lenne, ha magyar szó hangzana el a szerb képviselőházban, képviselő uraim, s arról értesítené a tisztelt hallgatóságot, hogy vegyenek emberszámba minket, föláldozott délvidéki magyarokat, akik napokig muníció nélkül voltunk a horvát határszél tűzvonalában, akiket egy szerb-horvát háborúba kegyetlenül besoroztak és bekényszerítettek, akkor nem kérdezték a hadba hívottaktól, ki a fasiszta, kinek az apja volt Horthy katonája? Magyar vér kellett kifolyjon akkor a horvát határszélen, ez a teljes igazság!
A Tisza-táj első katona áldozata (nem merem leírni, hogy hősi halottja) egy moholi magyar gyerek volt, 1999-ben, Koszovóból, s ott siratta minden érző magyar és szerb édesanya az áldozatot, fölötte a plébános úr és a pópa is igaz imát mondott, és akkor ez a hős is vagy áldozat egy rohadt fasiszta, mert az öregapját besorozta Horthy?
Szép ez a szerb antifasiszta proklamáció, egy szeplője van csupán, ezt meg már említettem is, nem volt soha szerb, pontosabban tiszta szerb egység abban a népfelszabadít6ó háborúban, hogy annyira verjék győztes mellüket a maiak, akikről azt sem tudjuk, melyik oldalnak a leszármazottai?
Szerbiát, Belgrádot és a Vajdaságot, hogy így fejezzem ki magam, a szovjet egységek szabadították fel. Nem a szerbek, nem a partizánok. Ők is ott voltak, kis számban, segéderőként, de, ha nincs a szovjet, semmit nem tudtak volna tenni. Zentára épp egy héttel későbben érkeztek meg, mint az oroszok. De máshol is ez volt s helyzet. Ezt pontosan bizonyítja a szerémségi front. Belgrád fölszabadítása után a szovjetek Zombor környékére vonták ereiket, meg Magyarország felé indultak, s Szerémségben ott maradt a jugoszláv haderő. Nem a szerb, a jugoszláv. Köztük nagyon sok magyar nemzetiségű katona is. És elhúzódott az emberirtás mindaddig, míg meg nem érkeztek a fasisztából lett antifasiszta bolgár tüzérek. No, az ágyuk a nehezét megoldották. Tehát itt is győztünk? Persze. Ám nem a szerbek: a jugoszlávok a győztesek (meg a bolgárok), köztük a magyar harcosok is, akiknek egy része előbb Horthy katonája is volt. Sokan el is estek, gyerekeik, míg járt, kapták az árvasági pótlékot, no, nem azért, mert apjuk fasiszta volt, hanem, mert ottmaradt a szerémségi rónán.
Az én apám története ugyanez. Volt Horthy katonája, aztán meg Titóé. Tito ki is tüntette. Nem valami hatalmas plecsnivel, csak olyannal, amely a magyaroknak kijárt, a Bátorságért Érdeméremmel. Aztán haláláig tagja volt a jugoszláv Harcosszövetségnek, kapta rokkantságáért a járadékot is. Megsebesült a drávai átkelésnél.
Ám minthogy a Horthy-hadsereg tagja is volt, a magyaridő alatti munkaviszonyát nem ismerte el a titói hatalom. A háborús éveket meg nem fizette neki a Kádár-rendszer. Ahogy a magyar hadseregben elesett katonák után sem járt özvegy- és árvaellátás sem ezen a vidéken. És a nemzetem kiszolgáltatott népe ezt is túlélte, ahogy túlélte a kitelepítéseket, a haláltáborokat, mert bizonyítottam előbb, túléltünk mi ezen a tájon a rajtunk regnáló hatalmaknál erősebbeket is!
Megnyugtatok mindenkit: nincstelen apám után nem követelek vissza semmilyen ingatlant, de a becsületem nem engedem! Volt az én apám, aki miatt most a szerb törvénykezés szerint fasiszta lennék, olyan antifasiszta, mint bárki más, akár bármelyik szerb kortársa a bácskai tájon!
Hivatkozás: www.vajma.info/cikk/tukor/4441/Ki-kicsoda.html

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.