Ez a kinyomtatott oldal a keskenyut.hu honlapjáról
(www.keskenyut.hu) származik.


In Memoriam Oláh Sándor

Szemtanúja volt, amikor a halottakat szállító lovas kocsik elindulnak az előre kiásott tömegsírokhoz


Oláh Sándor (1929-2020) zenész, a történelmi VMDK és a VMDP alapító tagja, aki élete végéig szívén viselte a délvidéki és az egyetemes magyar ügyet 1929-ben, a királyi diktatúra évében született Temerinben, a falu kiszombori részében. Szülei föld nélküli napszámosok votlak. Sándor bácsi gyerekként édesapjától leste el a citerázás első fogásait. Jó hallása, zene iránti hatékony érdeklődése azt eredményezte, hogy édesapja beadta Pető Jánoshoz, a messzeföldön híres Temerini Tízes Banda akkori vezetőjéhez tamburajátékot tanulni. A mester látta, hogy többre is képes ez a gyerek, ezért javasolta az apjának, hogy vásároljon Sándor számára egy hegedűt. Miután ez a nehéz anyagi körülmények közepette nagy nehezen megvalósult, az akkor tíz éves gyerek már két hangszeren párhuzamosan gyakorolhatott. Nemzettudata akkor kezdett ébredezni, amikor elsős diákként felfedezte, hogy bizonyítványába Aleksandar Ola néven írták be a nevét. Maradandó élményként maradt meg benne az 1941-es magyar bevonulás, amit édesapjával az utcán nézett végig, majd az 1944-es temerini magyarirtás, amikor ő is ott volt apjával és több tíz temerinivel a községháza előtt, amikor annak udvarában az első kiszemelt magyarokat harmonikaszó mellett verték agyon az 1-2 nappal korábban bevonult partizánok.  Édesapja egyike volt azoknak, akik az agyonkínzott, majd brutálisan lemészárolt áldozatokat szekerekre rakták. Ő is szemtanúja volt, amikor a halottakat szállító lovas kocsik elindulnak az előre kiásott tömegsírokhoz a Vásár-tér és a Nyugati temető irányába. De közben is történt egy és más...

Oláh Sándor már tizenévesen különböző vegyes zenekarokban muzsikált és tagja lett az 1941-ben létrehozott Levente (fúvós) zenekarnak. A fúvós hangszereket a Bácskossuthfalváról ide érkezett Búzás András és Morvai József képzett katonazenész szerettette meg vele, akik Temerinben évtizedeken át képezték a  trombitásokat, a szaxofonosokat, a klarinétosokat és társaikat. Tehetségét jól mutatja, hogy 1942-ben, 13 éves korában már az akkor 22-23 zenészből álló Temerini Tízesbanda tagjaként is fellépett. Nagy Béla, az akkori polgári iskola igazgatója meg is rótta Sándort, amikor azt látta, hogy a legényke hétvégenként esti mulatságokra jár hangszerével a hóna alatt. Onnantól édesapja vitte a hegedűt... 1944-ben már írnok-gyakornokként dolgozott a Községházán, de ott nem maradhatott, mert közbeszólt a történelem.

Miután 1944 őszén megtörtént a „felszabadulás”, megszűnt a Levente zenekar. 1944 októberében a fiatal zenész édesapját  kényszermunkára vitték, ahonnan csak hónapok múlva érkezett haza tüdőbajjal, ami korai halálát is okozta. Decemberben az akkor meghajtott kétszáz temerini fiatallal és 40 fogatos kocsival együtt az akkor 15 éves Sándort is kényszermunkára vitték. A bánáti Aradácra került, ahol az utat kellett karbantartaniuk a falu és a Tisza között, hogy a szovjet hadsereg második hullámának az átvonulását semmi ne akadályozza.

A második világégés után először kubikosként dolgozott, majd a boldogasszonyfalvi (Gospođinci), később pedig a futaki téglagyárban volt téglaverő és rakodómunkás. Futakon 1948-ban érte a hír, hogy Újvidéken megalakul a rendőrségi fúvós zenekar. Nem fűlt a foga az egyenruhához, de édesapja és barátai rábeszélésére életében először profi zenész lett. Az Újvidéki Rádiónak adott hosszabb interjúban elmondta, azért vállalta el az új munkát, mert biztos fizetéssel, társadalombiztosítással járt és az sem volt mellékes, hogy megtudta: aki hat évet lehúz a rendőrségnél (a fúvószenekar is oda tartozott), azt nem viszik el katonának. Márpedig, mivel őt tengerésznek sorolták be, három évet kellett volna katonáskodnia és ehhez nem volt kedve. Érdekes, hogy a 35-40 tagú zenekar 90 százalékban bácskai magyar zenészekből állt, a szerbek körében ugyanis akkortájt ezen a tájon kevésbé voltak népszerűek a fúvós hangszerek. Az újvidéki rendőrségi zenekar három és fél évig működött. Mielőtt felszámolták, Oláh Sándor magánúton a tartományi székvárosban elvégezte a zeneiskolát hegedű és trombita szakon. 1951 végéig a titói Jugoszlávia mindegyik tagköztársaságának és tartományának volt rendőrségi zenekara. Akkor azonban szinte az összeset felszámolták, csak a belgrádi rendőrzenekar maradt meg. A legjobb zenészek közül ekkor néhányan, köztük Oláh Sándor is, átkerült Belgrádba. Ott tanult meg harsonán játszani. Miután a fővárosban eltöltött három évnek köszönhetően megvolt a „kötelező” hat év, otthagyhatta a rendőrséget.  Ekkortól több temerini kollégájával együtt Bosznia-Hercegovinába került, ahol éveken át hivatásos zenészként a Tuzlai bányász zenekarban játszott. Onnan 1959-ben tért vissza Újvidékre, ahol húsz éven át, nyugdíjaztatásáig a Szerb Nemzeti Színház Opera zenekarában volt első harsonás. Az együttessel bejárta a fél világot. Több hónapon át pl. Egyiptomban turnéztak. Közben az amatőr zenészek képzését sem hanyagolta el. Az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületben 1968-ban megalapította a citera-,  egy évre rá pedig a tamburazenekart. Hogy ezek az együttesek milyen magas szinten muzsikáltak Oláh Sándor irányítása alatt, azt jól tanúsítják az Újvidéki Rádió hangtárának stúdió-felvételei. A kilencvenes évek első felében szülőfalujában, Temerinben létrehozta az az óta is működő Temerini Fúvós Zenekart, népszerű nevén a TEFU-t.

Sanyi bácsi az első megemlékezések óta aktív résztvevője az 1944-es 45-ös áldozatok tiszteletére szervezett rendezvényeknek. Volt, hogy tárogatójával állt ki a közönség elé. Temerinben az elmúlt negyed évszázadban nem múlhatott el magyar nemzeti ünnep, úgy, hogy tanítványai ne vállalták volna a fellépést, legyen szó március 15-e, vagy az Illés-nap megünnepléséről, de az 1944-45-ös áldozatok tömegsírjainak a megkoszorúzásának is a mai napig alkotó eleme a TEFU által szolgáltatott gyászzene.

 Eztán is ő dirigálja a zenekart, csak most már onnan föntről...

 Sanyi bácsi, köszönünk mindent, amit értünk, a Közösségért tettél! Nyugodjál békében!

© keskenyut.hu 2020-05-11