Megjelent: Matuska Márton A FÖLD ALÓL IS ELTÜNTEK

Mák Ferenc

A föld alól is eltűntek

Recenzió Matuska Márton könyvéről

A Sajkásvidéken a magyarok és a szerbek közötti nemzeti, kulturális és gazdasági konfliktusok története évszázadokra nyúlik vissza. Neves történetírónk Szentkláray Jenő 1885-ben megjelent A dunai hajóhadak története című könyvében alapos forráskutatás nyomán megállapította: a középkorban a Magyar Királyság katonai védelmi rendszeréhez tartoztak a dunai hajóhadak, melyeknek magyar és a szláv zsoldosok „képezték a törzsét”, ám hozzájuk „idegen kisegítők is csoportosulának”. A csajkások hajóikon a török háborúk idején a Dunán Pozsonytól Orsováig járták a vizet, központjuk és főparancsnokságuk Komárom városában volt. Hunyadi János Belgrádnál vívott ütközetében, Zsigmond király Baba-Gájnál vívott galambóci csatájában, majd Buda várának visszafoglalásában, a zentai és a péterváradi ütközetben egyaránt fontos szerepet játszottak. A török végleges kiűzése után azonban katonai szolgálataik jelentősége csökkent, Lipót király be is szünteti zsoldjuk kifizetését, Mária Terézia pedig végleg föloszlatta a csajkások katonai alakulatait, s lenn délen, a Duna–Tisza szögletében letelepítette őket. A korábban vízen cserkésző naszádosokból földművelő katonatábor alakult. A csajkások vitéz népe tehát határőrök közösségévé vált, s ilyen minőségében szegődött a bécsi udvar szolgálatába az 1848–1849-es magyar szabadságharc alatt.

Azzal, hogy a császári udvar az 1880-as évek során a Monarchia déli peremvidékén – így a Sajkásban is – fölszámolta a határőrvidék katonai jellegét, és bevezette a polgári közigazgatást, a terület lakosai közötti viszályok újabb fordulatot vettek: a katonai szolgálathoz szokott szerbek korábbi kiváltságaikat követelve szembefordultak a vármegyei hatóságok rendeleteivel, föllépésük olykor a nyílt lázadáshoz, ami viszont a rendőri-csendőri föllépéshez vezetett. A szerbeknek azonban nemcsak a magyar hivatalokkal akadtak problémáik, a hagyományos házközösségek fölszámolása nem egy esetben testvérháborút is eredményezett, melynek során nem egyszer a szerbek is egymás ellen fordultak. A Sajkásvidéken a helyzet az 1914–1918 közötti Nagy Háború idejére teljesen elmérgesedett, s a sebekre nem hozott gyógyulást a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság „fölszabadító üdvtana” sem, a szegénység, a nyomor, az elégedetlenség szülte gyűlölet ott izzott mind a tizenhárom sajkásvidéki falu – Csurog, Boldogasszonyfalva, Káty, Zsablya, Kabol, Tiszakálmánfalva, Mozsor, Sajkáslak, Tündéres, Dunagárdony, Titel, Sajkásszentiván és Sajkásgyörgye, de talán még Bácsföldvár, Nádalja és Turja – valamennyi házának küszöbe alatt. És ez a történet mély nyomot hagyott a vidék valamennyi nemzetiségének az életében is, át- meg átjárva az egymást követő korszakok történetírásának legkiválóbb munkáit is.

Sok évszázad indulatai rakódtak tehát egymásra az 1940-es évek elejére, ami végül 1944–1945-ben elvezetett a vidék magyar lakosságának majdnem teljes kiirtásához. Ezt nevezi Matuska Márton könyvében erőszak szülte magyartalanításnak. A titói Jugoszlávia partizánjai részéről Bácska visszafoglalása 1944 októberének dereka táján kezdődött, s a „felszabadítás” hamarosan véres népirtásba torkollott. A szerző idézi Olajos Mihály és Farkas Nándor, a későbbi években vezető tartományi politikusok nyilatkozatát, akik a jelzett időben kommunistaként tanúi voltak a magyarság sorsát megbélyegző döntések megszületésének. A titói hatalom végül is szabad folyást engedett (és biztosított) a tömegmészárlásnak. Matuska Márton a Csurogon történt események részleteinek fölkutatása nyomán, Teleki Júlia munkáit is szem előtt tartva megállapította: „a kommunista hatalom által szított és végrehajtott magyarirtás azzal ért véget, hogy a háborús bűnök és bűnösök ügyeivel foglalkozó tartományi bizottság kimondta: a helybéli szerb lakosság soha többé nem tud együtt élni a magyarokkal, el kell őket üldözni onnan. Az is elképzelhető, hogy a hatóság képtelen volt lecsillapítani a gyilkosságba belegabalyodott helyi szerb lakosságot, csak annak árán, hogy az összes magyart kiüldözzék a faluból. Ebből még annyi haszna is lett a lakosság többi részének, hogy az elüldözöttek vagyonát széthúzhatták. [Lám, hogyan élt tovább a javak birtoklásának évszázados kényszerképzete! – M. F.] Hogy az elüldözést végrehajthassák, a falu megmaradt teljes magyar lakosságát háborús bűnössé nyilvánították, ami azt is jelentette, hogy megfosztották őket jogaiktól, minden ingó és ingatlan vagyonuktól, majd január 23-án kitoloncolták és a Járek faluban létrehozott haláltáborba zárták valamennyiüket.” A Csurogon brutálisan lemészároltak száma 732, a járeki haláltáborban elhunyt felnőttek száma 87, a járeki haláltáborban elhunyt gyermekek száma 44, a szépligeti haláltáborban elhunytak száma 15, összesen tehát csak ebben a faluban 878 magyart sirat az utókor, és a történelmünk.


Galéria

 

Felhívások, események
"Akikért nem szólt a harang"
2018. november 25.
Megjelent: Baranyi István-Molnár Tibor: Mohol 1944-45
Megjelent: Matuska Márton A FÖLD ALÓL IS ELTÜNTEK
Megemlékezés Verbászon

2018. november 3.

Sajóörösön a Vándorkiállítás 2018. október 25-2018. november 25.
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.