” ...akkó apám letérgyelt...”

Csorba Béla

Elmondta özv. Faragó Imréné Karácsondi Etelka (Temerin, Népfront u.) 2011. június 4-én

1933. december 16-án született Zsablyán
Apja: Karácsondi János földműves
Anyja: Sós Viktória háziasszony
Testvérei: Margit 1922, Janika 1929 (kétéves korában meghalt torokgyíkban), Katica 1931, Misi 1937, Pál 1935 (két hétig élt), Pál (második) 1939.
A beszélgetést Csorba Béla kérésére folytatták  

Cs. B.: Zsablyán merre volt a házuk?

Zsablyán a Bozéba laktunk, a kendergyár utcájába. Ha jól tudom, Petőfi Sándor utca vót, amikor a magyarok bejöttek. A Gyurgyevó felé eső utolsó előtti utcában laktunk, a Versz malmáná köllött lefordúni a mi utcánk felé. Zsablyán vót német utca, magyar utca, cigány utca... A mi utcánk olyan kevert vót, szerbek meg magyarok. Az utcánk végin meg cigányok laktak a putrikba. A szüleink nem vótak gazdagok, a házunk vót meg egy lánc fődünk, apánk felibű, harmadábú dógozott másoknak.

Cs. B.:  Etus néni negyvennégyben tizenegy éves volt. Emlékszik még a partizánrazziára?

Mikó az a razija megkezdődött, szoktak sarokra menni az emberek beszégetni, oszt hallották, hogy valami fog törtínni. Az Örlési Pista bácsi, a Milinszki Ádám bácsi fölakasztotta magát. A Fekete János bácsi... Jaj, istenem...

Cs. B.: Ővele mi történt?

Hát az olyan borzasztó vót, a kutyákat is agyonlőték a partizánok. A Fekete János bácsiék házát körűlövődözték, akkó ő beengedte őket, hogy ne bántsák a családját. A közsígházáná fölakasztották a villanykaróra. Meg a jóisen tudja, mit csinátak még vele.
Apám ment kulukra. Vitte az oroszokat Zomborba. Apám két hétig vót távol. Az emberek összeszedése nem rögtön törtínt. Minden nap törtínt valami. Egyik nap, ahogy a nagybátyám húzta a kútbú a vizet, begyüttek a partizánok, oszt Karácsondi Károlyt kerestek. A nagybátyám azt mondata, én Mihály vagyok. Akkó azt mondta a partizán: „Nem baj, csak gyűjjön!” Én ezt láttam meg hallottam, mer ott vótam a nagybátyámná. Meg az embereket is láttam a sarkon. Mihály nagybátyámnak két hétig Katica testvérem vitte az ebédet. A közsígházán őrizték az embereket. Onnan élve nem gyütt ki senki se. Misa bátyám zenész vót, a német kocsmába muzsikát, trombitája vót. Valamikó, mikor a magyarok begyüttek, akkó azok is szemtelenek vótak. Kupriskának híták azt az embert, partizán vót, oszt megtudták a csendőrök, mikor járőröztek. Meglátták az utcán Misa bátyát, oszt megkérdezték, hogy hun lakik a Kupriska, oszt muszaj vót neki elveztni őket. De nem fogták el a Kupriskát, mer elszökött. Oszt azt mondta anyánk, hogy a nagybátyánknak tán ez vót a bűne. Őtet a partizánok a közsígházán nem verhették, mer amikó vátották neki a ruhát, anyánk nézte, oszt nem vót véres az inge. De soha többet nem kerűt elő.
Apám megérkezett két hét múva, levette a lórú patkót, hátha akkó nem kő menni, de köllött. A Giric Piros is hajtotta a kocsit, vitte az oroszokat. Tele vót a kocsi itallal, oszt be vótak rúgva ezek az orosz közkatonák, akkó este kimentek, oszt ez a Piros nagylány vót, oszt bántani akarták. Akkó apám letérgyelt, hogy ne bántsák, mer ez az ő lánya. Akkó gyütt a tiszt, oszt ezavarta a katonákat, oszt hát nem bántották a Pirost. De a partizánok a Giric Pirosnak az apját is kivégezték.

Cs. B.: Emlékszik-e, hogy mi volt negyvenöt januárjában?

Apámnak előző nap mondták a szerbek, hogy „ne féjjen, János bácsi, magukat nem hajtsák ki”. De nem így törtínt. Januárba borzasztó vót, gyütt apánk, oszt szót , hogy „egy-kettő őtöztesd a gyerekeket.” Akkó má mama mindent, nagykendőket ránk adott. Mondta anyánk, mikó mentünk ki, hajtott ki bennünket a partizán, hogy csókojjuk meg az ajtóféfát, hátha eccé visszagyüvünk. Mindnyájunkat behajtottak a moziterembe, mindent elszedtek az emberektű, láncot, fülbevalót, mindent. Azon a nap kocsival-lóval a testvéremet a két kicsivel elvitték Járekra. Margit testvéremnek két kislánya vót, Aranka és Teréz. Kanász Andrásnál vót férjnél, ő beát a Petőfibe, Margitot meg a gyerekeket mégis elhajtották. Anyánkat a járeki kendergyárba dógoztatták. Ott dógozott Temereínbű Sós Jóska bátya is, de ő nem rab vót, hanem bejáró munkás. Anyánk a két kislánynak a szoknya alatt vitt egy krumplit, egy tojást, hun mit. Ezt a Jóska bátya csempészte be Temerínbű. A lógert ennek köszönve élték túl a kicsik. Mindketten Tornyoson élnek mái napig.

