2011. február 25.
Gubás Csilla így emlékezett


Nemzeti imánkban arra kérjük Istent, hogy áldja meg a magyart, nyújtson feléje védő kart.

Jókai Anna Ima Magyarországért című költeményében is ezért könyörög: „törvényed vezessen / hogy e kis nép oda ne vesszen / át ne lyukadjon helyünkön a térkép”. Ha Jókai Anna az anyaországot így félti („maradék országnak adj életes kedvet”), akkor mit mondjanak a lecsonkolt többiek?
„A lecsonkolt többit / gyógyítgasd, ne engedd / önnön-gyilkosává válni / haza kell találni!”
Tisztelt emlékező közönség! Az anyaország a magyar állampolgárság megadásával megkezdte a magyarság hazatalálását, és a lecsonkolt többi megismerésével  gyógyítgatni szeretné a sebeket. Meg kell fogadnunk Jókai Anna intő szavait: valóban haza kell találni, pontosabban: egymásra kell találni közös kultúránkban, nyelvünkben, magyarságunkban, múltunk megismerésében - a maradék országnak és a lecsonkolt többinek.
Az 1944-es partizán megtorlásokról szerencsére nekem nincsenek közvetlen emlékeim, de édesapám elbeszéléséből tudok a családunk megpróbáltatásairól, és a `44-45-ös magyar holokausztról. Törökkanizsán, ahol akkor az apai nagyszüleim éltek, 1944. október 7-én vette kezdetét a jugo-soviniszta, kommunista rémuralom. Édesapám még csak másodikos elemista volt, de olyan mély nyomot hagytak benne az akkori események, hogy felnőttként adatokat gyűjtve feljegyzéseket készített róluk. A nagyapámmal történtekre így emlékezett vissza:
„Édesapámat a partizánok bejövetelének másnapján már bebörtönözték. A börtönben már ott volt a helybeli gyógyszerész, Mohácsi Imre – a torontálvásárhelyi református püspöknek, Gachal Jánosnak a veje. Itt jegyzem meg, hogy Gachal püspök urat, annak ellenére, hogy a második világháború alatt jelentős számú szerbet és zsidót mentett meg a pusztulástól, ´44 őszén mégis kegyetlenül megkínozták, majd kivégezték, s jeltelen sírba vetették.
A törökkanizsai gyógyszerészt már annyira összeverték, hogy szabadulása után még hónapokig nyomta az ágyat. Mohácsi Imre után édesapám következett, akit egy teknőre fektettek, és úgy megverték, hogy még a fülcimpája is véraláfutásos volt. A szomszédunk, Szirovica András következett volna, de ő látva édesapám megkínzását, elájult. Csak ekkor kérdezték meg tőlük, hogy ők tagjai voltak-e a Délvidéki Magyar Kultúrszövetség (DMKSZ) vezetőségének. Amikor nemleges választ kaptak, elővezették a nagybácsimat, akit már előző este összeszedtek több ismert személlyel együtt, és aki már teljesen össze volt verve. Az történt ugyanis, hogy amikor a nagybácsimat annyira összeverték, vasalóval égették és a fölhasogatott talpába sót szórtak, hogy már észnél sem volt, és megkérdezték, kik voltak a DMKSZ vezetőségében, ő minden ismerősét fölsorolta. Édesapám és a gyógyszerész nevét is, pedig ők csak egyszerű tagok voltak a Délvidéki Magyar Kultúrszövetségben – és ez volt a szerencséjük. Sajnos amikorra ez kiderült, akkora már édesapámat összeverték. Szerencséjére harmadnap egy jóindulatú keresztúri szerb tanító is a börtönőrök között volt, aki ismerte édesapám ártatlanságát, és akinek kegyelméből kiszabadulhatott. Szabadulása előtt még elbúcsúzott a nagybácsimtól, aki már alig élt a kínzások miatt. Ekkor látta őt utoljára.
A bebörtönzötteknek a család minden nap vitt ebédet. Azoknak, akiknek azt mondták, hogy nem kell az ebéd, ez azt jelentette, hogy már nincsenek az élők között. Édesapámnak két napig vittük az ebédet, utána hazaengedték. Amikor hazaért, a konyhában ültünk mindannyian, édesanyám apám hátát borogatta, és ő a kérdéseinkre akkor, semmit sem mert elmondani. Csak a könnyei folytak némán. Nem a fájdalomtól, hanem a kiszolgáltatottságtól, a megaláztatástól. Akkor láttam apámat először, s tán utoljára sírni.
Hasonló sors jutott a Magyarkanizsán élő másik nagybácsimnak is. Vitéz Gubás János nagybátyám a vitézségét az első világháborúban szerezte, és a `41-es magyar fölszabaduláskor büszkén viselte. Felesége a bevonuláskor zászlóanya volt, és ezért nagybátyámat már az első napokban elvitték, s úgy összeverték, hogy szabadulása után hat hónapra a majd két méter magas, száz kilós ember meghalt.”
A délvidéki magyar családok többségében élnek hasonló vagy még tragikusabb emlékek, amelyek kibeszéletlenek, mert a félelem még a mai napig sem oldódott fel teljesen az emberekben. Ami azokban a napokban történt, arról eddig beszélni se volt szabad. Nem volt bizonyíték a népirtásról. Akiket elhurcoltak, azokat éjszaka, titokban vitték el, a sötétség leple alatt. Összefogdosták a volt magyar katonákat, a szabadságon lévő honvédeket. Kiirtották az iparosokat, megtizedelték a parasztságot, megsemmisítették az értelmiséget – írja Illés Sándor,  Akikért nem szólt a harang című könyvében. Ezeket a sebeket nem lehetett ápolni, az ártatlan áldozatok nem kaphatták meg a végtisztességet.
Addig nem tudunk továbbmenni, amíg nem tárjuk fel, nem beszéljük ki ezeket a sebeket. „Azt kellene elérni, hogy egymás szemébe nézhessünk” – írja Matuska Márton a Megtorlás napjai című könyvében. Itt olvashatjuk a következőket is: A majdnem tiszta magyar Bezdán községben 480 férfit mészároltak le, Palánkán a sintértelepen éjjel 50 férfit végeztek ki, tömegsírban pihennek. Csurog, Zsablya egész magyarságát kiirtották, csecsemőkkel, öregekkel, nőkkel együtt.
5000, 15000 vagy 40-50 000 magyart végeztek ki? Csak azért, mert magyarok voltak.  30 000 magyart deportáltak a partizánok ismeretlen helyekre, mert haláltáborokba, „lógerekbe” kerültek gyerekek, betegek, öregek.  Bánságban: Knityanin, Bácskában: Járek, Gákovó, Krusevlye és a többi. Az elsőben 30 000 volt egy időben a fogoly, a bácskaiakban 20 000 körül. Újvidéken rabszolgapiac is volt magyarokból. A protestáns és katolikus templomokat raktárnak használták, a plébániatemplomokat lerombolták, a községekben és határokban a kereszteket és a szobrokat ledöntötték, a temetőket elpusztították, 34 magyar papot, lelkészt végeztek ki brutális kegyetlenséggel.
66 év elteltével, az iskolai hamis történelemoktatatás, valamint a kommunista hazugságok belénk sulykolt agymosása ellenére, bennem mégis ezek az apai emlékek maradtak meg a titói rémuralom napjairól, és ezeket a családi feljegyzéseket kívánom átadni a gyermekeimnek is, mert: megbocsátani isteni parancsolat, de emlékezni emberi kötelesség!

 

Kapcsolódó cikkek:

 

Felhívások, események
Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.