Kommunista gaztettek a délvidéki németség ellen

Weiss Rudolf

Elegendõ bûn volt németnek vagy magyarnak születni.

A második világháború előtt, a Királyi Jugoszláviához tartozó Vajdaságban vagyis a történelmi Magyarország déli vidékein, majd 400 ezer német élt, a 2002-es népszámlálási adatok szerint 3154-en vallották magukat németnek ezen a területen. A világháború után a délvidéki német lakosság egy része elmenekült, de akik ártatlanságuk erejében bíztak, azok ott maradtak.

A II. világháború Európában 1945. május 9-én fejeződött be. Borzasztó, hogy Vajdaság területén még három évig gyilkoltak, immár békeidőben. A németek, öregek és fiatalok 1948-ig koncentrációs táborokban nyomorogtak. Azokat, akik életben maradtak, kényszermunkára ítélték. A  délvidéki németeknek hihetetlen borzalmakat kellett átélniük a kommunista partizánok bosszúhadjárata következtében.

A kommunisták 1943. november 21-én a boszniai Jajce helységben az  ún. AVNOJ-ülésén (az AVNOJ az ún. Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Bizottság rövidítése) rendeletet hoztak amelyben elrendelték a németség kollektív bûnösségét, megfosztották õket állampolgárságuktól és minden ingó és ingatlan vagyonukat elkobozták. Ezt a rendeletet röplapként osztogatták. Ez állt benne:

“1) A Jugoszláviában élő német kisebbség minden tagja automatikusan elveszíti jugoszláv állampolgárságát, továbbá összes polgári és nemzetiségi jogait.

2) Minden német etnikumu személy teljes ingó és ingatlan vagyona államosítotnak tekintendő és állami tulajdonná válik.

3) A jugoszláviai németek nem kérhetnek és nem gyakorolhatnak semmilyen jogot, és tilos jogi vagy személyi védelmet kérniük a bíróságoktól vagy intézményektől.”

A szovjet hadsereg tovább vonult. Utánuk megjelentek az úgynevezett népbizottságok, amelyek tagjai azonnal végezni kezdtek a német lakossággal, fosztogattak, erőszakoltak.

Elegendõ bûn volt németnek vagy magyarnak születni.

Kiirtani, elűzni, kitelepíteni az itteni németeket. Ez volt a cél.

Josip Broz, a jugoszláv kommunista vezér, így beszélt 1945. januárjában  az ún. Antifasiszta Ífjúság Kongresszusán: “A németek nem érdemelték meg, hogy hazánkban éljenek, és mindet ki fogjuk telepíteni”. Az AVOJ határozatok úgy mint a Benes dekrétumok Csehszlovákiában, az ilyen és ehez hasonló kiáltványok, beszédek hamis jogcímet szolgáltattak, és a legális látszatát keltették Jugoszláviában a gyilkoláshoz, a németek feletti népírtáshoz, elüldözésükhöz, kifosztásukhoz.

1944 õszét a német történelem véres õszként tartja számon, amikor a délszláv kommunisták a vörös hadsereggel karöltve 8500 németet gyilkoltak meg. A népirtásnak minden faluban, városban elsõsorban a németség tanítói, papjai, értelmisége, majd ártatlan lakossága esett áldozatul. Éjjel betörtek a házakba, lakásokba, és lemészárolták õket.

Vajdaságban 1944. október 17.-én katonai közigazgatást vezettek be amely 103 napig tartott.

A mai Csernyén, akkori nevén Németcsernye, 1944 novemberében bejelentették a kommunisták, hogy minden német asszonyt és lányt megerőszakolnak. Ettől menekülve 55, név szerint ismert asszony és lány lett öngyilkos. Ebben a faluban élt Eva Bischof, a kilencéves kislány, akit kilenc partizán megerőszakolt. Nem viselve el lánya haláltusáját, az anya inkább felakasztotta haldokló lányát, majd önmagát is. Szabadkán a kommunista partizánok 1944. november 2.-án meggyilkolták a 12 éves magyar kislányt Soós Dékány Terikét.

Rumában összeterelték a németeket, egymás mellé fektették őket, megjelent egy harmonikás és a partizánok pedig késeket erősítve a csizmájukra járták a kólót a németek testén. Hatvannégyen veszítették el így életüket. Három nap után már a helybéli szerbek léptek fel az ekkora mértékű brutalitás ellen, így ezután a rumai németekkel tarkón lövéssel végeztek.

Szerémségben egy fiatal német lányt halálra vasaltak, szülőket égettek el gyermekeik szeme láttára, megcsonkították az embereket, izzó parázson járkáltatták őket.

