2011. január. 23.
Répás Zsuzsanna Nemzetpolitikáért Felelős Helyettes Államtitkár beszéde


Szegeden a csurogiak lágerbe hurcolásának emléknapján

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Kedves Barátaim!

Jan Assmann kiváló történész szerint: „Nemzetek pusztulását soha nem fizikai sorvadás, hanem mindig kulturális, kollektív felejtés idézi elő.” Szépen egybecseng ez a gondolat a Szentírás imperatívuszával, mely Mózes első könyvétől kezdve a Jelenések könyvéig újra és újra figyelmeztet rá, hogy emlékezzünk vissza a régmúlt eseményeire, s benne különösképp az Úr cselekedeteire, melyeket a választottakért, azaz értünk tett. Ebben segít bennünket a mai gyászünnep, a vajdasági népirtás 66. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés is. Hogy néhány pillanatra megálljunk, megpihenjünk, számba vegyük a tovatűnt időt – benne sikereinket és kudarcainkat –, s hogy megtervezzük a jövendőt.

Miért olyan fontos az emlékezés? Mert vannak, vagy pontosabban történtek a múltunkban szakadások. Méltó és szükséges törekvés ezeket – amennyire csak lehetséges – legalább utólag rendbe tenni, megfoltozni. Ezért kell időről időre szembenéznünk a régmúlt, vagy a közelmúlt árnyaival. S fel kell idéznünk együtt, mi is történt 1944-45-ben Csurogon, Zsablyán, Szabadkán, vagy 1942 januárjában Újvidéken… Tisztázzuk, s mondjuk ki, amit akkor vagy utána még évekig, évtizedekig nem volt szabad. Titkolni kellett. Ha meg lehet tenni a saját életünkkel, miért ne lehetne több tízezer áldozat és százezernyi hozzátartozó nevében?

Mi is történt 1944 őszén és telén? A Vöröshadsereggel érkező partizánok nem háborús bűnösöket kerestek. Etnikai hovatartozás alapján bántalmazták és irtották a magyarokat, németeket Bácskában, Bánátban, Baranyában, sőt még Muravidéken is. Megmagyarázhatatlan tetteiket a fasizmus elleni ideológiai harc álarca mögé bújtatták. A magyarellenes genocídiumot az 1942-ben történt, hideg napokként elhíresült vajdasági razziáért való bosszúval magyarázták. 1942 telén magyar honvédek és csendőrök egy csoportja 3-4 ezer szerb és zsidó embert mészárolt le. Ne feledjük, hogy őket Magyarország még a háború alatt felelősségre vonta.

Eljött az idő, hogy kimondjuk az igazságot: 1944 őszén és telén a Vajdaságban nem háborús bűnösök törvényes felelősségre vonása zajlott. Hanem ártatlan civil lakosok tízezreinek megkínzása, internáló táborokba gyűjtése, és legyilkolása. Erre a súlyos történelmi hagyatékra emlékezünk ma. Ez az elmúlt évtizedekben elhallgatott és letagadott tragédia hosszú évtizedeken át feltáratlan maradt. Tömeges gyilkosság, vadállati kegyetlenséggel elkövetett kínzások, az emberi méltóság sárba tiprása, melyet magyarok tízezrei szenvedtek el. Olyan dolgok ezek, amelyeknek egyszerűen nem szabadott volna soha megtörténnie. A holtak tömegsírokban, jeltelenül hevernek sok helyen ma is. Évtizedeken át emlékezni sem szabadott rájuk.

