Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat


Magyarok a délszláv háborúban (1991-1998)

A reménnyel győzködjük magunkat

Magyarok a délszláv háborúban: 1991–1998

      A kötet az 1991. és 1998. között nyolc évig tartó délszláv háborúban a délvidéki magyarsággal szembeni durva hatósági megkülönböztetésekről, a kényszerítő katonai mozgósításokról, az áldozatokról, a magyarlakta területekre irányított és a jugoszláv államhatalom által bátorított horvátországi és boszniai szerb menekültek önkényeskedő, jogtipró magatartásáról kortanúként számolnak be. A szerző összegyűjtött, válogatott és újra közreadásra szánt írásai eredetileg a Magyar Nemzet, a Magyar Fórum és az Erdélyi Magyarság című lapokban jelentek meg. A délszláv háború tovább súlyosbította a délvidéki magyar nemzetrészünk helyzetét, tizedelte sorait, hiszen legalább 50 ezer honfitársunk menekült el ottani szülőföldjéről az anyaországba. Kisebb részben Nyugatra, sőt a tengerentúli Ausztráliába is, az erőszakos katonai mozgósítások elől – sokan a családjukkal együtt –, s többségében a fiatalabb nemzedékek.

      A délvidéki magyarság megmaradásáért vívott küzdelem élére a nyugat-bácskai Doroszlón 1990. március 31-én megalakult a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) állt. A Bácskában és a Bánátban már 1991 nyarán megkezdődött a magyar nemzetiségű tartalékos katonák tömeges mozgósítása a Jugoszláv Néphadseregbe, amelyben ekkoriban is sok száz fiatal magyar sorkatona is szolgált. Az Ada városában székelő VMDK Elnöksége 1991. július 5-én adta ki első békefelhívását. A délszláv háború első magyar áldozata a Temerinben született Baráth Róbert volt, aki egy hónap múlva, augusztus 5-én halt hősi halált. A fiatalember állampolgári kötelességének tartotta, hogy a németországi Hamburgban vendégmunkásként dolgozó szüleit elhagyva hazatérjen, és letöltse kötelező katonai szolgálatát. A harctérre vezényelték. Egyetlen gyermeke volt a szüleinek, sírja a temerini Nyugati-temetőben található. A legelső háborúellenes tüntetést itt a dél-bácskai Temerinben rendezték meg augusztus 29-én, amelynek egyik szervezője Csorba Béla a VMDK egyik alapítója, az Elnökség tagja volt.  Ez időben a 18 éves szabadkai Kudlik Mihály az Eszék környéki harcokban esett. A bácskai Szabadkán szeptemberben Szeretet bástyája névvel béketüntetéseket tartottak, amelyek ellen a rendőrség fellépett.

         A magyarság helyzete ugyanis az 1991. június 27-én kitört délszláv összecsapások után jelentősen megváltozott, miután két nappal korábban Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét. Az úgynevezett tíznapos háborúban a szlovén területvédelmi alakulatok vereséget mértek a Jugoszláv Néphadseregre, a JNH-ra, amellyel megkezdődött annak felbomlása. Mivel Szlovéniában lényegében nem élt szerb kisebbség, a jugoszláv csapatok július 7-én kivonultak az országból. Még ebben a hónapban a szerbek által is lakott egykori horvátországi Katonai Határőrvidék (Krajina) területén a JNH felfegyverezte az ott élő szerbeket, illetve az odaérkezett szerbiai önkéntesekből álló szabadcsapatokat és csetnik-alakulatokat. Együttesen rövid idő alatt megszállták Horvátország területének egyharmadát. Három hónapig tartó ostrom után 1991. november 18-án elesett Vukovár (Valkóvár), amellyel azonban megmenekült Eszék. A horvátországi szerbek egy hónap múlva december 19-én, Knin székhellyel kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot, amelyhez önkényesen hozzácsatolták a JNH és a csetnik csapatok által elfoglalt Drávaszöget és Kelet-Szlavóniát is      