A partizán brutalitás csúcspontja, ami Kevevárán történt: egy lányt talpánál fogva az ajtófélfához szegeztek, majd baltával kettéhasították. Mindez megfékezés nélkül történt.

Nem lehet elfelejteni azokat a borzalmakat, amelyeket a kommunisták elkövettek az ártatlan német lakosság ellen. Az olyanokat, mint ami például Szilbereken történt: 12 német legényt a földbe ástak, majd felszántották. Nagybecskereken, a malomban folyt a legszörnyûbb kegyetlenkedés, Nagykikindán pedig a tejcsarnokban. Itt nem rögtön végezték ki az embereket, hanem minden nap egy testrészüket vágták le.  
A véres ősz során két hónap alatt mintegy 8500 németet öltek meg, a többieket gyűjtő-, munka- és haláltáborokba terelték.

Az avnoji döntés értelmében már 1944. december 2-án megkezdik a táborok alapítását, ahová az itt maradt németeket zárták.

Vajdaság területén hat haláltábor volt. Az egyik Titeltõl két kilométerre, Rudolfsgnadon, azaz Rezsõfalván volt. Bizonyított tény, hogy itt 11.000 személy, fõleg gyermek, nõ és idõs személy halt meg. Itt jegyezném meg, hogy a haláltáborok lakóinak körülbelül a fele gyermek volt. Az 1946. április 30-i kimutatás szerint a 18.000 táborlakóból 8.233 tizennégy évnél fiatalabb volt, ami a táborlakók 46 százalékát teszi ki.

A bánsági Molidorfban kialakított táborban háromezer németet gyilkoltak le. 
Ez egy német falu volt. A faluból haláltábort csináltak, s amikor 1948-ban felszámolták a tábort, a falut egyszerûen eltüntették a föld színérõl, ma ott vadászterület van.

Bácskában a legnagyobb és legkegyetlenebb tábort Zombortól 20 kilométerre Gádoron alakították ki, ahol a német kutatások szerint 8.500 asszonyt, gyermeket és idõs személyt gyilkoltak meg. Nem messze Gádortól Körtésfalván, szintén haláltábort hoztak létre. Ebben 3.500-an vesztették életüket. Ez a falu is arra a sorsra jutott, mint Molidorf, szinte csaknem eltûnt a föld színérõl. Ma már csak hat-hét omladozó ház jelzi, hogy itt valamikor falu lehetett. 
A járeki táborban nemcsak 7000 német vesztette életét, hanem a magyarokat is ide zárták be. Feljegyzések bizonyítják, hogy Bukesbõl, a mai Maglicból 457 gyereket vittek el Járekre. Az elsõ évben 195 meghalt, 1948-ig a tábor felszámolásáig pedig mind elhaláloztak. Azt is mondhatnánk a falu teljes német gyermeklakosságát kiirtották.

Szerémségben Szávaszentdemeteren a svilarai táborban 2.000 német áldozatról tudnak a német történészek.

A jugoszláv haláltáborokban több mint 64.000 németet gyilkoltak meg. A haláltáborok 1944. decemberétől 1948. március 1-ig működtek. 5.869 kisgyereket öltek meg. Ezt semmivel sem lehet indokolni és megmagyarázni!

Nikola Kmezic, egykori vezetõ kommunista politikus, halála elõtt megbánta a vajdasági magyarokkal és a németekkel szemben 1944/45-ben elkövetett gonosztetteket.
Idézem Nikola Kmezicet: “A legnagyobb bûn a több tízezer vajdasági német és magyar üldöztetése és kiirtása volt. A németek és a magyarok üldöztetését és meggyilkolását bizonyos fokig próbálhatjuk mi magyarázni, de ezeket a lépéseket sosem lehet és nem is fogjuk tudni igazolni. Tudom, hogy az idõt már nem lehet visszatekerni, de ezt nem lett volna szabad akkor jóváhagynunk."

A gaztettekrõl beszélni kell, a bûnösöknek felelniük kell bestiális tetteikért, mert ahogyan a háborús bûnök nem évülnek el, ugyanúgy a civil lakosság elleni gaztettek sem évülnek el. Az emberiség ellen elkövetett szörnyûségekért az elkövetõknek felelniük kell. Meg kell találni a tetteseket, néven nevezni õket, hogy intő példaként álljanak mindenki előtt.

Hatvan évig nem beszéltünk ezekrõl a szörnyûségekrõl, s téves kép alakult ki a felnövekvõ nemzedékben, mert a gyõztesek kocsmákban, társaságokban, a családban még dicsekedtek is azzal, hogy mit mûveltek a német lakossággal. A fiatalok azt látták, hogy ezekért a szörnyûségekért nem büntetés jár, hanem házat és földet kaptak, néphõsök lettek, és kiemelt nyugdíjat élveztek.

