Az én lármafámról

Balogh István

Forrás: VajdaságMa

2011. február 22-én Budapesten a Terror Háza Múzeumban megnyílt a délvidéki magyarság 1944/45-ös vértanúságát bemutató kiállítás. A bevezető és megnyitó beszédek egy része protokollárisként hatott, nem igazán akarta nevén nevezni a kegyetlen bosszút, ez előre részleteiben megtervezett és végrehajtott népirtást. Pedig sokan vannak élők, akik emlékeznek a vérvörös napokra, és azt soha felejteni nem tudják, nem is akarják, mert a felejtés önmegtagadásunk volna.
Én majd két évvel a nagy zentai kivégzések után születtem. Noha a fölnőttek nem igazán szólottak egymás közt sem a kegyetlen novemberi napokról, a gyerekek előtt meg végképp nem nyilatkoztak, azért csak megtudtunk mi sok mindent, a részleteket is, a ruhátlanul, összedrótozott kézzel a híd romja fölé elhajtott embercsoportról, a géppisztolyok éjszakai fölugatásáról, a halálsikolyokról, amelyek dermedten még mindig ott vannak az égen és a szelíd víz színén…
Két osztálytársam volt, aki nem ismerte az apját, mert a híd fölött a Tiszába lőtték. Egyik Jenő volt, rokon, mert apja anyám első unokatestvére volt. A Másik Erzsike volt, eleven feketeszemű kislány, az osztály egyik kedvence. Ám voltak más barátaim, ismerőseim, akiknek nem volt apjuk, akik apjuk halála után néhány hónappal látták meg a napvilágot.
1961 májusában befejeztük az általános iskolát, ennek éppen ötven éve az idén. Akkor nagy szabadságot kaptunk, és járhattunk a Tiszára fürdeni, mert nyár köszöntött ránk május közepén, s a híd maradványai fölé jártunk, mert a magas partról nagyokat ugorhattunk a mély vízbe. Pompás játék volt, de csak egy-két napig, mert a víz szintje hirtelen leszaladt és a part leszakadt. Mi kora délelőtt megjelentünk, hiszen a bácskai part ekkor napsütötte, s döbbenetünkre, emberi csontok lógtak ki a partból, koponya is, nem is egy. Először féltünk, aztán nekibátorodtunk, halálfejet celebráltunk és kalózost játszottunk nagy lármával. Valakik észrevették viháncolásunkat, mert kisvártatva rendőrök ugráltak le a meredek partról a víz mellé, kézen ragadtak bennünket és elvonszoltak a helyszínről. Fölirkálták neveinket, csúf szemekkel néztek ránk, tekintetük tán keresztül is döfte soványka testünket. Hazavezettek mindannyiunkat, anyám ijedtében elfehéredett, mit csináltál?, szaladt ki a száján. Semmit. A rendőr fölírta anyám és apám nevét is, aztán elment. Mi történt? – kérdezte az én rémült anyám. Elmondtam a fürdésünket, a partszakadást, a partból kilátszó embercsontokat, a halálfejes kalózkodást… Anyám csak lecsüccsent a hokedlira, két tenyerébe fogta arcomat, és szomorúan nézett a szemembe.
- A negyvennégyes kivégzett magyarok csontjai…
- Jenő apja?
- Megvan a sír… Nem úsztak el. Itt maradtak.
- Anyuka, nem mi szakítottuk le a partot. A víz mosta alá és leszaladt…
- Van Isten, kisfiam! Van Isten.
Másnap már őrizték a helyet, a bárkások meg szinte éjjel-nappal hordták a homokot, újra betemették az életre kelőket.
Aztán egyszer verset írtam mártírjainkról. Közzéteszem most, itt az ideje, hogy fölidézzem a zentai magyarságuk miatt kivégzett magyarok egy csoportját. Hallassa hangját a lélek-lármafám, tanúskodjon, mert a bűnösök bűnhődése még nem következett be! Íme:

November

Barnuló, rothadó sóhaj fák alatt,
S csöndesek a gesztenyék, ők látták
Fényes sok-szemükkel az ijedt arcokat.
Vizet néztek, elfolyót, s a halott híd lábát.
Meg a göcsörtös füzeket, feketében.
Ártéren guggoltak a bokrok, és megrettentek.
Egyetlen hosszú sorozat és sok kiáltás.
Halálsikoly, gödörbe bebukó éjszaka.

Fölöttük azonnal gyeptégla paplan
Zizegett. Csak őrizünk titeket, fiúk,
Suttogta a halálra ítélt fűszálak kórusa.
Valami óriásgriff rézmezőről ideszállt,
S alvilági ürüléke fényesen aranylott
A reggelizőasztal közepén. Elillant
Étvágya a felkelő napnak, árva
Szél sírdogált egyedül.

Mert ember nem léphet e helyre!
Csontjuk még lélegzik.
Szívük taktusra ver.
Kezük szárán szorít nagyon a drót.
Ujjaik imára háton kulcsolódnak.

Gesztenyék oszlopa vonul a parton:
Nyomukban. Sorsukban osztozva.
Valakik befűzik a hosszú hevedert.
Parancs születik nyomban. És ott
A gödör! Abba bebukik minden.
Ami számít. Ami él. Aki te vagy.
S aki én. 
 

 

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.