Az elhallgatott razzia - Vérengzés Újvidéken (1944-45)


Megjelent Matuska Márton új könyve

 

Újvidéken, 1944. október 30-án – mindössze egy héttel a partizánok bevonulását követően az új hatalom hirdetményben tette közzé: „A Bácskai és Baranyai Katonai Körzet Hadbírósága az 1944. október 29-én hozott ítéletével halálra ítélt 250 magyar nemzetiségű háborús bűnöst, akik a megszállás 3 évében részt vettek a megszállókkal Bácska és Baranya területén a szerb és más szláv lakosság terrorizálásában és mészárlásában. A halálos ítélet golyó által lett végrehajtva.” Majd hozzátette a titói erőszak legitimitását jelző „Halál a fasizmusra – szabadság a népnek!” – bajtársi üdvözletet. Előjátéka volt ez annak a közel fél évig tartó rettenetes terrornak, az „elhallgatott razziának”, amelynek részleteit máig nem tárta föl a történetírás, következményeit pedig máig nem heverte ki a délvidéki magyarság. Pedig a túlélők emlékezetében életük végéig élt, ma is él az iszonyat és a rettenet. A kivégzésekről Takács Béla naplójában olvasható a bejegyzés: „A kerítésen kívül szerbek követelték, hogy végezzenek ki bennünket. »Ubijte ih! Bacite ih u Dunav.« (Öljétek meg őket! Dobjátok őket a Dunába!) Végül a hideg, szeles térről betereltek bennünket az épületekbe. Miután a kamionok elmentek a kiválogatott emberekkel, gépfegyverropogás hallatszott, erős sortűz a Horgász-sziget felől. Az volt a nézetünk, hogy oda vitték emezeket, és ott lelőtték őket, a kettes szoba mintegy kétszázötven kiválogatott emberét.” Újvidéken tehát nem csak egy razzia volt, nem csak az a bizonyos, a magyar hadsereg és csendőrség által elkövetett „42-es”, de razzia volt az is, amellyel 1944 októberétől kezdődően a partizánok oly kegyetlenül megtorolták a két és fél évvel korábbi eseményeket. Az 1944-es népirtással a partizánok szinte legitimálták a jugoszláv kommunista „néphatalmat”, lefektették a titóizmus alapjait. Volt, létezett tehát egy másik razzia is, az a rettenetes „44-es” megtorlás, amelynek részleteit ma is többnyire homály fedi.

Közel huszonöt éve él a megtorlás részleteinek föltárására irányuló, tisztázó szándék – megszületését 1991-ben éppen Matuska Márton jelentette be A megtorlás napjai című kötetével –, és könyvtárnyi résztanulmány látott azóta napvilágot. A tudományos igényesség szándéka azonban azóta sem emelkedett intézményes szintre. 2009 őszén Sólyom László magyar és Boris Tadić szerb államfő kezdeményezésére megalakult ugyan a „második razzia” eseményeit föltáró magyar-szerb akadémiai bizottság, a kutatásnak és a föltáró munkának azonban mintha máig nem lenne valódi, a feladat súlyát mélyen átérző gazdája: a kezdeményezések mindmáig elszigeteltek maradtak. Matuska Márton Az elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken (1944-45) előszavában kiemelte: magángyűjteményében az évek során hatalmas anyag gyűlt össze: „tanúk, károsultak, leszármazottak százai nyilatkoztak, adtak át dokumentumokat”, amelyek földolgozásra várnak, hiányoznak azonban a hivatkozható források: a történeti föltáró munka, és a levéltári anyag. Úgy tűnik államfői egyezség sem elegendő a történelmi tabuk át-, vagy feltöréséhez.

Ebből eredően – vallja a szerző – e mostani kötete is csak kísérlet a hiány pótlására, vállalt feladata jószerével csak a tragédia mélységének a megmutatására korlátozódik. Teszem hozzá azonnal: ennél azonban lényegesen többről van szó. Az elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken (1944-45) ugyanis a beszélgetések, a naplófeljegyzések, az interjúk, a levelek és a résztanulmányok révén megmutatja a megtorlás valódi történelmi és társadalmi dimenzióit. Nem csak arról van szó, hogy vértől megrészegült partizánhordák a Bácskában és a Bánságban ezrével irtották a magyarokat – és persze a németeket is –, de mindenekelőtt arról, hogy a túlélő nemzedékeknek is évtizedekre-évszázadra mérgezték meg az életét, és lehetetlenítették el az együttélést e megsértett régióban. A titói kommunista hatalom a partizán-vérengzésre épült, ezért a konszolidálást követő évtizedekben a bűnök elfedése-eltitkolása is csak terrorral volt lehetséges. A titói kommunista hatalom fegyveresei az első pillanattól kezdve nem kizárólag a szerb nép ellen bűnt elkövetőket „vadászták le”, és büntették meg, szándékuk mélyén a magyarság megtizedelése, vezető szellemi, gazdasági és politikai értelmiségének a likvidálása, a közösség életerejének a megtörése munkált. Iváncsinné Bartha Erzsébet vallomásából kiderül, újvidéki megérkezésük másnapján, október 24-én „fegyveres partizánok mentek házról házra, és nem név szerint keresték az embereket, hanem csak azt kérdezték, ki a magyar.” Mások vallomásából az is kitűnik, hogy a begyűjtött és kivégzett magyarok között sok képzett ember volt – „mondanám ma, hogy entellektüelek” –, hivatalnokok, ügyvédek, papok, tanítók váltak a terror áldozatává. De hullottak a vasutasok, a kereskedők és parasztok is. Dobi Kálmánt azért végezték ki, mert a „megszállás idején” foglalkozása hentes volt, és „a megszálló magyar hadseregnek szállított”. Elsőként azokat likvidálták, akik értelmiségként valamelyik intézményben szerepet vállaltak, s velük egyidőben azokat is, akiknek üzletük vagy üzemük, esetleg gazdasági udvaruk volt. Iváncsinné Bartha Erzsébet azt is elmondta, hogy partizánok az apja elhurcolását követően „az üzletet és a vagyonunkat elkobozták, még a bútort is elvitték a házból. Olyan gondatlanul, hogy a szekrények tartalma hullott ki az úton, a szomszédok, amit összeszedtek, hozták vissza.” Mindamellett egész életét végigkísérte a szorongás, nehogy kiderüljön, hogy az apját háborús bűnösként végezték ki, mert akkor a bélyeget senki sem törli le a homlokáról. George Biller (Biehler) volt jugoszláv katonatiszt vallomásában kiemelte: élete végéig viselte apja elvesztésének következményeit. „Meg vagyok győződve arról – mondta –, hogy azért nem kaphattam magasabb rangot meg előléptetést, mert előbb vagy utóbb mindig kiderült rólam, hogy apámat kivégezték, de soha semmi vétkéről nem értesítettek. Anyámat sem.”  