Borzasztó, hogy a kilencvenes évek háborúiban a délszláv térségben megismétlõdhettek ezek a rettenetes dolgok. Szembe kell nézni a múlttal. Az nem lehet, hogy a srebrenicai vérengzésért ne feleljenek az elkövetõk, hogy Vukovár esete ne legyen elrettentõ példa, azzal, hogy a tetteseket megbüntetik. Emberi ésszel felfoghatatlan, hogy a huszadik században 1992-ben a boszniai Visegrádon megismétlõdhetett az, amit Vajdaságban a németekkel mûveltek. Ebben a városban a Pionir nevü utcában 74 gyermeket és asszonyt élve elégettek.Vajdaságban, Bánságban, Begejci és Stajicevo falvaknál 1991-ben táborok voltak a horvát hadifoglyok és civil lakoság számára 1.991 összén. A legfiatalabb fogoly 8 éves volt. Beszélni kell ezekrõl a dolgokról, hogy, akik ilyent tettek, ne lehessenek büszkék gaztetteikre, és ne lássák az unokák a gyilkos nagypapákat hõsöknek.

A Német Népi Szövetség felvállalta, hogy az évtizedekig elhallgatott borzalmakat a közvéleménnyel megismertesse, és a haláltáborok helyét megjelölje. 2004 májusában Gádoron, egy emlékhelyet alakítottunk ki, a tömegsír helyén egy hat méteres acél keresztet állítottunk fel. Több mint ezren gyûltek össze ezen az ünnepségen.

A többi haláltábor helyét is meg kell jelölni, emlékeztetõül kell, hogy álljanak ezek a jelek a jövõ nemzedéke számára. 
Civilizációs kötelességünk szembenézni a gaztettekkel, és megbüntetni azokat, akik ártatlanokat gyilkoltak meg. Az emberi lelkiismeret nem szunnyadhat. Mi úgy döntöttünk, hogy a hagyományápolás mellett a közelmúlt történelmét is felkutatjuk, és nyilvánosságra hozzuk.

De térjünk vissza a haláltáborok lakóihoz. 
Az utolsó táborok 1948 márciusáig mûködtek. Akkor sem saját emberségességébõl számolta fel a hatalom ezeket, hanem nemzetközi nyomásra. A Sztálinnal történt szakítást követõen Jugoszlávia a Nyugattól kért katonai segítséget, hiszen az orosz csapatok bevonulása fenyegette az országot. A Nyugat, fõleg a Vöröskereszt, valamint az egyházi szervezetek erélyesen követelték a táborok felszámolását. 1948-ban ez meg is történt, ám a németség meghurcolása korántsem ért véget.

Akárcsak a csurogi, zsablyai és mozsori magyaroknak, a németeknek sem volt szabad visszatérni szülõfalujukba. Munkatáborokat alakítottak ki számukra, és három évig kényszermunkát kellett nekik végezniük. Szabadkán a mai Prozivka területén is volt ilyen munkatábor. Abban az idõben 40 dinárért lehetett kibérelni egy-egy német munkást. Akár a rabszolgákkal, úgy viselkedtek velük. Nem volt sem megfelelõ élelem, sem gyógyszer, így tovább pusztultak az emberek.

A Német Népi Szövetség továbbra is 1996. óta vagyis az alakulásának elsö napjától kezdve követeli az AVNOJ-i döntések hivatalos visszavonását és erkölcsi elítélését. Ezek a kommunista és antihumánus döntések voltak a jogi alapjai a németek ellen elövetett 1944-1948-ig tartó népírtásnak. Szerbiának hivatalossan el kell határolódnia ezektöl a jogellenes döntésektöl. El kell ismerniük, hogy 1944–1948 között szervezett népirtás folyt a németség és magyarság ellen.

A Német Népi Szövetség, a németek identitástudatát hivatott erősíteni, ápolni kultúránkat, nyelvünket, a fő célunk lábra állni a vajdasági németséget. Szabadka hagyományosan toleráns városnak számít, ahol megfelelő megértésre találtunk.  Figyelemre méltó emellett, hogy az elmúlt 10 évben Vajdaság 45 községének mindegyikében csökkent a németek száma. Szabadkán ugyanebben az időben a németek száma 30 százalékkal nőtt. Ez annak köszönhetö, hogy mi nem “hepegünk” és “hápogunk”. Nincs nálunk “hát” meg “izé”… Mi világossan kimondjuk ami volt, ami fáj és amit követelünk.

