2011. február 25.
Parlamenti megemlékezés


Zárszó: Dr. Becsey Zsolt államtitkár

Az 1970-es években az újvidéki rádió „Slágerparti” műsorát hallgattuk, Vörös Jóskát Zentáról. Ez volt akkor nekünk Szegeden a „Luxemburg rádió”. A könnyűzenei műsor húsz percet késett, mert az első húsz percben nem hallottunk mást a magyar nyelvű adón, mint a magyar hadsereg, a honvédség második világháborús rémtetteit, amit a népszerű diszkó műsor előtt mindenkinek végig kellett gondosan hallgatnia Kiskunhalastól Újvidékig. A magyar honvédség vélt, vagy valós cselekményei propagandisztikus sulykolását hallva az ember azon gondolkozott, hogy itt valami nem stimmel. Ha ennyire magyarázzák még a magyar fiataloknak is, hogy mi minden rémséget követtek el a mieink, akkor itt valami nem egyenes, valami nem kiegyensúlyozott. Hosszú évek múltán lehetett csak hallani itt-ott arról, hogy túloldalon, a szerb oldalon is volt „valami”, de még eközben, 1975-ben is elvittek és majdnem kivégeztek egyeseket háborús bűnöket hangoztatva a szerbek. Ezt a „túloldali valamit” azonban évtizedekig sötétben, magukba fojtva kellett cipelniük a délvidékieknek – nekem is sok ismerősöm, rokonom volt érintett az ügyben. Úgy gondolom, hogy most már nem halasztható tovább a délvidéki magyarságot 1944-45-ben ért szörnyű genocídium részleteinek feltárása, az események nyilvánosságának megteremtése, a gyógyító folyamatok méltó megindítása. Az utóbbi évtizedben nagyon sok ilyen dráma került napvilágra és kezd a kép összeállni.

Az örmény népirtás a francia- és az európai parlamentben is téma lett. Katyn  is téma lett. Csak zárójelben jegyezném meg volt európai képviselőként, hogy amikor Wajda filmjét Katynről levetítették, Moszkvában már óriási tömegek nézték végig, és a brüsszeli vetítés idején is több százan látták kivetítőn a filmet. A lengyelek büszkék voltak filmjükre, a film által bemutatott igazságukra és ezt el akarták mondani. Azért is érdekes Katyn ügye, mert amellett, hogy az oroszok nem akarnak belépni az Európai Unióba (és valószínűleg még a NATO-ba sem), mégis példaszerű az, ami Smoleńsk kapcsán történt. Nem a repülőgép-szerencsétlenségre gondolok, hanem a méltó közös megemlékezésre, a lengyelek igazságának elismerésre. Egy olyan nagyhatalom volt képes erre, aki nem akar a nyugat-európai kultúra része lenni. Nagyon sok minden rendeződött, de az 1944-45-ös délvidéki tragédia lezáratlan, mint a kiegyenlítetlen pallos. Mi magyarok továbbra is hallgathatjuk, mi mindent követtünk el 1942-ben. Való igaz, voltak bűnös túlkapásaink. Mindezt még akkor feltártuk, sőt egyedülálló módon még ugyanabban a rendszerben a büntetéseket is kiszabták. Nem mondhatjuk tehát ma azt, hogy olyan helyzet van, mikor a régi „testvériség-egység” nevében most a megbékélésért kell dolgozzunk. Nem, most még nem a megbékélésen, hanem az ahhoz vezető út első lépésén, a feltáráson kell dolgoznunk. A pallosnak, avagy a „libikókának” az egyik része az már föl van tárva! Tehát itt nem egy kétoldalú problémával szembesülünk, nem egy kétoldalú föltárás és megemlékezési probléma van napirenden, itt arról van szó, hogy az egyik oldal hiányzik, a másik oldal pedig már rég föl van fedve. Ez tehát egy más helyzet és egy más kihívás.

            Természetesen segíthet bennünket az is, hogy most van itt az a pillanat, amikor a két nép szeretne az Európai Unióban, vagy legalábbis az európai közös építkezésben előrelépni.  Szükségünk is van egymásra és ez az a pillanat, amikor lezárhatunk nyitott kérdéseket. Ezeket viszont le is kell zárni, mivel később erre aligha lesz mód. Az új alkotmány megszületése mellett túl vagyunk az európai alkotmányozáson már két éve, ahol a sajátunkéval összecsengően kihangsúlyoztuk az európai humanitárius örökség fontosságát. A magyar alkotmányba a keresztény örökség, Istenhez szóló nemzeti fohászunk lényege is belekerült. Európai alapérték lett az Alapjogok Európai Chartája, szintén a keresztény gyökereken alapulva, hiszen ennek az első és legfontosabb pontja az emberi méltóságról beszél. Beszélhetünk-e addig emberi méltóságról, ameddig kollektív bűnözés, kollektív bűn alapján történő kiirtásról meg sem emlékezünk, tehát föl sem tárjuk? Beszélhetünk-e emberi méltóságról az európai kultúrkörben akkor, amikor halottakról meg sem emlékezünk, a halottakat el sem temetjük? Ez vajon méltó a kontinens akár az ókori görögöktől, de a keresztény gyökerekből származó értékrendszeréhez? Ez itt a kihívás és a mi kihívásunk is!

