A magyar tömegsírokat fel kell tárni, az áldozatokat eltemetni


Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést kapott Forró Lajos történész –A kutató azt szeretné, hogy a szerb tömegsírokat feltáró bizottsággal közösen kezdődjön meg a magyar tömegsírok feltárása

Az 1944–45-ös délvidéki események feltárása és a magyar meg a szerb nép közötti megbékélés elősegítése érdekében végzett munkája elismeréséül Forró Lajos Szegeden élő, magyarkanizsai történész megkapta a magas rangú Magyar Érdemrend tisztikeresztje állami kitüntetést.

Minden hasonló visszajelzés egy kutató számára azt mutatja, figyelik, számon tartják tevékenységét, vélekedik a kitüntetésről Forró Lajos, aki kezdő történészként, 1992 óta foglalkozik az 1944–45-ös megtorlás áldozatainak felkutatásával. Később részt vett a magyar–szerb akadémiai vegyes bizottság munkájában, és három könyvet is megjelentetett ebben a témakörben.

„Glatz Ferenc meghívására nagy örömmel csatlakoztam a bizottsághoz” – eleveníti fel az indulás éveit a történész. „Örültem, hogy a téma végre a tudomány medrébe került, mert történészként jómagam is azt vallom: ebben a kérdésben a tudományosság a legfontosabb, nem pedig az ellenségeskedés, a túlfűtött érzelmek és a gyűlölködés. Amit felkutatunk és leteszünk az asztalra, az a mérvadó” – fogalmazza meg egyfajta tudományos ars poeticának is beillő hitvallását Forró Lajos.

Meggyőződése, ha ez a téma nem kerül a tudomány látókörébe, akkor nincs ma megbékélés, nincs közös emlékhely, a folyamat megrekedt volna. A tudomány belépésével megnyílt a lehetőség a diskurzusra a szerb történészekkel is. Közülük senki sem tagadja a magyar áldozatok meglétét, teljesen tárgyilagosan kezelik az eseményeket, csak a mindkét oldalon meglévő szélsőségek ártanak igazából az ügynek. Belgrádban magyar napot is tartottak a kommunizmus áldozatainak időszakos kiállításán. A. Sajti Enikő professzor asszony előadással szerepelt, a Terror Háza Múzeum munkatársai pedig ’56-ról értekeztek. Megdöbbenve hallgatta a szerb közönség a számára teljesen ismeretlen információkat, nem győztek csodálkozni: „Veletek is ezt csinálták Tito partizánjai?”

A személyes érintettség nem lehet akadály

A délvidéki magyarok ellen elkövetett atrocitásokat egy egységes folyamat részeként kell szemlélni, hiszen a megtorlások ugyanúgy a szerbek, németek, horvátok ellen is irányultak. Tito és Draža Mihailović csetnikjei közötti kapcsolat tárgyilagos elemzésével a történészek a mai napig adósak, először ezt a skizofrén helyzetet kellene megoldani Szerbián belül, utána rátérni a többi nemzet, nemzetiség irányában meglévő adósság törlesztésére.

Forró Lajos szerint nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy rengeteg áldozat volt minden oldalon. Ennek azonban két éle volt: egy ideológiai (ez a szerbeket érintette, a királypárti csetnikeket, a horvát usztasákat) és egy nemzeti, amely a németeket és a magyarokat. Azáltal, hogy az akadémiai bizottság ezekkel a kérdésekkel is foglalkozott, olyan kapuk is megnyíltak, amelyek korábban zárva voltak.

A történész arról sem feledkezett meg említést tenni, hogy minden korabeli tiltás ellenére 1992-ben elmehetett titokban kutatni a Zentai Levéltárba, mert Fodor István igazgató volt olyan bátor, hogy ezt megengedte neki. Azóta is szoros barátság fűzi őket össze.

