Beismerő vallomás


http://www.slobodnisrbobran.com/vreme-je/

Eljött az idő

 1944 ködös, hideg őszén a félelem volt az úr a mi vidékünkön. Olyannyira a csontjainkig hatolt, hogy máig érezzük. Évtizedekig még családon belül sem mertünk a témáról beszélni. Virágot sem mertünk... ‒ így kezdődött Kiss Csaba beszéde 2016. november 2-án az 1944‒45-ös ártatlan áldozatok emlékére rendezett megemlékezésen a szenttamási katolikus temetőben.

Az elmúlt több mint huszonkét évben a katolikus temetőben levő, 1996-ban felállított emléktábla előtt emlékeztünk az ártatlan áldozatokra. Azóta csaknem húsz esztendőnek kellett elmúlnia, hogy egy összefoglaló tanulmánykötet lásson napvilágot ezekről az időkről. A szemtanúk, a végrehajtók, a segédek, besúgók, haszonélvezők lassan már mind eltávoznak e világból, de vannak lelkiismeretes emberek, akik ezzel a teherrel el akarnak számolni az utókornak, még ha ilyen távlatból is, hiszen az azóta eltelt hetvennégy év nagy idő.

Pintér József Szennyes diadal című könyvének bemutatója (2015. március 27-e) óta a 44-45-ös eseményekkel kapcsolatban nem hallottunk újabb fejleményeket, most azonban napvilágot látott egy vallomás, egy szemtanú visszaemlékezése. Ez a szemtanú Ćorić Đuka szenttamási lakos, aki halála előtt elmesélte az átélt szörnyűségeket Milan Stijačić mikrofonjába, hogy megkönnyítse lelkét a tehertől. Ćorić Đuka, akit mindenki csak Đuró bácsiként ismert, elhunyt, vallomása pedig megjelent a napokban a http://www.slobodnisrbobran.com honlapon, melyet Milan Stijačić szerkeszt. Kérésére tőle vettük át e vallomást, ami az 1944 őszén lezajlott történések egy szegmenséről rántotta le a leplet.

A szöveget szerb nyelvről Kiss Csaba fordította le.

 

– A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – kezdte Đuro a mesét.

– Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak és megparancsolták: „Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!” Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték.

Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat. Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott.

Kezem-lábam remegett a hidegtől is meg a félelemtől is.

Ez, aki gyilkolt, rámfogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: „Ne tedd, elvtárs, én a tiétek vagyok!”

Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: „Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.”

Ekkor elsírtam magam annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: „Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.”

Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18-nál. Kérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: „Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?” Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől csak annyit sutogott: „Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!” Még az éjjel megölték.

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki felesége, szép magyar nő, azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.

Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam.

Máig.

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért.

Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam.

Azt mondtam, hogy még több „gömböst” kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír.

Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom „háború utánival”, mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen!

Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek.

Ezek után ágynak estem, belázasodtam és napokig beszéltem álmomban.

Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem.

Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom.

Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről.

Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre.

Megmutattad a keresztet, amit valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok.

Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon…

Nem tudom mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos.

Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben.

Az áldozatok hozzátartozóinak és a hóhérjaik agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak és a házaink közelében alusszák örök álmukat betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük, és egy közös sírban megjelölve emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk.

Ebben nincs politika, csak emberség.

A beszélőtársamnak Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból és a piactér betonjára lépni. „Nem tudok gázolni rajtuk!”, csak ennyit mondott.

Ez csak egy a sok esetből, 412 ember lett kivégezve.

Van-e 74 év után bátorságunk szembenézni valamivel, ami sok polgártársunk lelkét nyomja? Vagy mi is hallgatunk és cinkosok leszünk?

Milan Stijačić

Vreme je !

– Nakon oslobođenja, krajem 1944. godine, bila je strašna hladnoća. Na mestu današnje pijace je streljano više od 180 ljudi koji su uhapšeni kao Hortijevci ili njihovi simpatizeri. Za nekoliko dana ubijeni su svi ti ljudi, uglavnom iz našeg sela.

Lično sam ih zatrpavao u jame – počinje priču Đura.

– Bližila se zima, hladnoća je prodirala u meso i kosti. Njih su dovodili, punili sobe. Skidali su ih potpuno gole. Stisnuti ljudi su čučali, nije bilo dovoljno mesta. Puni podrume nekih kuća iz današnje Svetog Save ulice, puna Opština, mlin…

Mene su odabrali, odveli me u stranu i naredili: “Uzmi lopatu iskopaj rupe, a kasnije  zatrpavaj i naravno ćuti”.

Ljudi su  molili da ih ne muče, neki su molili za smrt. Onda je preko noći počelo ubijanje.

– Izvodili su po grupama po troje -četvoro, vezanih ruku. Onako izmrcvarene ih dovedu do jame, stanu im iza ledja i pucaju u potiljak.

Gurali su im tela sa nogama u jame i nastavljali dalje.

Oni ubijaju, bacaju u jamu, a ja čekam da završe pa da krenem da zatrpavam.

Jedan od ubijenih je padajući ostao na ivici jame, a onaj što strelja mi naredi: “Gurni ga unutra”, a ja ne mogu.

