Szétszórt csontjaink

Csorba Béla

Elhangzott 2011. február 25-én a kommunizmus áldozatainak emléknapján

Többé a délvidéki magyarság huszadik századi történetéről nem lehet úgy beszélni, hogy megfeledkezhetnénk 1944 véres őszéről, s az azt követő rettenetes hónapokról, a kivégzettek, megkínzottak és lágerbe hurcoltak ezreiről, tízezreiről. Józan, elfogulatlan emberek számára ma már aligha vitás, hogy a magyarokkal szemben alkalmazott szelektív terror, mely mindenekelőtt katonapolitikai, ideológiai, és gazdasági okok mentén válogatta ki áldozatait, a Vajdaság több településén szabályos népirtássá fokozódott. Később, hogy a történtekről minél kevesebb szó essék, legelőször is tilalomfákat állítottak és tabukat teremtettek. Majd pedig hozzáláttak a nyomok eltüntetéséhez, legalább ott, ahol lehetett. Zomborban és Kúlán az autóbusz-pályaudvart tervezték úgy, hogy elfedje a magyar és német tömegsírokat, Csúrogon a dögtemetőben nyugvó áldozatok csontjait, egy sötét éjszakán, teherautókon ismeretlen helyre szállították. Ugyanígy jártak el a kikindai tejgyár építésekor a felszínre került emberi maradványokkal is. A dél-bácskai Járek (az egykori Tiszaistvánfalva) temetőjének kriptáit – 1944 – 45-ben a partizánok által létesített gyűjtőtábor hat és félezer áldozatának többségét, közöttük közel ezer (!) gyermeknek a holttestét is beléjük gyömöszölték – a hatvanas években buldózerekkel tették a föld színével egyenlővé ... Hogy semmi ne emlékeztessen az elkövetett bűnre. Ha valahol valaki mégis emlékezni akart, vagy gyanútlanul elszólta magát, azt ritkán hagyták megtorolatlanul. Az 1970-es években tanárok veszítették el munkahelyüket, mert történelem- vagy magyarórán a kommunista melldöngetést ellensúlyozandó kicsúszott a szájukon, hogy 1944-ben az nem egészen úgy volt. Tudunk arról is, hogy gyári munkásokat ítéltek el több hónapos börtönbüntetésre hasonló okok miatt. A nyolcvanas években temerini hozzátartozókat – egy csoport asszonyt – géppisztolyos belügyesek vallattak, mert néhány nappal korábban körülbetonoztatták a helyi tömegsírok legnagyobbikát, kivégzett édesapáik nyughelyét. Mindezen példák azt bizonyítják, hogy a látszat ellenére a vajdasági magyarság a kommunizmus éveiben sem felejtett, ezért talált egy szempillantás alatt oly nagy visszhangra a VMDK vezetőinek kezdeményezése 1990-ben, mely a magyarellenes terror ártatlan áldozatainak rehabilitálását tűzte ki céljául.
Hangsúlyozni szeretném: amikor hozzáláttunk e tragikus évek történelmi tényeinek felkutatásához, egy pillanatig sem a bosszú vezérelt bennünket, hanem az emberi méltósághoz, az igazság megismeréséhez és megismertetéséhez való jog és ragaszkodás.
Nem tartozom azokhoz, akik azt hiszik, hogy egy-egy nemzet történelmi örökségéhez csupán a dicső tettek, a nagy eredmények, a lelkes szabadságharcok, a bátor hadvezérek, a babérkoszorús hősök és a halálmegvető mártírok tartoznak hozzá. Bizony, hozzátartoznak a kíméletlen zsarnokok, a becstelen hazaárulók, az elvtelen alkuk és a gyáva meghunyászkodások is.
Mindannyiunk előtt ismert, hogy a Délvidéken a magyarok nevében is követtek el gaztetteket, mindenekelőtt 1942-ben, de nem csak akkor. Helyes, hogy erről már a korabeli magyar politika tisztességesebb része kimondta lesújtó ítéletét. Nem csak Bajcsy-Zsilinszky Endre ítélte el a bűnösöket, hanem például Deák Leó, a kisebbségi magyarság Trianon utáni vezéralakja és egykori népszövetségi szószólója. Szimbolikus a sorsuk: Bajcsy-Zsilinszkyt a nyilasok, Deák Leót a kommunista partizánok ítélték halálra és végezték ki. De ami legalább ennyire fontos: Magyarországon nem maradt el megkövetés, a megbánás katarzisa sem, gondoljunk Cseres Tiborra, Fábri Zoltánra, a Hideg napok történelmi jelentőségű, szimbolikus kéznyújtására.
Ehhez hasonló gesztusokra Belgrád részéről mindmáig nem került sor, annak ellenére sem, hogy a két állam közötti megállapodás a levéltárak megnyitásáról és a tárgyilagos történészi kutatások megkezdéséről minden korábbinál jelentősebb eredménynek számít.  Egy-egy diplomáciai tett, vagy igazságérzettől áthatott értelmiségi felszólamlás, – noha ezért is köszönettel tartozunk – még nem elég, ugyanakkor azt is tudom, hogy vannak dolgok, amiket kell és lehet, és vannak dolgok, amiket nem szabad sürgetni. Bíznunk kell abban, hogy felnőtt embereknek és felnőtt nemzeteknek előbb-utóbb szükségképpen kialakul a felelősségtudatuk.
