A meggyalázott futballpálya

Csillag Péter

Nemzeti Sport Megrázó történet a vajdasági település, Bezdán fekete napjáról, az 1944. november 3-i vérengzésről: a jugoszláv partizánok a falu népét a pályára terelték, a férfiakat a határban tömegsírba lőtték, elsőként a futballcsapat tagjait. Aki túlélte, társai sírját ásta. Helyszíni riport.

„Akkor május délután, amikor a Vígszínház előtt ajánló sorokat róttam frissen megjelent könyvembe az olvasni elszánt vásárlók neve alá, hosszas szemlélődés után odamerészkedett mellém egy falusi öltözetű ember, kezében a Hideg napok még látszólag olvasatlan példányával, s kérdő pillantásomra így szólt szerényen:
»A bezdániak benne vannak?«
Nem nyúltam a könyv után, az egyszerű öltözetű férfi láthatóan nem igényelte a kézjegyemet, a bezdániak híre érdekelte, s én tudtam, könyvemig az ő hírök nem jutott el. (…)
Azt kérdezhettem volna, ugyan mi történt ott emlékeznivaló, de csupán arra mutattam kíváncsiságot: mikor? A bezdáni embert nem riasztotta meg a váratlan, mert másodlagosnak vélhető érdeklődés. Nyelvén volt a dátum, mert nyilván húsz év óta ott volt gondolatai előterében:
»Ezerkilencszáznegyvennégy november harmadika, reggeltől késő délutánig.«
Kezökben könyvemmel, várakozva már többen gyűltek körénk, s bár én a kimondott két évtized előtti esemény folytatását kétszer is megismételtem biztatásul, emberem csak annyival tudta folytatni:
»A futballpálya – és újra –, a futballpálya...«”
(Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában)

Reménytelenül szürke az ég Bezdán felett, a vakondtúrásokkal teli, elhagyott futballpálya szomorú mementóként terül el a falu végén. Régről megmaradt, falelátós tribün magasodik az oldalvonal mellett, a kopott pénztárfülkén málladozik a fekete-fehér FK Sport Bezdan címer, csapat évek óta nincsen a magyar határhoz 11 kilométerre eső szerbiai településen. Rideg-borús az idő, éppen, mint azon a napon...
Hetven éve, 1945 áprilisában ért véget a második világháború Magyarországon, a tragédiákkal terhelt évek egyik gyászos eseménye Bezdánhoz fűződik. És ha csak áttételesen, a helyszín és a résztvevők miatt is, de kicsit a helyi futballtörténelemhez. Amint azt Cseres Tibor cikk elején említett, először 1964-ben kiadott dokumentumregényében, a Hideg napokban megírta, 1942 januárjában magyar katonai alakulatok a partizánok ellen indított razzia kiterjesztéseként a visszacsatolt Bácskában etnikai alapú tömeggyilkosságot követtek el, a főként szerb, kisebbrészt zsidó áldozatok száma 3300 és 3800 fő közé tehető.

Amikor fordult a politika kereke, a sérelmet sokszoros megtorlás követte: a jugoszláv kommunista partizánok és a vajdasági szerb lakosság egy része 1944 őszén és 1945 telén brutális népirtást hajtott végre a délvidéki magyarság körében. A Rubicon történelmi magazin 2009. évi 5. száma a meggyilkoltak számát húszezer és negyvenezer közé teszi. Egy Bácskából Heidelbergbe származott mérnök, Varga András visszaemlékezéseit a Képes 7 című hetilap 1990. szeptember 15-i száma közölte.

„Bezdánba 1944. november 3-án 9 órára dobolták össze a falu lakosságát a futballpályára, válogatás nélkül kicsit-nagyot, férfiakat, nőket, azon a címen, hogy fontos közmunkáról fognak intézkedni, s ezért halálbüntetés terhe mellett mindenkinek ott kell lenni.  Az összegyűlt tömegből különválasztották a 18-19 éves korosztályok valamennyi férfitagját, súlyt vetettek rá, hogy a jó nevű futballcsapat, a BSE valamennyi játékosa köztük legyen. Ezzel a követelésükkel a rendelkező partizánparancsnok némi cinizmussal, legalább átmenetileg a visszamaradó lakosságot akarta megtéveszteni, hogy a faluból való kihajtásukat riadalom és zavar nélkül teljesíteni lehessen.

Ásóval és kapával összesen 122 férfit tereltek a zombori országútra az isterbáci erdő szélére. Nem több, mint 15 géppisztolyos partizán kísérte, ösztönözte az engedelmes, enyhén aggódó csapatot. Ott meglepetésszerűen két nagy vermet ásattak velük, két méter mély, széles gödröket. Némelyek akkor már sejtették a földmunka célját. Akkor erősödhetett fel ez a balsejtelem, amikor azt a 13 éves fiúcskát, aki apja kezét fogva együtt jött a faluból a férfiak számára összeállított csapattal, egyik lágyabb szívű partizán elszakítván a többiektől, haza akarta, próbálta küldeni a futballpályára. A gyermek azonban nagyon apásnak bizonyult, nem akart tágítani. S mert a dolog sürgősnek mutatkozott, nemigen törődtek tovább a fiúval. 

Hanem a terjedelmes gödrök elkészülvén, ásót, kapát, lapátot gúlába rakatva, az ásott partra arccal felsorakoztatva géppisztolysorozatokkal sírba lőtték legelsőbb a futballcsapatot, aztán válogatás nélkül, gyerekestül a többieket. Úgy látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy ásót ragadva harcba lehetne szállni a gyér számú géppisztolyosokkal. Amikor az utolsó test is belebukott a tömegsírba, lovas futárt menesztettek a focipályára azzal az üzenettel, hogy »kész a munka«. Az ottan őrködő partizánok erre a hírre hazaengedték a mit sem sejtő tömeget, az új özvegyeket s a friss árvákat.”