Apámat az emberekkel Pirosra hajtották, dógoztatták őket. Járekra a betegeket, az asszonyokat meg a gyerekeket vitték. Kati testvéremet meg anyámat gyalog hajtották egísz Járekig abba a borzasztó hidegbe, ami akkó vót. Mink meg, kisebbek, ott maradtunk a moziterembe. Vót apámnak egy Rozália nevű testvére, aki agyhártyagyulladást kapott hét éves korába, nem maradt normális. Az maradt a moziterembe. Széttette a lábát, ráűtette a testvéreimet, engem meg középre. Reggelig ott sírtunk az ölibe. Reggel gyütt a kocsi, fölraktak, Járekon a közsígháza előtt a Margit testvérünk szedett össze mindenkit. Mink az első utcába vótunk, a közsígházától kelet felé, ahogy bemegyünk az első utcába, jobbra.

Cs. B.: Ott is voltak magyarok? Mert eddig úgy tudtuk, arra csak németek voltak...

Vótak. De én azt se tudom, hogy ott németek is vótak, pedig a szomszéd is ott vót. A ház üres vót, má az első éccaka mindnyájan tetvesek lettünk, mer korábban orosz katonák aludtak ott. Nekem nem köllött dógozni egyáltalán, még kísűbb, Gajdobrán se, hanem köllött szenni a szemetet a nagyutcán. Meg köllött danóni, hogy „Mí szmo máli, máli partizáni,/ Mí sze borimo [za] szvoj rodni kráj”, ahogy hajtott bennünket a partizán, oszt puskatussal verte a fődet. Parancs nékű nem vót szabad kimenni az utcára. Az ablakon keresztű láttuk, amikó egylovas kocsival vitték a halottakat. Eccé láttam a kocsi tetejin egy nagyhasú asszonyt, biztos terhes vót.
Betüzetünk mindent, kerítést, minden faanyagot. Tanátunk kotlát, oszt abba főztük a kukoricát, amit a járeki németek otthattak. Anyánk sűrű fűsűvel fűsűte a hajunkat este, amikó hazagyütt a kendergyárbú. A szomszéd szobába három gyereke vót egy asszonynak. Mind a három ott halt meg. Megették őket a tetyűk.
Eccé kimentünk – öten vagy hatan – Temerínbe. Körösztűgyüttünk a vasúton, oszt az első utcába befordútunk. Kaptunk ezt is, azt is, tejet, kenyeret, ahun vót kalács, azt is. Még kisgúnyát is kűdtek a gyerekeknek. Beletettem a bugyiba a mákos kiflit. Amikó mentünk vissza, megzavartak a partizánok, oszt a nagyját szétszórtam. A szomszédgyereket meg elfogták. Azt mondta a partizán, mindent visszaannak neki, ha megmondja, ki vót vele. Ő elárút mindnyájunkat. Lehajtottak a pincébe, egy német ház pincéjibe. Ott má vót minden: krumpli is, szar is meg húgy is. Mindegyikünknek a fenekire üttek pácává, a komandó. Egy sánta ember vót. De aki elárút bennünket, azt jobban megverte, azt mondta neki: „Tanúdd meg, hogy a barátodat ne árúdd el!” De akkó még én is megvertem aztán, az udvarba.
Éntülem is szorút.
Együtt az az idő, hogy megérkezett a vonat, oszt visznek Gajdobrára bennünket. Nem mondták meg, hogy hova. De olyan vonat vót, hogy nem vót ódala. A szélin űtünk, lógattuk a lábunkat, a cuccok meg középen vótak. Gajdobrán mán mindennap bableves vót, de nem vót berántva. Anyámnak a testvére, itt lakott Temerínbe, hozott egy ötliteres kánába lisztet. Aztán apánkat is odavitték, egy péksígbe sütték a tiszteknek a kenyeret. Apánkat este elengedték a tisztek, oszt akkó hozott kenyeret, anyánk meg berántotta avval a zsírral a babot. Akik birtak dógozni, azok má kaptak egy kis füzetést is ott. Mink nyóc hónapra hazagyüttünk, apánk meg tízre.

Cs. B.: Haza?

Hát nem. Ide, Temerínbe, a nagynénénknek a házába. Zablyára nem mehettünk vissza, meg nem is mertünk vóna visszamenni. Pedig apánk mindenkivel jóba vót, a szerbekkel is. A határba számtalanszó látta, hogy hun van a partizánoknak a búvóhelük, de soha nem jelentett föl senkit. Nagyon jó ember vót. Amikó hajtottak ki bennünket, még visszaszaladt, adott szénát a lovaknak, kiszakította a hambár ódalábú a léceket, hogy folyjon le az ólba a disznóknak a kukorica. Aztán, évekkel kísűbb, mikó má visszagyüttünk a lógerbú, egyszer azt mondja: „ Csak azt bánom, hogy megfeledkeztem arrú, hogy azoknak a  szeginy állatoknak vizet is köllött vóna anni.”
Anyánk meg azt mondta, akarmilyen rosszak leszünk, megverni nem ver bennünket soha, mer vert bennünket az isten eleget.    

 

Felhívások, események
"Akikért nem szólt a harang"
2017. november 26.
Brüsszelben a Vándorkiállítás 2017. november 7.
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Felhívás!
1944-45-es történések kutatása Óbecsén
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.