Viszont máris van néhány sürgető feladatunk, azon túl s, hogy a korábban titkosított levéltári dokumentumokat fel kell dolgozni, és az eredményeket a nyilvánosság elé kell tárni. Ez, nem túlzok, évekre, talán évtizedekre szóló tudományos, kutatói feladat. Bizonyos dolgokkal azonban nem várhatunk évtizedekig.
Először is tisztességesen el kell temetni a halottainkat, fel kell kutatni még ismeretlen tömegsírjaikat, a már ismerteket pedig méltó emlékjelekkel kell ellátni. Ez nem lehet a délvidéki magyarság magánügye, ehhez mindkét állam segítsége szükséges, akárcsak a velünk együtt élő szerb lakosság – és a helyi hatóság – figyelme és jóindulata, hogy az emlékművek meg is maradjanak.
Másodszor, rendszerbeli, a jogállamiság eszközeivel véghezvitt igazságtételre van szükség! Tudom, hogy a múlt szennyét nem lehet egyik napról a másikra eltakarítani. Mindehhez idő, türelem és kölcsönös belátás szükséges. Viszont azt is tudom, hogy közösségeket nem lehet kollektív büntetésben részesíteni, sem pedig ezen diszkriminációból fakadóan tartósan hátrányos helyzetben tartani. Aki azt hiszi, hogy lehet, az náci módon gondolkodik, vagy úgy, mint Sztálin és követői.  Ahogyan szaporodnak az ismereteink a XX. századról, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a kommunizmus és a nácizmus ideológiája egyazon sárkányemlőn nevelkedett. Mindkettő új típusú ember akart faragni, mindkettő ki akarta irtani a „gonoszt”, az egyik a tévesen felfogott osztályérdek, a másik a tévesen felfogott nemzeti érdek nevében, s végül, vagy még inkább már az elejétől fogva maga vált gonosszá. Az eredmény túlságosan is jól ismert mindkét oldalon, és tömegsírok ezreiben mérhető
Tájainkon a tömegsírok áldozataival egészen a közelmúltig nem volt szokás elszámolni, és gyakran még most is csupán fogcsikorgatva, hazudozva, a bűntetteket ameddig csak lehet, leplezve folyik mindennemű ilyen tevékenység, pedig a legutóbbi háborúk is teremtettek hullahegyet jócskán.  A más nyelvű, más fajú, más felekezetű, vagy más politikai nézeteket valló közösségek kiirtását a nemzeti heroizmus diadalaként bemutatni hagyományosan hozzátartozott a hivatalosan terjesztett, iskolákban tanított nemzeti éthoszhoz, s nemegyszer a magas-kultúra részévé vált. Ennek ismeretében nem az az elképesztő, ami a volt Jugoszláviában a kilencvenes években bekövetkezett, inkább az lett volna kész csoda, ha mindez nem történik meg.
Hogy a közgondolkodás megváltozzon, fontos, hogy a tényeken alapuló, valós ismeretek eljussanak a lakosság széles rétegeihez az utánunk jövő nemzedékekhez, többek között úgy, hogy a népirtásokról szóló őszinte beszéd bekerüljön a tankönyvekbe, történelemkönyvekbe. Ma nem csak a szerbek többségének nincs információja arról, hogy voltaképpen mi is történt 1944/45-ben a Bácskában és a Bánátban, de nem ismerik a tényeket az anyaországi magyarok sem. Pedig mind a magyar-magyar, mind pedig a magyar-szerb kézfogásnak, megértésnek és szolidaritásnak alapja egymás jobb ismerete.
Ebben a házban hét évvel ezelőtt fontos határozatot hoztak az akkori képviselők: ha jól emlékszem, a Fidesz MPP külügyi bizottsági képviselőinek kezdeményezésére ellenszavazat nélkül elítélték az 1944-ben a Vajdaságban és Kárpátalján elkövetett magyarellenes és emberiségellenes bűntetteket. Tette ezt akkor a Magyar Országgyűlés hatvanéves késéssel.
A deklaráció számunkra még így is felemelő és bátorító volt, ám a hatvan év kivárás, valljuk be, abszurd. Tegyük hozzá, a hatvanból tizenöt a rendszerváltás utánra jutott. Ennek ellenére mégis örültünk,  mégis felcsillanni látszott a remény, hogy az immár európai Magyarország mellénk állt.
Most ugyanezt érezzük. Két évtizedes kitartó munkával a délvidéki magyarság önerejéből elérte az ártatlan áldozatok erkölcsi rehabilitációját. A következő lépés most már szükségszerűen nem lehet más, mint a jogi és a történelmi igazságtétel, beleértve a jóvátételt is mindazok számára, akiknek ártatlanul kellett bűnhődniük.
Nem lehetnek illúzióink: ez a folyamat hosszú és viszontagságos lesz. De mi, bácskai, és bánsági magyarok szívósak és kitartóak vagyunk ...

 

Kapcsolódó cikkek:

 

Felhívások, események
Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.