Kórusunk és színjátszó csoportunk működik, rádióműsorunk van. Könyvtárunkban immár több mint 5000 könyv és folyóirat van. Mindennek köszönhetően sokan újra elkezdtek németül beszélni, és nem szégyellni tovább származásukat. Megtanultunk beszélni áldozatainkról, és így tekinteni a jövőbe.

Sokan a szerb történészek és politikusok közül relativizálják a dolgokat: a fő érv, hogy mindez csak a túlélők emlékezetén alapul. Az elsőrangú történelmi forrás természetesen a levéltári anyag, ezért is fontos a dokumentumok nyilvánosságra hozása.A szövetség nevében már tíz éve követelem a levéltárak megnyitását, hogy tudományos alapokon dolgozzuk fel szerb szakemberekkel együtt a véres múltunkat. Ezt mindaddig hangoztatni fogjuk, amíg meg nem történik. Három évig működtek haláltáborok a háború után. Ezt az időszakot már nem írhatjuk a világégés zűrzavarának a rovására.

Az Állambiztonsági Szerv (BIA), vagyis a titkosszolgálat őrzi az akkori kommunista rendőrség, a Népvédelmi Osztály (OZNA), a kommunista állambiztonsági szerv, a belügy anyagát. Ez 46 ezer aktát tartalmaz, ami 600 ezer oldal. Eddig 8 és félezer akta vándorolt a központi szerb levéltárba. Ha ez az áthelyezés befejeződik, akkor reménykedhetünk, hogy áttanulmányozhatjuk ezt az anyagot, amiben szó van a vajdasági németségről is. Ennek feldolgozása után még várat magára Tito katonai elhárításának, a katonai belbiztonsági szervek aktáinak az elemzése. Ezek a német kisebbséget belső ellenségként kezelték.

A kollektív bűnösséget a magyarokkal és németekkel szemben csak vajdasági szinten törölték el. A tartományi tényfeltáró bizottság, tehát egy hivatalos szerv 27 ezerre becsülte a német áldozatok számát, ezzel elismerve az események történelmi valóságát. Más adatok szerint 64 ezerre tehető a német polgári áldozatok száma, de a külföldi források 120 ezerről is írnak. A tényfeltáró bizottság emberei végre 27.000 személy halálát vallották/vallják be. Hivatkoznak a befejező hadműveletek túlkapásaira stb.Eddig azt állították nem volt német polgári áldozat,ma már beismertek 27.000. A Magyar áldozatkat illetöen 4.624 vallottak be. Tudjuk,hogy az igazság  több mint 20.000 ártatlan magyar áldozat.  A magyarokkal Délvidéken közös a sorsunk, közös a harcunk, s közösek lesznek az eredményeink is. Az alig négyezer lelket számláló németségnek a háromszázezres vajdasági magyarság erősíti fel a hangját.

A régi sebek feltépésével vádoltak. “Nincs nyugodt jövő, ha nem dolgozzuk át a múltat” - volt a válaszom. A történelemkönyvekben írásban hazudtak, szépítettek és elhallgattak dolgokat.

A gyilkosok utódainak elrettentése végett szükség van a tények és a népirtást elkövetők utólagos háborús bűnösségének kinyilvánítására. A parancsnoksági felelősség elve szerint a beosztottjaik tettei az ő lelkükön is száradnak, hiszen a kommunista diktatúra alatt parancs nélkül nem vitték volna végbe a szörnyűségeket.

Személyes életcélomnak tartom, hogy a közelmúlt eseményeit tudományos igénnyel tárjuk fel, s a keresztény erkölcs szerint méltón megemlékezhessünk mindazokról, akik egy szörnyû kor ártatlan áldozatai lettek. 

Hogy még véletlenül se ismétlődhessen ez meg, meg kell nevezni a tetteseket, nevükön kell nevezni a dolgokat. Az áldozatok és a jövő nemzedék iránt is felelősséggel tartozunk. Mi ott Délvidéken élünk, ott vannak a gyökereink és ott is akarunk élni mint németek, mert ez a szülőföldünk az aktuális államhatalomtól függetlenül. Ehhez tisztázott múlt szükséges, hogy tiszta lappal induljunk a jövő felé. A szerb nép számára is fontos, hogy katarzist éljen át, hogy leszámoljon tetteseivel, így erkölcsi megújulással indulhatnának az Unió felé.

 

 

Weiss Rudolf, történelemtanár,

a Német Népi Szövetség elnöke

 

 

 

 

 

 

Kapcsolódó cikkek:

 

Felhívások, események
"Akikért nem szólt a harang"
2017. november 26.
Brüsszelben a Vándorkiállítás 2017. november 7.
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Felhívás!
1944-45-es történések kutatása Óbecsén
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.