Az 1944-45-ben legyilkolt magyarok, németek, horvátok vére a mi vérünkkel egy, akárcsak az Újvidéken és másutt megölt szerb és zsidó áldozatok vére. S ez a sok ártatlanul kiontott vér az Égre kiált. Fel kell kutatni, és méltó emlékjelekkel ékesíteni a sírokat. Minden ártatlan áldozatot rehabilitálnunk kell, megadva számukra az illő tiszteletet. Elismerés illeti a tanúságtevőket és a kutatókat, többek közt Mezei Zsuzsannát, Teleki Juliát, Matuska Mártont, Forró Lajost és Csorba Bélát, akik ápolják, és ébren tartják e szörnyű tragédia áldozatainak emlékét. Miért van szükség a tények feltárására, áldozataink számba vételére? Mert az emberi szív vágyik az igazság megismerésére és kimondására. A csuvasok, egy a magyarokkal rokon bolgár-török nép tagjai úgy vélik: „Az igazság perzselőbb, mint a tűz, jobban kiárad, mint a folyók, élesebb minden kétélű kardnál. Nem fogja a rozsda, a föld el nem takarja, hosszú századok meg nem avítják. Igaz szó nélkül széthullik a nép.” Szükség van tehát arra, hogy szerb és magyar történészek, politikusok hivatalosan is kimondják, ártatlanul meghurcolt és törvénytelenül legyilkolt áldozatok fekszenek ezekben a jelöletlen tömegsírokban. És ahogyan egyenlőek az élők, úgy egyenlőek a halottak is. A megemlékezés koszorúja ugyanúgy megilleti az 1944-45-ös magyar áldozatokat, mint a hideg napok szerb, zsidó, cigány, vagy más nemzetiségű áldozatait. Az egyik állam bocsánatkérését ki kell egészítse a másik állam bocsánatkérése. A bűnök kölcsönös, őszinte elismerése, és az áldozatok elgyászolása vezethet el egyedül a megbékéléshez, s nyithat igazi távlatot egy nyílt, reményteli együttműködéshez. A megbékélést tehát meg kell előzze a széleskörű kutató munka, a tények feltárása, az áldozatok neveinek, nyughelyeinek azonosítása, az emlékezés nyugalmának biztosítása. Ahogyan a megbocsátást pedig bocsánatkérésnek kell megelőznie. Kívánatos volna a délvidéki magyar áldozatok tízezreinek rehabilitálása és kárpótlása. A fájó múlt feltárása segíteni fog abban is, hogy soha többé ne történhessen meg hasonló tragédia. Ezért is kell végképp a hátunk mögött hagyni az utókort nyomasztó, megalázó szégyent, mely az áldozatokat háborús bűnösöknek hazudta.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

 

Bizakodva várjuk a szerb-magyar történész bizottság tényfeltáró munkájának eredményeit. Bízunk benne, hogy immár tételesen bizonyítható lesz, hogy a kollektív bűnösként elvesztett áldozataink jószerivel mind ártatlanok voltak. Kinek is ártottak volna a kukoricásba kivonuló diákok, akiket a felszabadulást váró, velük együtt mártírhalált halt tanárnőjük vezetett, kinek ártottak a törőmunkások, az irodalomkedvelő újságírók, magyar falvak ifjú földmunkásai, napszámosai, iparoslegényei, kit bántott Hadikliget menekülő székely népe, vagy a csurogi kisgyermek? Legalább harminc, név szerint ismert magyar, illetve magyar híveknek szolgáló papi személy is vérét ontotta értünk, magyarokért a Délvidéken Körösztös Krizosztom atya mellett például Pélmonostoron Klein Tivadar katolikus plébános. Ugyancsak életét adta híveiért Faragó Ferenc hercegszőlősi református esperes. Említhetjük Plank Ferenc sziváci plébánost, vagy a horgosi Virág István nyolcvanhárom éves apátplébánost, s a vele szomszédos Tóthfaluban szolgáló Szabó Dénest, meg a Csurogon mártírrá lett Dupp Bálintot. Papjaink mártírságát is tudatosítani kell a ma élő nemzedékben, hogy helyreálljon a magyarság lelki egészsége. Tárja fel a történész bizottság azoknak a szerb hősöknek is a nevét, akik magyar honfitársaik életét mentették, mint Nagyfény községben Kolár, vagy Bezdánban Negota. Ismerje meg a nagyvilág az igaz emberek történeteit is. Hisz a magyarok közül is sokan közbeléptek ’42-ben szerb testvéreink életének megóvásáért, pl. Kis István Nagyfényben, vagy Fehér Mihály Temerinben. Bízunk benne, hogy együtt végre rendezhetjük közös dolgainkat, , s ezáltal új korszakot kezdhetünk. Reméljük, hamarosan felépülhet az áldozatok emlékhelye is. Új szemléletre van szükség, melyben sem a brutalitásnak, sem a kollektív számonkéréseknek nincs helye. Helye van viszont a békés egymás mellett élésnek, egymás meghallgatásának, a zavartalan emlékezésnek, és a közös jövendő összefogással történő munkálásának.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Kapcsolódó cikkek:

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.