      A kézirat hasábjai visszatükrözik azt is, hogy a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének érdekvédelmi tevékenysége 1991 derekától 1994-ig elsősorban a magyarság erőszakos katonai behívása elleni küzdelmet, illetve a háború következményeinek a csökkentését jelentette. A VMDK sorozatos felhívásokat intézett a magyarsághoz és a nemzetközi szervezetekhez, fórumokhoz, illetve személyiségekhez, amelyek népi ellenállást és cselekvést váltottak ki, s a magyarság tízezrével csatlakozott a vajdasági békemozgalomhoz. A VMDK folyamatosan tiltakozott a Horvátországból és Boszniából menekült szerbek Délvidékre történő államhatalmi betelepítése, a magyar többségű községek (opstinák, vagyis járások), illetve települések nemzetiségi összetételének durva, hatósági segítséggel való megváltoztatása ellen, amelyek súlyosan sértették a vonatkozó nemzetközi egyezmények, előírásokat. A VMDK iménti fellépései azonban eredménytelenek maradtak.  

     A délvidéki magyarság 1993–1994-ben szenvedte el a legsúlyosabb megpróbáltatásokat, kötetünk kb. felében az újraközölt további írások ekkori sorsát szintén visszatükrözik. Ebben az időszakban sújtotta legjobban a nyomorúság, a nélkülözés, a gyógyszerhiány, sőt az éhezés. A magyar családok többsége állandó támogatásra szorult. Az általános elszegényedés enyhítésére a VMDK kezdeményezésére már 1992. október 17-én a Tisza-menti Adán tartott közgyűlésen megalakították a Vox Humana Emberbaráti Szolgálatot (egyes forrásokban Társaság). A szervezetet az előbbi év december 4-én jegyezte be hivatalosan Mohol székhellyel a polgárok egyesületeinek nyilvántartásába a Belügyminisztérium nagykikindai titkársága A Vox Humana fő célja a háborús viszonyokba kényszerített magyarság önsegélyezése intézményes hátterének a megteremtése volt. Ezek közül is a legelső a gyermek- és családvédelem, a várandós és kisgyermekes anyák támogatása. Népkonyhákat is nyitott. Segélyezte a háborúba való bevonulást megtagadó magyar tartalékosok családtagjait, a szegény sorsú magyar tanulókat a Kosztolányi Dezső Diáksegélyező Egyesületen keresztül támogatta. A szervezet – melyben több száz önkéntes tevékenykedett – külön figyelt a Bánátban és a Szerémségben szórványban élő magyarságra. A zömében az anyaországból érkezett tartós élelmiszer-, ruhanemű- és gyógyszer-segélycsomagok szó szerint életeket mentettek.

       Közben 1992. január 15-én az Európai Közösség tagállamai és számos más ország elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét, a háborús felek tűzszünet kötésére kényszerültek. Ezt követően az Egyesület Nemzetek Szervezete, az ENSZ Biztonsági Tanácsának a határozata nyomán békefenntartó erők (UNPROFOR) érkeztek a szerbek által megszállt horvát területekre. A délszláv háború harmadik szakasza Boszniában lángolt fel, mivel a helyi szerbek elutasították a Bosznia-Hercegovina addigi jugoszláv tagköztársaság függetlenné válását, és 1992. március 27-én önhatalmúlag kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot. Egy hónap múlva, április 27-én Szerbia és Montenegró megalakította a kéttagú Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, más néven Kis-Jugoszláviát. Az áprilisban kitört harcokban a boszniai szerb alakulatok döntő támogatást kaptak a Jugoszláv Néphadseregtől, és 1992 őszére az ellenőrzésük alá vonták Bosznia területének 70 százalékét, s ostromgyűrűbe fogták a fővárost, Szarajevót. A boszniai háború ezt követően is folytatódott a szerbek, a horvátok és a bosnyákok részvételével.  