           

A német kisebbségi képviselő előadásában a „hátot” és az „izét” alkalmazta. A „hát” és az „izé” nagyon lényeges kérdés, mert amikor az európai parlamentben sokfelé beszéltem az 1944-45-ös atrocitásokról, akkor a németek részéről is, a hivatalos és nagy, erős európai német politika részéről is ebben a kérdésben még hallgatást tapasztaltam. Amikor az első föltáró delegációval 2005 januárjában európai parlamenti képviselőként tényfeltáró delegációt vittem a Vajdaságba, megjelentünk többek között Temerinben is, akkor még a németek sem akartak erről beszélni, főleg nem hallani. Most érzem, hogy megérte ez a több éves, küzdelmes út, amit ebben a kérdésben megtettünk! Azt mondtuk, az első lépés kell, hogy legyen, hogy a magyar értelmiség és közvélemény Budapesten is fölvállalja e kérdés létezését, amely nemzetünk problémájának egy része. Tárgyaljunk róla, sőt ha tudunk, cselekedjünk! Azt hiszem, a kommunizmus áldozatinak emléknapján, a parlamentben megtartott megemlékezés az 1944-45-ös délvidéki ártatlan áldozatokról mérföldkő, mert úgy tűnik, hogy végre a cselekvéshez is elérkeztünk. Az is igaz, hogy ezt a történelemoktatásban, is érvényesíteni kell. A magyar oktatást, a történelemoktatást senki más nem fogja kontrollálni, vagy ellenőrizni, ez csak rajtunk múlik. Ezért is szimptomatikus az a kérdés, hogy vajon húsz évvel a rendszerváltás után – ez azért a történelemtanításban, oktatáspolitikában is már egy lényeges idő –, vajon meg tud-e jelenni a lexikonokban, a földolgozásokban, „adj Isten” még a tankönyvekben is az, hogy mi is történt velünk és hogy ez velünk történt. Azt nagyon sok helyen leírtuk már, amit mi tettünk.  21 évvel a rendszerváltás után azt is merjük leírni, ami velünk történt, ha le akarjuk írni. Avagy pedig, eluralkodik-e rajtunk a „hát” és az „izé”, ahogy a német kutató mondta?

            Nos ezért gondolom, hogy mérföldkőnél járunk. Úgy érzem, igenis büszkék lehetünk azokra, akik az elmúlt húsz évben vitték a zászlót! Vitték a zászlót azért, hogy eljuthassunk arra a felismerésre, amit az egyre sűrűsödő megemlékezések jeleznek. Nevezetesen, hogy önszorgalomból, köszönet nélkül, saját erőből, mindennemű támogatás nélkül kutattak, szervezték a zarándokutakat, a miséket, saját erőből könyveket adtak ki, mint például az Erdélyért Alapítvány az Illés könyvet. Az angol nyelvre fordított, megrázó könyvet ki is tudtuk cipelni Brüsszelbe, vagy több száz példányt! Ezek az emberek a mai napig saját zsebből munkálkodnak. Alapítványt fognak össze azért, hogy kutatásokat végezzenek a Délvidéken, hogy zarándokokat vezessenek a délvidéki tömegsírokhoz. Talán többen is lehetnénk megemlékezők, érdeklődők, sok jel mutatja, hogy egyre majd többen vagyunk! Gondolom, ezúttal üzenni is tudnak a mai magyar hivatalos politikának, nekem és másoknak, hogy igenis, ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell! Nem mondom, hogy több millió eurós pénzösszeggel egy „magyar” Katyńt kell csinálni! Viszont az azért jellemző, hogy ismereteim szerint az eddigi  legnagyobb „beruházás” a témában Forró Lajos filmje volt, amihez egy milliót tudott megpályázni, a másik, még szükséges egy millió ismeretlen szponzortól származott. Ez azt  mutatja, hogy a semmiből csinálták meg a filmet fiatalok és idősebbek, színészek, dramaturgok operatőrök. A semmiből, lelkesedésből, az ügy iránti elkötelezettségből. Ez azért egy nagyon komoly üzenet, mind Magyarország, mind a délvidékiek felé.

            Persze azt remélem, hogy a semminél talán több lehetőség nyílik majd ahhoz, hogy újabb értékeket és újabb feltárásokat tudjunk végrehajtani, újabb megemlékezéseket, emléktáblákat avathassunk, újabb kiadványokkal jelentkezhessünk. Az emberi méltóság jegyében – értem ezen az európai alkotmányt és a magyar alkotmány fontos kitételei – mi magyarok, saját magunk tudjunk emlékezni a mártírjainkra. A jelen kegyelmi pillanatban, mikor már úgy érezzük, hogy Budapest is ráérzett az ügy fontosságára veszélyek felbukkanásával is számolhatunk. A rendezés művelete nem lehet pártküzdelem, politikai hullám és nem lehet megélhetési hullámlovaglás tárgya. Tehát ugyanazt az aszkétikusan nemes felfogást illő ezután is követnünk a hivatalos kutatásokban,  megemlékezésekben, amit ezek a szorgalmas civil emberek a feltárások során, a zarándokutakon, a kiadványok szerkesztésében, az események dokumentálásában mutatnak. Ehhez kell méltónak lenni. Azt hiszem, ezért kell mindennek örülni, ami előre viszi az ügyet az eltelt rögös évek után, amikor sokszor értetlenséggel, vagy vakvágánnyal kellett küzdenünk.

Úgy érzem, mégis megérte, mert az üzenet valahova eljutott, ezért ne engedjük az ügyet elüzletiesedni, maradjon meg abban a tiszta akaratban és eredményben, ahonnan a semmiből nehéz és hosszú évek után idáig eljutott.

            Ehhez kívánok mindenkinek nagyon sok erőt, kitartást és tiszta erkölcsöt.

(2011. február 25-én a Parlamentben elmondott beszéd szerkesztett változata)

 

Felhívások, események
"Akikért nem szólt a harang"
2017. november 26.
Brüsszelben a Vándorkiállítás 2017. november 7.
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Felhívás!
1944-45-es történések kutatása Óbecsén
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.