Délvidéki atrocitások

Matuska Márton, szakszerkesztő Balázs-Arth Valéria

Révai Új Lexikona, V. kötet, Cz–D Babits Kiadó, Szekszárd, 2000 Főszerkesztő: Kollega Tarsoly István

délvidéki atrocitások: a II. világháború végén, legnagyobbrészt 1944. november–decemberben a titói fegyveres erők közreműködésével a Jugoszláviában élő polgári magyar lakosság között végrehajtott tömegmészárlás. Az atrocitások 1944. október első napjaiban kezdődtek, amikor a szovjet csapatok Románia felől átlépték a jugoszláv határt. A Moszkvából visszatérő, s néhány napot Versecen töltő Tito október 17-ei hatállyal kiadott rendelete alapján a Bánság, Bácska és a Baranyai háromszög területén – azzal az indokkal, hogy a felelőtlen megtorlásoknak elejét kell venni – katonai közigazgatást vezettek be. A vérengzés éppen e rendelet érvényességének ideje alatt, s éppen az általa behatárolt területen zajlott le. (A katonai közigazgatás megszüntetéséről 1945. jan. 27-én adtak ki rendeletet, amelynek értelmében a katonai hatóságok február 15-éig kötelesek voltak a hatalmat a polgári hatóságoknak átadni). A délvidéki atrocitásoknak nem kis számban estek áldozatául magyar állampolgárok, polgári személyek és katonák is, akiknek egy részét, minden jogi formaság mellőzésével, Magyarország területéről hurcolták el Tito fegyveresei. Közöttük volt pl. Deák Leó ügyvéd, főispán, a két világháború. közötti délvidéki magyar politikusok legismertebb személyisége, akit 1946-ban bíróság elé állítottak abban a perben, amelyben őt és többek között Szombathelyi Ferenc volt vezérkari főnököt is halálra ítéltek, majd kivégezték azzal a váddal, hogy felelősek a magyar hatóságok által a háború során elkövetett vérengzésekért, főként az 1942. januári délvidéki razziáért. A délvidéki atrocitások során több helyen tömegesen végezték ki azokat a magyar honvédeket, akik a megmenekülés reményében megadták magukat a partizánoknak. Az áldozatok száma mintegy 20 ezer főre becsülhető. – A megtorlásoknak jogi alapja nem, csupán nemzeti, szláv szempontú, fajvédő ideológiai alapja volt. A gyakori tömeges és nyilvános kivégzésekről elvétve fennmaradt dokumentumokban szereplő indoklás szerint a kivégzettek „népünk [értsd: a szlávok] ellenségei” voltak. A gyanúba fogottaknak sem védekezni, sem fellebbezni nem állt módjukban, hiszen vádirat és bizonyítási eljárás sem volt. A magyar lakosság férfi tagjait partizán karhatalmi erők összeszedték, kihallgatás ürügyével súlyosan bántalmazták és kínozták, s néhány napi kínvallatás után tömegesen kivégezték. Az ítélkezés formális volt, a megkínzottakat a helyi, felfegyverzett lakosság vezetőiből, hangadóiból verbuválódott, s partizánok által védett tömeggyűlés elé citálták, máskor a hadsereg titkosszolgálata, az OZNA (Odelenje za Zašitu Naroda, Népvédelmi Osztály) a vád és az ítélet ismertetése nélkül likvidálta a begyűjtött személyeket. A kezüknél fogva dróttal vagy kötéllel összekötözött embereket a vesztőhelyre terelték, s az éj leple alatt halomra lövöldözték (ez történt pl. Zentán). Több helyen, pl. Sajkáslakon, a bánáti Nezsényben a fegyveres partizánok és a Jugoszláv Kommunista Párt helyi vezetőinek buzdítására és jelenlétében közönséges tömeglincselés zajlott, amit a később készült helyi monográfiák népítéletnek minősítettek. A felsőbb hatóságok a helyi történésekről pontosan tájékozódhattak, hiszen a kivégzettekről névsorokat kaptak; e névsorok némelyike az 1990-es években előkerült. Egyéni ítéletről alig van tudomásunk, ami