Forró Lajos és Molnár Tibor Tragikus emberi sorsok 1944-ből című legutóbbi könyvével kapcsolatban a történész megjegyezte, kevésnek bizonyult összeírni az áldozatok listáját, a mikrokutatások bebizonyították, nem csak azon vannak áldozatok. Olyanokat is sikerült felkutatniuk, akik nem voltak rajta a likvidálási listákon, amelyeket a vajdasági levéltár munkatársa, Mezei Zsuzsanna olyan ügyesen összerakott. Azért sem érhetnek véget ezek a kutatások, mert még mindig lehet eseményeket, időpontokat pontosítani, új neveket felkutatni. Amíg minden településen nem végzik ezt el, addig nem tekinthető befejezettnek a munka sem. Magyarkanizsán két embernek 2 évébe tellett megbirkózni ezzel a feladattal.

„Nekem a személyes érintettség miatt is nehéz erről beszélnem, mert a nagyapám is a megtorlás áldozatai között volt. Egy józan történész azonban nem lehet a saját történetének a rabja, én csak objektíven kutathatok, ezért könyvünkben a nagyapámról szóló fejezet megírását Tiborra bíztam – avat be a műhelytitkokba Lajos. „Tudtam, mi lesz az eredmény, hogy a nagyapám ártatlan, hiszen végigcsináltam a rehabilitációját. Meg kellett ezzel küzdenem, de végül Tibor azt írta meg, amit én is leírtam volna. Ebből is látszik, hogy mindketten a tudomány elkötelezett hívei vagyunk e kérdésben.”

Lehet bírálni a vegyes bizottság munkáját, Glatz Ferencet, A. Sajti Enikőt, de Forró szerint ez méltatlan, és csak az ügynek árt. Minden személy előtt, aki segíti az 1944–45-ös kutatást, meg kell hajolni. Az a lényeg, valahányan mit tettünk le az asztalra, nem az, ki volt az anyukánk, apukánk, és mit csináltunk a múltban. A történész beismeri, nem kutathatott volna olyan szabadon a levéltárakban, ha nincsen Glatz Ferenc, akinek a neve hallatán minden ajtó megnyílt, s minden kért dokumentumot a rendelkezésére bocsátottak.

A tudományhoz társult a politika

A bizottság most lezárt egy etapot. A munka azonban a mikrokutatások terén folytatódik tovább. Mindez nem következhetett volna be, ha a tudományhoz nem társul a politika. A politika sokszor rossz úton jár, és rosszul kezeli a dolgokat. Forró szerint most olyan szerencsés helyzet adódott, hogy Magyarországnak olyan felelős kormánya van, amelynek ez az ügy, a határon túli magyarság gondja, bánata fontos.

A másik oldalon a VMSZ is felkarolta az ügyet, Pásztor István teljes mellszélességgel mellé állt. Harmadsorban pedig – különböző okokból – a szerb politika is nyitottabb volt a kérdésre, mint eddig bármikor. Ezek együttes közrejátszása kellett ahhoz, hogy elinduljon a megbékélés folyamata.

A történész úgy látja, a szélsőségek számára ez nem jó, hiszen nekik az felel meg, ha folytonos balhé van. Egyetlen szélsőség sem segíti az ügyet. Nem jó az, ha Budapestről lemennek egyesek a Délvidékre, pattognak, majd hazamennek aludni, miközben a vajdaságiak meg ott maradnak. Ilyet nem szabad csinálni, figyelmeztet Forró.

A kitüntetés átadásakor elhangzott méltatás a megbékélés szükségességét is hangsúlyozta. „Noha a nagyapámat kivégezték, én nem haragszom senkire. Azt vallom, hogy a gyilkosok nevét le kell írni, én is leírtam a könyveimben. Nekik nevük és arcuk van, de a gyilkosok gyerekei már nem felelhetnek a szüleik tetteiért. Nem a történelemtudomány feladata ítélkezni a gyilkosok felett, azt majd megteszi a bíróság, ha jónak látja. Az igazságszolgáltatás nem ránk tartozik. Nem gyűlöletből, bosszúból kell megnevezni a gyilkosokat, hanem mert ezek tények, és a tények makacs dolgok” – avat be erkölcsi értékrendszerébe a történész.