      A több évig tartó rendkívüli helyzet a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét is megviselte, és sokat veszített az addigi meghatározó népszerűségéből. Ennek persze több oka volt. Elsőként, hogy a polgárháborús háborús körülmények közepette folytonosan kinyilatkoztatta a délvidéki magyarság autonómia igényét, amely a magyarság körében egyfajta csodavárást keltett. Miközben az önigazgatási törekvések a hatalom éles ellenállásába ütköztek. Ráadásul eközben a VMDK az adott állam keretei között kiépített önállóság-tervezetének területi alapú sarokpontjától jelentősen eltávolodott, és az említett eredeti, a Magyarkanizsán 1992-ben elfogadott elgondolásból már csak a személyi elvű önkormányzatiságot hangoztatta. A hatalommal csatározó VMDK-nak egyre kevesebb ideje jutott a súlyos mindennapi gondokkal küszködő délvidéki magyarság védelmére, folyamatos segítésére, bár ez utóbbit a Vox Humana mintaszerűen végezte. Mindennél fontosabb volt a délszláv háború mielőbbi befejeződése, mert a harcokban végül összesen közel hetven délvidéki (vajdasági) magyar esett el, halt hősi halált a csatatereken.  

      A horvát haderő 1995. augusztus 4-e és 7-e között indított támadásával visszafoglalta a Krajinai Szerb Köztársaság területét, és az önkényes államalakulatot felszámolták. A Horvát Nemzeti Gárda azonban ekkor, hogy a Jugoszláv Néphadsereggel való közvetlen összecsapást elkerülje, a Drávaszöget és Kelet-Szlavóniát ekkor nem szabadította fel a szerb uralom alól. A nagyhatalmak nyomására azonban a szembeálló felek mégis tárgyalóasztalhoz kényszerültek, és az USA-beli Daytonban (Ohio állam) 1995. november 20-án Alija Izetbegovics bosnyák, Franjo Tudjman horvát és Szlobodan Milosevics szerb elnök egyezményt kötött a harcok lezárásának az alapelveiről, amely a délszláv háború végét is jelentette. A békeszerződést három hét múlva, 1995. december 14-én Párizsban írták alá. A daytoni egyezkedéssel párhuzamosan Zágrábban és a kelet-szlavóniai Erdőd (Erdut) községben zajló megbeszéléseken állapodtak meg a Drávaszög és Kelet-Szlavónia békés visszacsatolásáról Horvátországhoz. Mindezzel azonban még nem értek véget a délvidéki magyarság szenvedései.

       Több mint két év múltán, 1998. márciusában összecsapások törtek ki Koszovóban, miután Szlobodan Milosevics, Kis-Jugoszlávia elnöke csapatokat küldött a tartomány északi részén kisebbségben élő szerb lakosság védelmére. Ezekben a katonai egységekben mintegy hétszáz fiatal délvidéki magyar besorozott katona is szolgált. Közülük háromszázan a Pristina mellett, a Rigómezei hősök nevű kaszárnyában állomásozó alakulatokban, amelyek harckészültségben álltak. A magyar sorkatonák Koszovóba való vezénylése és várható bevetése ellen 1998. tavaszán-nyarán a Vajdasági Magyar Szövetség is fellépett. Követelve visszaszállításukat a Délvidékre, és a tiltakozó szülők mozgalmának az élére állt. Kötetünk 1991-tól eddig, a koszovói eseményekig mutatja be honfitársaink szenvedését a délszláv népek háborújában.

     A kis-jugoszláv hadsereg fellépése 1998 őszén albánellenes etnikai tisztogatásba torkollott, és széles körű nemzetközi tiltakozást váltott ki. Ezt követően az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO 1999. március 24. és június 10. között 78 napig tartó úgynevezett „béke-kikényszerítő” légi-háborút vívott Kis-Jugoszlávia ellen.  Ennek kapcsán egyik írásunk kései utóiratában közöljük az al-dunai székely-magyar katonatiszt, a székelykevei Dani Zoltán alezredes történetét. Az egyik jugoszláv légvédelmi alakulat parancsnoka volt, akinek a műszaki újításával a világon elsőként lelőtték a NATO-csapatok büszkeségét, az egyik amerikai gyártmányú F 117-es lopakodó repülőgépet.

Galéria

 

Felhívások, események
Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.