fennmaradt, az is azt bizonyítja, hogy sorozatban gyártották őket. Egy ilyen ítélet fennmaradt Csurogról, amelyből megállapítható, hogy az ítélet egyben Hulala János helyi kisbíró kihallgatási jegyzőkönyve is. Hulala azért került a gyanúsítottak közé, mert „a megszálló fasiszta horthysta állam” szolgálatában állt. Ugyanezzel a szabványos indoklással végeztek ki szinte minden, a partizánok megérkezésének első heteiben elfogott magyar állami tisztviselőt, katonát, rendőrt, csendőrt, nemzetőrt, határvadászt, szélsőjobboldali párthoz tartozó személyt. – A magyar titkosszolgálatnak voltak korabeli értesülései a délvidéki atrocitásokról, s a magyar állami szervek hivatalosan is tudomással bírtak arról, hogy a partizánok Magyarország területén is garázdálkodnak. Nem sokkal a vérengzés megtörténte után Grősz József kalocsai érsek az atrocitások elől elmenekült, s egyházmegyéje alá tartozó papoktól értesült a délvidéki atrocitásokról, akik hosszú ideig rejtőzködtek attól való félelmükben, hogy a partizánok és Tito titkos megbízottai Magyarországon felkutatják, s visszacsempészik Jugoszláviába, majd likvidálják őket. (Így csempészték vissza a Jánoshalmára menekült mozsori római katolikus plébánost, Köves Istvánt, s végezték ki válogatott kínzások közepette. Mintegy huszonöt papot, akik eleget tettek a kalocsai érsek felszólításának, hogy híveik mellett van a helyük, ugyancsak kegyetlenül kivégeztek.) Mindszenty József hercegprímás hivatalos levélben tájékoztatta a történtekről – egy háromtagú küldöttség és egy Újvidékről menekült szemtanú által összeállított jelentés alapján – Gyöngyösi János külügyminisztert. A dokumentum szerint 50–60 ezer személyt végeztek ki magyar voltuk miatt. A vérengzésekről ugyancsak hírt adó Illyés Gyula naplójában az áldozatok számát valamivel kevesebbre becsülte. – A magyar hivatalos szervek mérlegelték, hogy az ügyet esetleg szóvá tegyék a párizsi béketárgyalásokon, végül úgy döntöttek, hogy nem szabad szembehelyezkedni az akkor már nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Titóval, s jobb, ha a magyar békedelegáció meg sem említi a délvidéki atrocitásokat. – Az esemény megtörténtét a titói Jugoszláviában a legszigorúbb, soha fel nem oldott titkok között kezelték, olyannyira, hogy az ezzel kapcsolatosan fennmaradt dokumentumok nagy részét a belügyi szervek, illetve a pártközpontok felelősei meg is semmisítették. A hivatalos jugoszláv álláspont szerint nem tömegirtás, hanem törvényes felelősségre vonás történt, amelynek során legfeljebb néhány száz embert – „a megszálló fasiszták szolgálatában állókat” – vontak felelősségre és végeztek ki. Ezt az álláspontot azonban tényekkel nem lehetett igazolni, ezért – elsősorban az áldozatoknak a háborús bűnök elkövetésével vádolhatók számánál aránytalanul nagyobb száma, a likvidálások során elkövetett, kivételesen kegyetlen kínzások, valamint a likvidáltak vagyonának a tettesek vagy a község javára történő kisajátítása miatt – a kérdéssel ajánlatos volt nem foglalkozni. A kivégzettek között igen sok volt a képzett helyi vezető és jómódú polgár (tanító, községi, megyei, járási hivatalnok, pap, politikus, gyáros, földbirtokos), akiknek vagyonára az új hatalomtartók szemet vetettek. Igen kevés kivételtől eltekintve a titói rendszer fennállásának végéig sikerült elérni, hogy az ügy nagyjából feledésbe menjen; sem Magyarországon, sem Jugoszláviában nem akadt sokáig kutató, aki a délvidéki atrocitásokkal foglalkozott volna. – A legújabb