Oduzele mi se noge i ruke, od hladnoće i straha.

Ovaj što je pucao okrenu  pušku na mene, a ja ga molim: “Nemoj druže, ja sam “VAŠ”.

Srećom tu se našao nas čuveni komesar Medurić, da to potvrdi i ja sam se spasio.Taj koji je pucao najviše, a otišao na onaj svet pre desetak godina kao ugledan čovek je samo promrmljao, “mnogi ste se sada kod nas uvukli, kao naši ste”.

Jednom su mi krenule suze na oči i ako sam stalno stezao srce, nisam mogao da izdržim “neprijatelj nije smeo da se sažaljeva”.

Medju zarobljenima je bio i jedan momčić, nije imao vise od 18 godina. Pitao sam ga kroz vrata koja su imala jedan poveći prorez “Koji te, đavo natera da odeš u Horijevce”. A on, suze mu suzu stiže,  tresući se od hladnoće i straha, onako mlad i lep, pravo dete, prošapta “Ko me je pitao, i oni su me ovako odveli”. Ubili su ga te večeri.

Ubijali su i zbog toga što je neko od glavešina bacio oko na nečiju ženu, mladu i lepu Mađaricu, zbog toga što je nekom trebala nečija kuća. Zbog dugova koji su nastali pre rata i naravno zbog mržnje prema Mađarima, zbog loših stvari koje su oni činili ovdašnjem življu za vreme rata. Istina je da je 10 posto streljanih imalo zla iza sebe, ostali nisu. Oni što su bili krivi su pobegli ranije.

Kada sam nakon streljanja odlazio kući, nikom ništa nisam pričao. Zaprećeno mi je da ćutim o svemu. I naravno ćutao sam.

Do danas.

Te slike i strah me je pratio celog života.

Bojao sam se nove vlasti, povremeno bi me pozvali i pitali kako je bilo u ratu. Naravno da me nisu pozivali bez razloga. Ja sam to znao. Odgovarao sam da je trebalo još “gembeša” da pobijemo i na tome se sve završavalo.

O streljanjima Mađara se samo šuškalo po selu, a članovi porodice onih koji su pobijeni s mukom su živeli i ćutali kao zaliveni.

– Sad skoro sam sreo u selu jednog  posleratnog komunistu, kažem “posleratnog”zato što  za vreme rata to nije bio (a pokazao se za vreme streljanje posebno) i izletelo mi je iz ustiju, “Pomaže Bog”.

Krenuo sam prema njemu da se rukujemo. Osuo je drvlje i kamenje i po meni i po Bogu, nije hteo da mi se javi. Tada me je uhvatio strah, kakav nisam osetio nikada. Još su tu, šetaju selom, ubiće me!

Nakon toga sam pao u postelju, dobio temperaturu i danima buncao u polu-snu.

Ćerka, mi je kad sam došao sebi  ispričala šta sam u bunilu govorio o ratu.

– Rekla mi je da moram da otvorim dušu.

Nisam nikada nikome pričao moje muke. Noćne košmare, nespavanja, slike pobijenih koje su mi se redovno vraćale.

Pošto ćerka nije mogla sama da me ubedi, došao si ti i odvezao me  na pijac.

Pokazao mi krst  podignut tu kao usput..

Video sam da znaš i rekao sam da ću vam reći sve.

Ti zapiši, a ja da olakšam srce i dušu, neću ni ja još dugo, tu sam na kraju puta. Samo molim Boga, da se ne mučim na onome svetu..

Ne znam šta će biti sa Đurom na onom svetu, ali na ovome mu nije lako.

Nije lako ni njemu, a posebno ne onima koji su izgubili svoje voljene u tom ludom vremenu.

Agonija u kojoj žive pojedini dželati i porodice žrtava može da se okonča jedino priznanjem da žrtve postoje, da su tu nadomak naših kuća zatrpani kao uginuli psi. Da se njihovi zemni ostaci iskopaju i sahrane u zajedničku grobnicu, onako kako dolikuje svakome čoveku.

Nema politike, samo ljudckost.

Moj sagovornik Đura nije imao hrabrosti da izađe iz auta i stane na pijačni plato. “Ne mogu da hodam po njima” samo je to izgovorio.

Ovo je samo jedna od priča, a streljano je 412 ljudi.

Da li nakon 74 godine imamo hrabrosti da se suočimo sa nečim što tišti mnoge naše sugrađane?

Ili će mo i mi ćutati i biti saučesnici?

Milan Stijačić

Hivatkozás: szenttamas.rs/eljott_az_ido_2018_dec_11.html?fbclid=IwAR2Wm5EslL_VuC5KFVpCbIiS0wSd1fvHul3OFBsRTsKd9G5v-Am0uWAgzDE

 

Felhívások, események
Könyvbemutató Moholon
2019. március 1.
Polgáron a Vándorkiállítás
2019. február 25-március 20.
Keskenyúton Emlékérem átadása 2019. február 2. 16 órakor
„Személyesen ástam el őket… Nem tudok gázolni rajtuk…”

Kurcz Ádám István írása a Magyar Szóban

Beismerő vallomás http://www.slobodnisrbobran.com/vreme-je/
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.