Forró Lajos úgy véli, a kitüntetéshez talán az is hozzájárult, hogy nevéhez köthető a Délvidéken egyedülálló emlékház, amely Martonoson nyílt meg az 1944–45-ös áldozatok tiszteletére. Fontosnak tartotta, hogy a háború összes áldozata: szerbek, magyarok, zsidók mindannyian helyet kapjanak benne.

A vajdasági történészekkel most az a kellemes dolog történik, hogy rengeteg témából válogathatnak, van munka bőven, csak győzzék szusszal. Úgy is fogalmazhatnánk: kevés a vadász és sok a fóka.

Ne dobálózzunk a számokkal

Minden beszélgetés erről a témáról óhatatlanul felveti az áldozatok számát, akkor most 40-50 ezer vagy ennél jóval kevesebb? Igazi történészként Forró Lajos sem szeretne részt venni a számháborúban. Saját kutatási területéről elmondja, hány áldozatot sikerült felkutatnia Magyarkanizsán, mennyit a környező falvakban, hányan lehetnek még, akik nem szerepelnek a nyilvántartásokban, vagy le lehet-e zárni a kutatást. Felelős történész azonban szerinte nem mond számokat, lehet licitálni fölfelé vagy lefelé, de nincs értelme, mert lekicsinyíti a tragédia nagyságát. Itt nem számadatokról, hanem hús-vér emberekről beszélünk, tiszteljük meg őket azzal, hogy kutassuk fel a nevüket, és hozzuk őket nyilvánosságra. Ne számokkal dobálózzunk, nem szabad statisztikai adatként kezelni az áldozatokat, véli a szakember.

Az 1944–45-ös traumát sem tanácsos leszűkíteni a likvidált áldozatokra, hiszen rengetegen vannak, aki a megtorlás borzalmát egész életükben magukban hordozták, majd évek múltán ebbe pusztultak bele. A trauma a mai napig tart, ráadásul 50 évig beszélni sem volt szabad róla. Beivódott a délvidéki magyarság génjeibe, azért kell kibeszélni, tovább kutatni. A folyamat lezárásához elengedhetetlen az áldozatok eltemetése. Nem lehet buszpályaudvarok, dögtemetők alatt, töltések mellett hagyni a már rehabilitált áldozatok maradványait. Ha másként nem megy, a pályaudvart le kell bontani, kiszedni a csontokat, majd visszaépíteni. A szerb kormánynak felelősséget kell vállalnia ezért. Elindult a rehabilitáció és a kárpótlás, a szerbeknek, magyaroknak előbb-utóbb vissza kell kapniuk, amit elvettek tőlük.

A történész nagyon szomorú lenne, ha a megkezdett folyamatokat nem lehetne méltóképpen lezárni. Azt szeretné, hogy a szerb tömegsírokat feltáró bizottsággal közösen kezdődjön meg a magyar tömegsírok feltárása. „Addig nem fogom abbahagyni, amíg ez nem történik meg” – fogadkozik Forró Lajos. Ha másként nem megy, elmennek, kiássák az embereket, és elviszik őket a temetőbe. A hozzátartozók is hasonlóképpen vélekednek. „Megtesszük, de ez óriási szégyene lesz Szerbiának. A türelmünk véges, elkezdődött a szerb tömegsírok kiásása, most már elérkezett az idő, hogy a magyar tömegsírok is sorra kerüljenek. Nem szabad megengedni, hogy ez a folyamat elsikkadjon. Szerbiának ez adóssága, és ezt le kell rónia. Ha nem teszi meg, lerójuk mi, csak az nagy szégyen lesz – zárta gondolatait Forró Lajos.

 


Hivatkozás: www.magyarszo.com/hu/2813/hetvege/132144/A-magyar-t%C3%B6megs%C3%ADrokat-fel-kell-t%C3%A1rni-az-%C3%A1ldozatokat-eltemetni.htm

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.