hivatalos szerbiai kutatások már elismerik, hogy a katonai közigazgatás idején, 1944. október–1945. február között történtek tömeges – szerb szóhasználattal – likvidálások, az ártatlanul áldozatul esett magyar nemzetiségű lakosok számát azonban csak 5–10 ezer fő közöttire teszik. – A Délvidék legtöbb magyarlakta helységében tömegsírok találhatók, amelyek létezését a jugoszláv hatóságok még az 1990-es években is leplezni igyekeztek. A vérengzések és a tömegsírok helyét a hozzátartozók csak titokban őrizhették emlékezetükben. Az áldozatokat általában félreeső falu- és határrészeken, sintérgödörben (Csurog, Sajkáslak), temetőárokban (Magyarcsernye, Ószivác, Zsablya), folyóparti futóárkokban (Magyarkanizsa, Péterréve, Mohol), nehezen megközelíthető helyeken (Újvidék, a szerémségi Maradék) és még sok más, ma még ismeretlen helyen földelték el. Sok tömegsír helyét később a hatóság a talaj teljes átépítésével eltüntette (Zombor, Újvidék, Kula). 1990 óta nyilvánosan is megemlékeznek az áldozatokról, amit a hatóságok kénytelenek tudomásul venni. Vannak olyan helységek, amelyekben egyáltalában nem maradt magyar lakosság, ilyen pl. a Tisza torkolatához közel eső Csurog, Zsablya és Mozsor. Csupán e három utóbb említett helységben, a nem teljes névsorok alapján, az áldozatok számát mintegy 1500-ra lehet becsülni. A három faluból mintegy 5000 lelket – a teljes ottani magyar lakosságot – kollektíven háborús bűnösnek nyilvánítottak, s polgári jogaiktól és minden vagyonuktól megfosztva gyűjtőtáborba zártak, majd onnan kiengedve rendeletileg megtiltották, hogy otthonaikba visszatérjenek. A rendeletet soha nem vonták vissza. – A délvidéki magyarság ellen elkövetett vérengzés egyik legkorábbi irodalmi feldolgozása Cseres Tibor nevéhez fűződik (Bezdáni ember, Kortárs, 1969). A mű a szerbek körében nagy felháborodást váltott ki, a jugoszláv partizánszövetség Cserest nemkívánatos személynek nyilvánította. Cseres azonban Vérbosszú Bácskában c. könyvében (1991) részletesen is szólt a magyarság ellen elkövetett szörnyűségekről. A temerini származású, de Magyarországon élő Illés Sándor Sirató című könyvében a temerini tömegmészárlás történetét örökítette meg, a jugoszláviai magyar író, Burány Nándor pedig Összeroppanás (1968) című, bátor könyvében hívta fel a figyelmet a délvidéki atrocitásokra. Matuska Márton újvidéki újságíró 1990 októberében az újvidéki Magyar Szó című lapban Negyvenöt nap negyvennégyben címmel kezdte közölni cikksorozatát, amely a következő évben könyv formában is megjelent. Siflis Zoltán rendező vezetésével Blaskó Márta, Csorba Béla, Dudás Károly és Matuska Márton Temetetlen halottak című dokumentumfilmjükben örökítik meg az eseményeket.

Irodalom: Matuska Márton: A megtorlás napjai. (Újvidék, 1991); Botlik József–Csorba Béla–Dudás Károly: Eltévedt mezsgyekövek. Adalékok a délvidéki magyarság történetéhez. 1918–1993. (Bp., 1994); Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon. (Kanizsa, 1994); Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon. (Szeged, 1995); Kasaš, Aleksandar: Madjariu Vojvodini 1941–1946. (Novi Sad, 1996); Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum. 1944–45. I. Bácska. (Bp., 1995); Szloboda János: Zentán történt ´44-ben. (Zenta, 1997); F. Cirkl Zsuzsa–Fuderer László: Bácskai Golgota. A vallásüldözés áldozatai. (Tóthfalu, 1998); Teleki Júlia: „Keresem az apám sírját…” (Tóthfalu, 1999).

 

Felhívások, események
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.