A rémült első napjait követően Újvidéken is állandósult, intézményesült a terror: egy idő után a tömeges kivégzéseket az UDBÁ-s emberek irányították. (Néhányuknak a nevére a túlélők is emlékeznek.) Magyar Magdolna arra a kérdésre: Mikor értek véget a vérengzések, meddig tartott ez a tragédia, ez a szomorú időszak? – azt válaszolta: „Hát ez tartott egész télen.” Az tehát csak egyik része a tragédiának, hogy megszámlálhatatlan a kivégzett magyarok száma, hogy nevüket sem vettük még lajstromba; ehhez fogható súllyal esik latba, hogy a bűnösöket is meg kell végre nevezni. Meggyőződésem, hogy éppen ez hátráltatja igazán a feltáró munkát. Ez az oka annak, hogy a „második újvidéki razzia” valós története jószerével még ma is féltve őrzött és felügyelt államtitok.

Matuska Márton könyvének második Újvidéki nagy perek című fejezetében összegyűjtötte mindazokat a vallomásokat, melyek Deák Leó, Krámer Gyula, valamint Szombathelyi Ferenc és társaik bírósági perének és kivégzésének részleteit idézik fel. Illés Sándor visszaemlékezésében részletesen szólt arról, hogy az ÁVO hogyan tartóztatta le Deák Leót, és hogyan adta át őt az OZNÁ-nak. A kötet Tanulmányok a vérengzésről című fejezete pedig már új dimenziót nyit a történtek föltárása terén: vajon mit tudtak a magyarokat ért megtorlásról azok a politikusok, akik a titói rendszer idején az uralkodó elithez tartoztak? Jovan Veselinov Žarko Az autonóm Vajdaság születése című munkájának idézésekor Matuska Márton megjegyezte: nehéz lenne ma már megállapítani, melyik tartományi vezetőnek miről volt tudomása. Korántsem mellékes ugyanis, hogy mit tudhatott a tömeges kivégzésekről Sóti Pálról, Farkas Nándor, Olajos Mihály és Rehák László – mindazok, akik közvetlen haszonélvezői lettek a kommunista hatalomnak! Hogy a bácskai és a bánsági magyarság máig nem szerveződött a saját sorsát formálni-alakítani képes, vitális közösséggé, annak egyik meghatározó oka, a felette gyakorolt szigorú felügyelet. Oktatási intézményeiben, sajtójában és a művelődési életében csak erőteljesen irányított és befolyásolt törekvések juthatnak érvényre.

Egyéni és családi tragédiák, kivégzett ártatlanok és megfélemlített túlélők, marcona rablók és politikai komiszárok, nemzeti elfogultság és féktelen vagyonszerzési indulat, hatalmi erőszak és intézményes terror kavarok együtt abban a fél évszázadnyi történelemben, amely a Bácskában és a Bánságban 1944 októberében, a partizánok megjelenésével vette kezdetét, és tartott évtizedeken át, mindaddig, amíg az intézményesült haszonélvezők táborának az akarata érvényesült: tartott Jugoszlávia összeomlásáig. Hogy a történelem idézett korszaka átláthatatlan, való igaz! Bizonyára ma is vannak érintettek – vagy az érintettek leszármazottai –, akiknek nem érdeke az igazság föltárása. Korántsem elegendő csak a halottainkat számba venni, azt is tudni szeretnénk, kik voltak a gyilkosaik, és kik voltak a túlélő cinkosok. Matuska Márton Az elhallgatott razzia –Vérengzés Újvidéken (1944-45) című könyvével újabb jelentős lépést tett az események teljességének, összefüggésrendszerének a föltárása felé. Rámutatott, hogy Újvidéken volt egy másik razzia is – az ismertnél sokkal véresebb –, amelynek történetét máig homály fedi. S amíg homály fedi, kétségek gyötrik a lelkeket, és amíg kétségek gyötrik a lelkeket, addig nincs fölszabadult élet a magyar otthonokban. A könyv fontos és megkerülhetetlen része a múltunk tisztázásának.  

 

2014. október 20.

Mák Ferenc

Galéria

 

Felhívások, események
Keresztszentelési ünnepség az Európa Kollégiumban
Nemzeti Emlékezet Napja 2017.
Délszobra, én itt állok hallgatag,
Rákospalotán a Vándorkiállítás 2017. június 1– július 15-ig
Rendezvény a NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA alkalmából 2017. május 30. 18 óra
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.