Tapossuk a futballpálya fakó gyepét Neveda Ferenccel, az isterbáci vérengzés történetét elevenen tartó, évenként megemlékezést szervező volt polgármesterrel. Nyomasztó, fagyos hangulatú a séta. „Édesanyám tizenegy éves, édesapám tizenkettő volt akkor, őket is ideterelték a pályára, ahogyan három nagyszülőmet is – mondja. – Körbekerítették a falubelieket gépfegyveres katonák, és rájuk parancsoltak, hogy a pályán ne szóródjanak széjjel, maradjanak együtt. Spórolni akartak a golyókkal. ..Egy Zomborba tartó szovjet tiszt azonban a helyzetet felmérve leállíttatta az eseményt, amely különben még nagyobb tragédiába torkollott volna. A falu külterületéhez tartozó Isterbácra terelt háromszáz ember közül kiválasztották az értelmiséghez tartozó, veszélyes elemeket – mivel tudott számolni, már a boltosinas is ebbe a körbe tartozott, esetenként az ujjak kérgessége alapján döntöttek –, és egymáshoz láncolva, harmonikaszó mellett lőtték le őket, hogy a gépfegyver zaja ne hallatszon be a faluba.

Nagyanyám testvérének tizenkilenc éves fia is ott végezte. Bezdánban az emberek évtizedekig csak súgva, halkan beszéltek arról a napról. Bár a mi családunk nyíltabban kezelte a témát, gyerekként jóformán én is csak annyit tudtam róla, amennyit a szomszéd szobából kifüleltem.”

Dokumentáció híján a délvidéki magyar áldozatok számát a legtöbb faluban, városban megbecsülni is nehéz, Bezdánban azonban pontosabbak az információk: az akkori plébános tiszteletre méltó bátorsággal bevezette a római katolikus plébánia halottkönyvébe az Isterbácon kivégzettek adatait. A templom sekrestyéjében Zélity Mihály plébános kezembe adja a vaskos kódexet, az „annus, mensis et dies obitus” rovatban a nevek mellett őrületig ismétlődően, százkétszer szerepel ugyanaz a dátum: „1944. nov. 3.”

Az iskola alagsorában, a csendőrlaktanyában és a malomépület pincéjében megölt 37 honvéddel együtt Neveda Ferenc 160–170-re teszi a halottak számát, Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyve 183-at említ. A kétharmadrészt magyarok lakta Bezdánban a magyar–szerb együttélés békéjét hagyományosan a közös hallgatás biztosította, sokan még ma is félve emlékeznek.
Lassan alkonyodik már, szürkület telepszik a bezdáni házakra, temetőre, pályára. A plébános, Mihály atya végzi a szót: „A történteket megbocsátani lehet, de elfeledni nem.”


Kiss Lajos (1913–1944) műszövő, bezdáni lakos a BSE mezében 1938-ban. Felesége Kiss (szül. Szigeti) Anna. 1944. november 3-án agyonlőtték Isterbácon. Római katolikus temetési szertartásban részesült 1945. március 28-án, és bejegyezték a bezdáni plébániahivatal halotti anyakönyvébe. A bezdáni állami halotti anyakönyvébe 1945-ben írták be a Zombori Kerületi Népfelszabadító Bizottság 2879/1945. számú engedélyével. E szerint a halál 1944. november 3-án, 14 órakor állt be. Az elhalálozás helyéül mező („u polju”), okául pedig agyonlövés tűzfegyverrel („streljanje vatrenim oruzljem”) van feltüntetve. Sírkeresztje az Alsótemetőben, az isterbáci legelőn agyonlőtt férfiak sírhelysorában van.



Ruff Ferenc a BSE mezében 1939-ben. Egyike volt azoknak a polgároknak, akik 1945. március 28-án részt vettek a tömegsírok feltárásában. Elmondása szerint a munkacsoportok 46 holttestet hoztak felszínre.



Szellár János a BSE mezében 1952-ben. Elmondása szerint 1945. március 28-án ő is részt vett az egyik sírárok ásásában az Alsótemetőben.



Vince László a BSE mezében 1952-ben. 1944. november 3-án hazaengedték Isterbácról.

(A fotók és képinformációk forrása Balla Ferenc és Balla István „A bezdáni vérengzés, 1944” című könyve.)


Különös kordokumentumot kaptam Neveda Ferenctől Bezdánból: a „legendáshírű” Ferencváros vendégjátékának plakátját, a Zomborból induló különvonat és a hajójárat reklámjával. Az időpont a felirat szerint Gyümölcsöltó Boldogasszony ünnepe, vagyis március 25., csak éppen az évszám nincs tisztázva. Forrásom szerint 1942, ám a korabeli Nemzeti Sport szerint a Bezdán aznap Zomboron játszott (kikapott 1:0-ra), és hasonló okokból a következő évek is kizárhatók. Lehet, hogy végül valamiért elmaradt a meccs?


Hivatkozás: hatsofuves.blog.nepsport.hu/archives/2015/04/20/A_meggyalazott_futballpalya/
Galéria

 

Felhívások, események
Ki tudja? Mi is a háborús bűn?
Nehéz téma

Azt hallom Zomborban,

Szakály Sándor a történelemoktatásról és a történelmi ismeretterjesztésről
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.